Zsellér Anna: A nagyon rövid felvezetőt, amit szeretnék elmondani ráhangolódásképpen, a Krédó és rezignációhoz[1] kötném. Megtetszett nekem Somlyó Bálintnak az a mondata a könyvhöz írt recenziójából, hogy a „megkésett megjelenés összezavarja az időt”.[2] Ebben a beszélgetésben ennek a mondatnak a jelentésrétegeit szeretném kibontani. Mi volt az az összefüggésrendszer, ami a Benjamin‑recepció megindulását kiválthatta, ellentétben Blochéval és Adornóéval?

Radnóti Sándor: A magyarországi Benjamin-recepció első nyoma tudomásom szerint Lukácsnál található. Zoltai Benjamin-kiadása[3] volt a következő lépés, tisztességes munka, középpontjában a Technikai reprodukálhatóság-tanulmánnyal, amelynek rendkívüli hatása ellenére én mindig teoretikus ellenfele voltam; sokat írtam róla, nemcsak a könyvben. Barlay László fordította, alighanem ő is írt Benjaminról. Barlay karrierista volt, a kor „új undokainak” egyike, aki hamarosan disszidált, és – mint hallom – a továbbiakban erőteljesen antimarxista húrokat pengetett. Az én válogatásom nem a marxizáló Benjamint, hanem a Szomorújáték‑tanulmány és a magisztrális Vonzások és választások-kritika szerzőjét állította a középpontba.

1965-ben, amikor Az esztétikum sajátossága megjelent, mondjuk húsz éves voltam. Akkor a Lukács-hívők és azok az emberek, akiknek Lukács imponált, karácsonyra egymásnak mind a kétkötetes Az esztétikum sajátosságát vették. Drága volt, talán 80 forint, rettenetes drága. Elolvastam fiatalon, és azt éreztem, hogy az esztétika problémája meg van oldva, de azért vannak benne olyan részek, amelyeket érdemes kidolgozni. Valahogy azt éreztem életfeladatomnak, hogy kiegészítsem Lukács esztétikáját.

Lukács – aki minden híresztelés ellenére fiatal korában egyáltalán nem volt konzervatív, hanem inkább a modernizmus egy olyan változatát képviselte, amit lehetne konstruktivizmusnak vagy valami hasonlónak nevezni – öregkori esztétikájában nagyon konzervatív lett. Én is éreztem azt, hogy számos jelentős modern dolog nem kaphat nála helyet. Újragondolva azonban kezdtem elégedetlen lenni vele, viszont olvastam benne a Benjaminról szóló kritikát. Tulajdonképpen Lukácsnak köszönhetem, hogy Lukács-kritikus lettem, mert elballagtam az Öreghez és kölcsönkértem tőle a kétkötetes Suhrkamp-kiadást, amit Adorno és a felesége, Gretel adott ki.[4] A mai napig a könyvtáramat díszítik, soha nem adtam vissza.

Átláttam a Benjamin‑problémát, hogy miben jelent kritikai viszonyt Lukáccsal szemben: Lukács műcentrikus esztétikát írt, Benjamin pedig befogadáscentrikus esztétikát. Ez utóbbinak nagy híve lettem – Gadamer-olvasmányaim is erősítettek ebben – és megírtam a Krédó és rezignáció című könyvemet. Amikor elkészült, akkor már nehézségeim voltak a magyarországi publikálással, úgyhogy csak darabjai jelentek meg: teljesen politikamentes, lényegében Benjamin esztétikáját rekonstruáló részei a Filozófiai Szemlében, politikai részei pedig a Hídban jelentek meg.[5]

Akkor már megjelent a Kommentár és prófécia, ami Zoltai Dénes munkája volt, de nagyon sok minden hiányzott belőle. Ezért született meg a Helikon Kiadónál a vaskos Benjamin-kötet, amiben nagyon sok minden benne volt.[6] Nagyon nagy munka volt, természetesen írtam hozzá előszót is.

Ehhez egy érdekes magánéleti történet is kapcsolódik, közéleti elemekkel. Bence György, aki különböző aláírások és hasonló okok miatt szintén a feketeseggűekhez tartozott és az ellenzék vezető figurája is volt ebben az időben – ugyanakkor megtarthatta az állását a kiadónál –, ő szerkesztette ezt a kötetet. Abban az időben nem voltunk jó viszonyban, mert a Lukács-iskola akkorra kettévált: Heller Ágnes, Márkus György, Fehér Ferenc és Vajda Mihály az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a fiatalabbak – Kis János, Ludassy Mária, Bence György, Fodor Géza. A fiatalok közül talán egyedül maradtam az előzőek mellett. Nehéz volna ma rekonstruálni ennek a szétválásnak az okait, Kis János memoárkötetében[7] lehet erről olvasni…

Tehát ilyen háttérrel kerültünk össze Bencével: ő mint kiadói szerkesztő, én mint a kötet külső szerkesztője. És az együttműködés kitűnően ment, amíg a kontrollfordításokról volt szó. A botrány akkor robbant ki, amikor a megbeszélt módon átadtam a kötethez írt előszavamat, amit Bence nem fogadott el. Különböző, szerintem mondvacsinált kritikákat mondott. Az alapkonfliktusban szerintem az játszotta a főszerepet, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Végül Bence elutasította, ami nagyon aljas lépés volt, ugyanakkor imponált nekem. Nem érdekelte az emberek véleménye, azt mondta, hogy ha ilyen és ilyen alapvető változtatásokra nem kerül sor, akkor nem közli. Mire én is dühbe gurultam és azt mondtam, hogy akkor nem közli.[8] Ez aztán megjelent franciául, németül, mindenféle nyelveken, angolul kötetben is.

Végül egy Papp Zsolt nevű ember írta meg az előszót, amit ő is szégyellt, ismerve a körülményeket, és arca verejtékével idézett tőlem rengeteget ebben az előszóban. Végül is a kötet ilyen módon, az én karrierem vagy életem szempontjából, megcsonkítva jelent meg. Azt hiszem, hogy ennek a kötetnek igen jelentős hatása volt, s mintha ez a két kötet tette volna közismertté Magyarországon Benjamint.

ZSA: Lukács miért csak a ’60-as években szólal meg Benjaminról?

RS: Felteszem, hogy nem ismerte. Feltehetőleg ebből az első nagy robbanásból, a kétkötetes Adorno-kiadásból fedezte fel – miközben Benjaminra rendkívüli hatással volt a fiatal Lukács. Ha az ember elolvassa a Leszkov‑tanulmányát,[9] akkor látja, hogy lényegében A regény elméletére[10] alapul. Nagyon erős hatással volt rá a Történelem és osztálytudat[11] is, ami kétségkívül a XX. század egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb marxista könyve. Azt nem hiszem, hogy Lukács Benjamint elfogadta volna marxistának, esetleg marxizálónak.

Tóth Károly: A marxista reneszánszt a pluralitás oldaláról megközelítve: mennyiben tekinthetett Lukács úgy Benjaminra mint olyan személyre, aki nem kritizálandó, hanem valamilyen módon beépíthető abba a logikába, amely működtetheti az általa is propagált reneszánszt?

RS: Azt hiszem, hogy – abban az értelemben, hogy hozzátartozott volna a pluralizmus – ez a „marxista reneszánsz” csak egy retorikai fogás volt. A Lukács-iskolában elfogadták a hivatalos doktrínát is mint egy irányzatot és ezzel „pluralizálták” a dolgot. Valójában persze nem fogadták el a hivatalos irányzatot, hanem úgy vélték, hogy az ő álláspontjuk az igazi marxizmus, és az jelenti a reneszánszot, ha visszatérünk az eredeti szövegekhez.

TK: A Pór-féle maoista összeesküvés lelepleződésével megszűnt a Kádár-rendszert balról kritizáló – és a Beszélőt létrehozó liberális értelmiséggel polemizáló – közeg egy része. Megszólította-e ezeket az embereket Benjamin? Ha igen, volt ennek nyoma?

RS: Nem tudok semmi ilyesmiről, csak egy személyes anekdotával tudok szolgálni. Pór Györggyel, akit mi Bambinónak hívtunk, elég szívélyes viszonyban voltam, és egyszer elmentünk inni Óbudára. Nagyon berúgott, én hurcoltam a hátamon, majd egy padra leültünk. „Mondd, Bambinó, ha ti hatalomra kerültök, mi lesz az én sorsom?” – kérdeztem tőle. Erre felkapta a fejét, és azt mondta: „Ratatatta, ratatatta!”

ZSA: A Törvénytelen avantgárd című kötet[12] előszavában rekonstruálta valaki belügyiminisztériumi dokumentumok segítségével, hogy 1970-ben deklarálták, hogy az elhárító munkát meg kell kezdeni a kulturális terepen is. Gondolom, hogy ez nagy főfájást okozott a hatalomnak, hiszen akkor számos embert be kellett szervezni spicliként. A filozófiai életben, személyközi viszonyokban ez milyen hatást váltott ki?

RS: Mindig tudtuk, hogy ott vannak a spiclik. Volt a kornak egy játéka, úgy hívták, hogy „Ki a spicli?” – és akkor elkezdtünk gondolkodni, hogy ez vagy az vajon spicli-e. Ezt nagyon méltatlannak tartottam, mert ha nincs igazi bizonyíték, akkor nem szabad embereket benyomások alapján megvádolni. Ebből sok katasztrófa is származott. Voltak, akikről köztudomású volt, hogy besúgók, és ma már világos, hogy nem voltak azok.

Ebben a házibuli-világban – akkor ez a legfőbb formája volt a társadalmi érintkezésnek – soha nem volt kétséges, hogy ott vannak a besúgók, de nem voltak titkaink. Ez lett aztán a demokratikus ellenzék alapdoktrínája: nincsenek titkaink, hanem mindent nyilvánosan csinálunk. Az emberi jogokra és néhány, a magyar kormány által is aláírt passzusra hivatkozunk minden lépésünkben. Természetesen voltak titkok, a Beszélő szerkesztése mély titok volt. Soha nem tudták meg, hogy Dunabogdányban egy Orosz István nevű ember fészerében készült a lap.

ZSA: A benjamini fogalmakban elég erőteljesen jelen van a kétértelműség, az az állapot vagy helyzet, amikor az érték, a hozzárendelt érték meghatározhatatlan, kétértelműségben játszatja a fogalmait. Ezzel lehetett játszani a Kádár-korban? Felmerült-e Önben az, hogy ironizálva kihasználja ezt?

RS: Biztos volt, aki csinálta, én nem. Amikor eldöntöttem, és az elég korán volt, hogy kilépek ebből a konszenzusból – amely ugye, abból állt, hogy közéleti kérdésekben az ember bizonyos dolgokat, az orosz jelenlétet, az egypártrendszert nem érinti –, attól kezdve cenzúra nélkül írtam… Viszont ez a benjamini kétértelműség vagy kettős jelentés, ez nagyon érdekes: az egyik legérdekesebb példája az az állítása, hogy vannak olyan korok – és ilyet mutat be a barokkban A német szomorújátékban[13] –, ahol tulajdonképpen az igazán mély kérdéseket a zárt remekművek nem tudnak megközelíteni. Ez az, ahol ő a legmélyebb metafizikai problémákat fel tudja vetni.

ZSA: Fehér Ferenc a ’80-as években egészen más értékhangsúllyal olvassa Benjamint a Lukács and Benjamin cikkében.[14] Egyértelműen Lukács mellett áll ki és Benjamin heroizálását elítélő hangsúllyal veszi elő.

RS: Erre már nem emlékszem. Benne volt egy elég erős apologetikus szándék Lukáccsal szemben, ami akkor omlott össze, amikor az emigrációban tervezte Hellerrel és Márkussal – ugye mindhárman Ausztráliába emigráltak –, hogy írnak egy közös Lukács-könyvet. Ez megbukott, nem tudták megírni. Úgy látták, hogy a paradigmatikus szerepet, amit addig Lukácsnak tulajdonítottak, nem lehet igazolni.

Ma szerintem erre volna lehetőség. Egyébként ez összefügg azzal is, hogy a Krédó és rezignáció kapcsán rögtön a rendszerváltás után felmerült, hogy kiadják. Akkor ezt elhárítottam, majd eltelt tízvalahány év és megint felmerült. Akkor már úgy éreztem, hogy mint történelmi dokumentum kiadható. De van, aki ezt szereti a legjobban tőlem. Tamás Gáspár Miklós, aki marxista lett, illetve marxista maradt, ezt becsüli a legtöbbre a munkásságomból.

ZSA: Arról volt esetleg valami gondolata, hogy mi lett volna, ha teljes terjedelemben magyarul a ’70‑es években ez megjelenhetett volna a monográfia mint az Angelus novus elméleti, magyarázó kísérője?

RS: Ugye, a címben benne van a „rezignáció” is. Az mutatja, hogy én elég későn léptem be a marxizmusba, amikor ez már nem volt lehetséges rezignáció nélkül. Komoly reményeket rezignáció nélkül már nem lehetett táplálni a marxizmus társadalmi átütése és sikere iránt.

ZSA: Miközben hivatalos ideológia volt?

RS: Egy pillanatig nem kísértett meg, hogy hivatalos ideológiaként nézzem, hanem mint lázadó, emancipatorikus ideológiát. Ugyanakkor egy mély rezignáció volt bennem azt illetően, hogy ez megvalósítható. Ez eléggé szabályszerű és ebből az egy szóból is kiderül, hogy miért léptem ki belőle. És ma, ha találkozom, egyébként néha kitűnő, marxistákkal – olyanokkal mint Bagi Zsolt, aki rendkívül tehetséges ember –, akkor szoktam neki mondogatni, hogy ezt az álmot én már végig álmodtam.

*

Jegyzetek:

[1] Radnóti Sándor, Krédó és rezignáció: Esztétikai-politikai tanulmány Walter Benjaminról, [Bp.], Argumentum – MTA Lukács Archívum, 1999.

[2] Somlyó Bálint: „A megismerhetőség mostja” (Radnóti Sándor: Krédó és rezignáció. Esztétikai-politikai tanulmány Walter Benjáminról) BUKSZ, 12. évf. 4. sz. (2000 tél), 336–343.

[3] Walter Benjamin, Kommentár és prófécia, vál. a kiadó szerkesztősége, [bev. ZOLTAI Dénes], Bp., Gondolat, 1969.

[4] Walter Benjamin: Schriften. 2. k. Szerk. Theodor W. Adorno; Gretel Adorno; Friedrich Podszus. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1955.

[5] Radnóti, Walter Benjamin esztétikája 1–2 [I–II. és V. fejezet], Magyar Filozófiai Szemle 1974/2–3, 241–282. és 1974/4–5, 550–577., valamint Radnóti, Most: Walter Benjamin történetfilozófiája [VI. fejezet], Híd 1978/6, [759]–767.

[6] Walter Benjamin, Angelus novus: Értekezések, kísérletek, bírálatok, vál. és jegyz. Radnóti, [Bp.], Helikon, 1980.

[7] Kis János, Szabadságra ítélve: Életrajzi beszélgetések Meszerics Tamással és Mink Andrással, Bp., Kalligram, 2021.

[8] Az előszó végül „Tisztelt közönség, kulcsot te találj” címmel megjelent. Radnóti Sándor: “Tisztelt közönség, kulcsot te találj!” In: Uő.: “Tisztelt közönség, kulcsot te találj!” Gondolat, Budapest, 1990, 195–229.

[9] Walter Benjamin, A mesemondó: Gondolatok Nyikolaj Leszkovról, ford. Bizám Lenke = Kommentár és prófécia, 94–[126].

[10] Lukács György, A regény elmélete: Történetfilozófiai kísérlet a nagyepikai formákról, ford. Tandori Dezső, átn. Fodor Géza és Mesterházi Miklós = Lukács, A ​regény elmélete – Dosztojevszkij-jegyzetek, Bp., Gond–Cura, 2009, 7–156. (hálózati kiadás: https://www.lana.info.hu/wp-content/uploads/2019/07/A-reg%C3%A9ny-elm%C3%A9lete.pdf [utolsó letöltés: 2023. augusztus 1.])

[11] Lukács György, Történelem és osztálytudat: Tanulmányok a marxista dialektikáról, Bp., Gondolat, 2023.

[12] Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970–1973. Szerk. Klaniczay Júlia, Sasvári Edit. Artpool-Balassi, Budapest, 2003.

[13] Walter Benjamin, A német szomorújáték eredete, ford. Rajnai László = Angelus novus, 191–482.

[14] Ferenc Fehér: Lukács and Benjamin. Parallels und Contrasts. In: New German Critique. 1985/34, 125–138.