A zaj emancipálódik a jazzben. A jazz akkor jelenik meg, amikor a zajt egyre inkább kiiktatják a termelési, közlekedési és kereskedelmi folyamatokból. A rádió hasonlóképp.   [O’, 61]

A „Bazar” című berlini képes hölgymagazinból (1857‑től)  Gyöngyhímzés az ostya‑ vagy zsetondobozkákon, férficipő, kesztyűs doboz, hengerpárna, tollseprű, könyv alakú tűtartó, tűpárna, óratasak. Karácsonyi kézművesmunkák: lámpabúrák, vadásztáskák, csengőhúzók, kandallórácsok, kottatartó mappák, késtartó kosarak, méhviaszszelencék, süteménygyűrűk, zsetonok.  [O’, 62]

A kószáló típusként egyértelműbbé válik, ha egy percre arra a jó lelkiismeretre gondolunk, amely bizonyára a Saint‑Simon típusú „industriel” sajátja, aki ezt a címet kizárólag tőketulajdonosi mivoltában viselte.[1]  [O’, 63]

Akad egy figyelemreméltó különbség Saint‑Simon és Marx között. Előbbi a kizsákmányoltak (termelők) osztályán a lehető legnagyobb kört érti; még a vállalkozót is ide számítja, mivel kamatot fizet a neki pénzt kölcsönzőknek. Marx ellenben mindenkit, aki valamilyen formában kizsákmányoló, még ha egyébként maga is kizsákmányolás áldozata, a polgárságba sorol.   [O’, 64]

Az osztályellentétek kiéleződése: a társadalmi rend mint létra, amelynek fokai között évről évre nőnek a távolságok. Az előző évszázad Franciaországában a köztes lépcsőfokok száma, amelyek a gazdagság és a nyomor között közvetítettek, végtelen volt.  [O’, 65]

Bizánci miszticizmus az Ecole Polytechnique‑en (vö. Pinet: L’école Polytechnique et les Saints‑Simoniens, Revue de Paris, 1894)[2]   [O’, 66]

Nem az volt Marx tanítása, hogy a burzsoázia osztályként sosem ébredhet maradéktalanul felvilágosodott öntudatára? És amennyiben ez igaz, nem volna jogos ehhez a téziséhez kötni az álomkollektíva (azaz a polgári kollektíva) gondolatát?  [O’, 67]

Továbbá: lehetséges‑e, hogy mindazon tényállások összességéről, amelyeket a jelen munka érint, kimutassuk, miképpen válnak világossá a proletariátus öntudatra ébredésének folyamatában?   [O’, 68]

Az ébredés első ingerei csak elmélyítik az alvást – (ébredési ingerek)   [O’, 69]

A Comptes fantastiques d’Haussmann[3] először a Temps‑ban jelent meg cikksorozatként   [O’, 70]

Bloch találó megfogalmazása a passzázsok‑munkához: a történelem felmutatja Scotland Yard‑jelvényét. Ez annak a beszélgetésnek az összefüggésében hangzott el, amikor azt fejtegettem neki, miképpen fogja ez a munka felszabadítani a történelem roppant erőit – az atommaghasadás előidézésének módszeréhez hasonlatosan, amely az atomokat összetartó roppant erőket szabadítja fel. Ezek ugyanazok az erők, amelyeket elaltat a klasszikus történelmi elbeszélések „hol volt, hol nem volt…”‑ja. A történelemnek az a törekvése, hogy a dolgot úgy mutassa meg, „ahogy az voltaképpen valójában volt”, a 19. század legerősebb narkotikuma volt.[4] [O’, 71]

A konkretizálás kioltja a gondolkodást, az absztrakció lángra lobbantja. Minden antitézis absztrakt, minden szintézis konkrét. (A szintézis kioltja a gondolkodást.)  [O’, 72]

Képlet: konstruálás, tényekből. Konstrukció az elmélet tökéletes eliminálása mellett. Amire csak Goethe tett kísérletet morfológiai írásaiban.   [O’, 73]

A szerencsejátékhoz. Létezik a sorsnak egy bizonyos szerkezete, amely csak a pénzben ismerhető föl, és a pénznek is van egy különleges szerkezete, amely csak a sorsban ismerhető föl.  [O’, 74]

A passzázs mint Aszklépiosz temploma. Vízcsarnok. Csodálatos gyógyulás. Passzázsok (mint vízcsarnokok) a szakadékokban. Schuls‑Taraspnál,[5] Ragaz mellett. A „szurdok” mint ideális táj szüleink korában. Mint amikor nagyon régre visszanyúló emlékek hatása alatt feléled a szaglóérzék. Amikor St. Moritzban egy kirakat előtt álltam, és „emlékeket” láttam a gyöngyházas zsebkésekben, úgy tűnt, mintha éreztem volna a szagukat.  [O’, 75]

A passzázsokban emléktárgyakat [„Andenken”] árulnak. Az emléktárgy az áru formája a passzázsokban. Mindig egy bizonyos passzázsra emlékeztető tárgyat veszünk. Az emléktárgyipar kialakulása. A gyáros tudja csak igazán. Az ipar vámszedője.   [O’, 76]

Ahogy a látóérzék emlékei megváltoznak, ha hosszú idő telik el. A zsebkés, amely elém került, amikor Sankt Moritz egyik kirakata előtt megtaláltam egyet a helység nevével, a gyöngyházberakású havasi gyopárok között: egyszerre éreztem az ízét és a szagát.   [O’, 77]

Az időt nem elütni kell, az időt meg kell hívni önmagunkba. Elütni az időt (leszokni az időről, megvonni magunktól az időt): elfolyni. Ennek alaptípusa: a játékos, akinek minden pórusából spriccel az idő. – Úgy tölti az időt, mint az elemet: a kószáló típusa. Végül a szintetizáló típus: az „idő” energiáját feltölti és megváltozott alakban adja tovább: a várakozó.   [O’, 78]

„A 19. század őstörténete” – érdektelen volna, ha azt értenénk alatta, hogy a tizenkilencedik század állományában kellene őstörténeti formákra bukkanni. A tizenkilencedik század őstörténetének fogalma kizárólag akkor nyerné el az értelmét, ha a tizenkilencedik századot az őstörténet eredendő formájaként sikerülne ábrázolni, tehát olyan formaként, amelyben az egész őstörténet úgy újul meg, hogy bizonyos régebbi vonásai egyszerre csak az újabbak előzményeiként válnának felismerhetővé.   [O’, 79]

E lapokon minden történetfilozófiai kategóriát addig kell feszíteni, míg el nem éri a semleges középpontot. Nem létezik történeti kategória természeti szubsztancia nélkül, és nem létezik természeti kategória történeti szűrő nélkül.    [O’, 80]

Az igazság történelmi felismerése kizárólag a látszat felszámolásával lehetséges: ez a felszámolás azonban nem jelentheti saját tárgya cseppfolyósítását, aktualizálását, hanem egy gyors képet kell konfigurálnia. Egy gyors, apró képet, ellentétben a tudományos eljárás kedélyes lassúságával. Egy gyors kép konfigurációja a „most” beazonosítása magukon a dolgokon, nem pedig a jövőé. A mostban a dolgok arckifejezése szürrealisztikus, a jövőben nyárspolgári. A látszat, amelyet ekkor számolunk fel, nem más, mint annak látszata, hogy a letűnt dolgok a Mostban adottak. Valójában: a Most az elmúlt idők legbelső képe.   [O’, 81]

A virágokról szóló fejezethez: A korabeli divatmagazinokban tanácsokat találunk a virágcsokrok konzerválásához.  [P’, 1]

Kamra‑ és dobozkaőrület. Mindent tokba raktak, becsomagolták valamiféle héjba, bebugyolálták valamibe. Óratartó tokok, papucsformájú dobozok, termométerállványok, mindez finom vászonra készített hímzéssel díszítve.  [P’, 2]

A lakhatás elemzése. Ez azért nehéz, mert a lakhatásban egyfelől fel kell ismerni azt, ami ősrégi – talán örök: annak leképezését, hogy ember anyja ölében volt. Másfelől pedig azt, hogy az őstörténeti motívumot figyelmen kívül hagyva a lakhatás legszélsőségesebb formájában a 19. század egyik létállapotát kell megragadnunk, amellyel már szakítani kezdtünk. Minden lakás ősformája a létezés [Dasein], nem a házban, hanem a tokban [Gehäuse]. A kettő közti különbség: az előbbi jól láthatóan lakójának lenyomatát viseli magán. A lakás szélsőséges esetben tokká változik. A 19. század minden korábbi időszaknál inkább lakásfüggő volt. A lakást az ember béléseként értelmezte, és összes tartozékával együtt olyan mélyen ágyazta be az embert a lakásba, hogy minderről egy körződoboz belseje juthatna eszünkbe, ahol a műszer az összes tartozékával együtt, a tok alján, gyakran lila selyembarlangba ágyazva terül el. Ma már aligha tudjuk elképzelni, hogy a 19. században mi mindennek fel nem találták a tokját. A zsebórának, a papucsoknak, a tojástartónak, a lázmérőnek, a zsetonoknak; mi mindennek el nem készítették a védőborítását, futóját, takaróját. A huszadik század porozitásával, transzparenciájával, a szabad terek és a friss levegő intézményeivel megsemmisítette a régi értelemben vett lakhatást. Az első kísérlet arra vonatkozóan, hogy dolgok [?] az „ember otthonaként” jelenjenek meg: Ibsen Solness építőmesterében. Ez a dráma nem véletlenül alapul Jugendstilre, amely mélyen megrázta a tokban élő lény koncepcióját. Mára ez alapvetően kérdésessé vált. A lakhatás veszít jelentőségéből: az élőknek a szállodaszoba, a halottaknak a krematórium révén.   [P’, 3]

A megnyugvásban beálló dialektika[6] – jelen módszer kvintesszenciája.   [P’, 4]

A lakhatás mint tranzitívum. Például: „a belakott élet” – fogalmat ad a sietős, rejtett aktualitásról, amellyel a lakhatás bír. Abban áll, hogy tokot képezzünk magunk köré.   [P’, 5]

A giccs. És közgazdaságtani elemzése. Milyen módon jelennek meg benne a következők: az áru túltermelése; a termelők rossz lelkiismerete.   [P’, 6]

A divat. Valamiféle versenyfutás az első helyezésért a társadalmi teremtésben. A versenyt minden időpillanatban újra lefutják. A divat és az egyenruha ellentéte.  [P’, 7] 

Thomasius: Vom Recht des Schlafs und der Träume, Halle, 1723.[7]  [P’, 8]

Simmel: Philosophische Kultur, Leipzig, 1911.[8] (A divat)   [P’, 9]

Az vagyok, akit W.B.‑nek hívnak? vagy egyszerűen csak W.B. a nevem? Ez valóban az a kérdés, amely bevezet a személynév titkába, és amelyet Hermann Ungar fogalmazott meg egészen helyesen egy hátrahagyott ’töredékben’: „Rajtunk függ a név vagy mi függünk egy néven?” H. Ungar: Fragment. In: Das Stichwort Zeitung des Theaters am Schiffbauer Damm, Dezember 1929, 4. o.   [Q’, 1]

A lisszaboni panoptikum Joachim Nettelbeck önéletrajzában[9]   [Q’,2]

Anatole France: Bergeret-regények   [Q’,3]

A Tőke eredeti kiadása első fejezetének 40. o. III. 1– 200. o., főként 150 skk. A profitráta tendenciális esése és az átlagprofitráta[10]   [Q’, 4]

Kafka: Egy falusi orvos[11] (Egy álom)   [Q’, 5]

A Passzázsok-munkában el kell rendezni magát a kontemplációt. A kontemplációnak viszont ragyogóan meg kell védenie magát és érvényre kell jutnia    [Q’, 6]

A gyűjtő boldogsága, a magányos ember boldogsága: szemtől szembe lenni a dolgokkal. Nem ez volna az a boldogság, amely emlékeinket megszabja: hogy bennük olyan dolgok között maradunk magunkra, amelyek hallgatag beleegyezésüket adva gyűlnek körénk, s hogy majd az emberek is, akik ezután jelennek meg mellettünk, magukra öltik a dolgoknak ezt a megbízható, szövetséges némaságát. A gyűjtő „lecsitítja” sorsát. Ez pedig azt jelenti, hogy eltűnik az emlékezés világában.   [Q’, 7]

E.T.A. Hoffmann: Az automaták (Serapionsbürder II)[12]   [Q’, 8]

Hoffmann mint a kószáló egyik típusa. Az „Unokabátyám sarokablaka”[13] a kószáló testamentuma. Innen ered Hoffmann hatalmas sikere Franciaországban. Az utolsó írásainak ötkötetes gyűjteményében megjelent életrajzi megjegyzésekben ez áll: „Hoffmann sosem volt az anyatermészet igaz barátja. Mindennél többre becsülte az embereket, a velük való érintkezést, a róluk tett megfigyeléseket, sőt, hogy pusztán láthassa őket. Ha nyáron sétálni ment, amit szép időben minden este megtett, akkor ezt csak azért tette, hogy nyilvános helyekre jusson, ahol emberekkel találkozott. Útközben is alig akadt olyan borozó, cukrászda, ahová be ne nézett volna, csak hogy lássa, vannak-e és kik vannak odabenn.   [Q’, 9]

A fiziognómiai tanulmányok fegyvertára: a kószáló, a gyűjtő, a hamisító, a játékos.    [Q’, 10]

Hans Kistemaecker: Die Kleidung der Frau, ein erotisches Problem. [A nő öltözéke, egy erotikus probléma.] Zürcher Diskuszionen, 8. füzet, 1898. Lejegyezték, vsz. Panizzában.   [Q’, 11]

Louis Schneider: Offenbach. Paris, 1923.[14]   [Q’, 12]

Le guide historique et anecdotique de Paris. Paris (Editions Argo)[15]   [Q’, 13] 

Bizonyos, hogy régebben a művészet – a szociológiai értelemben vett hatalmi övezete, a rá épülő hierarchiák, illetőleg kialakulásának rendje s módja szerint – sokkal inkább a ma divatnak nevezett jelenséggel volt rokon, semmint azzal, amit ma művészetnek hívunk. Divat: a legszélesebb körben elterjedt használati cikkek arisztokratikus‑ezoterikus eredete.   [Q’, 14]

A félreértés mint a divat fejlődésének konstitutív eleme. Az új divat már a kiindulóhelyétől és létrejöttének helyétől számított legcsekélyebb távolságban is elferdül és félreértik.    [Q’, 15]

Metternich: Denkwürdigkeiten. München, 1921.   [Q’, 16]

Hans von Veltheim: Héliogabale ou biographie du XIX siècle de la France. Braunschweig, 1843.   [Q’, 17]

Grässe und Jännicke: Kunstgewerbliche Altertümer und Kuriositäten, Berlin, 1909.   [Q’, 18]

A „La Muette de Portici” [A portici néma][16] című darabhoz. Ősbemutatója 1828‑ban volt. Áramló muzsika, a szavak fölött emelkedő és süllyedő drapériákból összeálló opera. Teljesen egyértelmű az a siker, amelyet a zene aratott a drapéria diadalútjának kezdetén (a divat terén először török stólaként). A forradalmár novarum rerum cupidusa e közönség számára a nouveautés[17] iránti érdeklődést jelenti. Joggal mutattak be ennek a közönségnek egy olyan lázadást, amely első feladatként biztonságba helyezi a királyt. A forradalom mint drapéria az 1830-as évek uralkodó köreinek némi átrendeződése előtt.    [Q’, 19]

Henri Sée: Französische Wirtschaftsgeschichte[18]   [Q’, 20]

A dialektikus képről. Az idő maga rejlik benne. Már Hegelnél is megjelenik az idő a dialektikában. Ám a hegeli dialektika az időt kizárólag a tulajdonképpeni történeti, hacsak nem a pszichológiai gondolkodás idejeként ismeri. Még nem ismeri azt az idődifferenciált [Zeitdifferential], amelyben kizárólag a dialektikus kép valós. Kísérletet teszünk rá, hogy a divaton keresztül mutassuk be ezt. A valóságos idő a dialektikus képbe nem természetes nagyságában – és semmiképpen sem pszichológiailag –, hanem a legkisebb alakjában kerül be. – A dialektikus kép időmozzanata [Zeitmoment] egészében csak egy másik fogalommal történő konfrontációjában határozható meg. Ez a fogalom a „megismerhetőség mostja”.    [Q’, 21]

A divat lángba borító, a megismerés a tüzet kioltó intenció.  [Q’, 22]

Mindaz, ami „újra és újra ugyanaz”, az nem maga a történés, hanem annak újdonsága, a sokk, amellyel megérint.  [Q’, 23]

Az vagyok, akit W.B.-nek hívnak, vagy egyszerűen csak W.B. a nevem? Ez egy érme két oldala, azonban a hátsó oldala egészen elkopott, míg elülső oldala úgy ragyog, mint egy pecsét. Ez az elülső oldal egyértelműen világossá teszi, hogy a név egy mimézis tárgya. Persze különös természete abban rejlik, hogy nem az eljövendőn, hanem mindig csak az elmúltakon keresztül mutatkozik meg, ami annyit tesz: a megélteken keresztül. Egy megélt élet habitusa: ez az, amit a név megőriz, de előre fel is rajzol. A mimézis fogalma pedig annyit tesz, hogy a név terepe a hasonlóság terepe. És mivel a hasonlóság a tapasztalat organonja, ezért ez azt jelenti: a név csak tapasztalati összefüggésekben ismerhető fel. Csak ezekben válik felismerhetővé a lényege, azaz a nyelvi lényege.    [Q’, 24]

Az előző fejtegetéseknek a kiindulópontja egy Wiesengrunddal folytatott beszélgetés az Elektra és a Carmen operáról; mennyiben tartalmazza már a nevük is voltaképpeni karakterüket, miáltal a gyermek már azelőtt sejt valamit róluk, hogy magukat az operákat megismerné –. (Carmen azt a sálat hordja, amelyet az anyja az esti búcsúpuszinál az operába indulva.) A névvel összefüggő megismerés legjobban a gyermekben fejlődik ki, mivel a mimetikus képesség idősebb korban a legtöbb embernél alábbhagy.   [Q’, 25]

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 5.2. k. Szerk. Rolf Tiedemann. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1982, 1033–1038.

A fordítást az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.

[1] Ld. Az iparosok kiskátéja. In: Claude-Henri de Saint-Simon válogatott írásai. Ford. Justus Pál. Budapest, Gondolat, 1963, 349–387

[2] Gaston Pinet: L’Ecole Polytechnique et les Saints Simoniens. In: Revue de Paris, 1. évf., május 15., 73–96. Pinet cikke az Ecole Polytechnique megalakulásának első évfordulójára készült.

[3] Jules Ferry: Les Comptes Fantastiques d’Haussmann. Neuilly-sur-Seine, Guy Durier, 1868.

[4] Benjamin Ranke híres mondattöredékét némileg módosítva idézi: a „wie es eigentlich gewesen” helyett a „wie es eigentlich wirklich gewesen” fordulat szerepel a szövegben.

[5] Schuls és Tarasp: települések a svájci Graubünden kantonban.

[6] Bacsó Béla fordításában „a nyugvópontra jutott dialektika”, ld. uő: „A felszín kicsiny szimptómái”. Jelenkor, 2006. március, 306.

[7] Christian Thomasius: Tractatio juridica de jure circa somnum et somnia. Vom Recht des Schlaffs und der Träume. Editio Novissima Halea Magdeburgicae, 1687.

[8] Georg Simmel: Philosophische Kultur. Gesammelte Essais. Leipzig, Werner Klinkhardt, 1911.

[9] Joachim Nettelbeck: Eine Lebensbeschreibung. Leipzig, Brockhaus, 1821.

[10] Karl Marx A tőke III. kötete első részének 3. szakasza: A profitráta süllyedő tendenciájának törvénye.

[11] Kafka elbeszélése egy 14 darabból álló 1920‑as gyűjtemény címadó szövege volt.

[12] E.T.A. Hoffmann elbeszélése, amely először 1814‑ben jelent meg az Elegante Welt című magazinban. Magyarul Halasi Zoltán fordításában, in: Az elveszett tükörkép története. Budapest, Magvető, 1996, 195–232.

[13] Des Vetters Eckfenster [Unokabátyám sarokablaka], E. T. A. Hoffmann elbeszélése. Első megjelenése:1822. április 23. és május 4. között a Der Zuschauer. Zeitblatt für Belehrung und Aufheiterung című lapban. Magyarul Györffy Miklós fordításában: Unokabátyám sarokablaka, in: Az elveszett tükörkép története. Budapest: Magvető, 1996, 303–336.

[14] Louis Schneider: Les Maîtres de l’operette française: Offenbach. Paris, Perrin et Cie., 1923.

[15] Szerk. Emilio Cuervo­‑Marquez: Le Guide historique et anecdotique de Paris: L’Histoire de Paris, de ses monuments, de ses révolutions, de ses célébrités, de sa vie artistique, scientifique, mondaine. Paris, Éditions Argo, 1929.

[16] Daniel Auber: La Muette de Portici – a grand opera archetípusának tekintették.

[17] Új dolgok iránti éhség, divatos újdonság

[18] Henri Sée: Französische Wirtschaftsgeschichte. Jena, Gustav Fischer, 1930.