F. Th. Vischer: Mode und Zynismus, Stuttgart 1879[1] [I’, 1]

Anekdoták lázadása. A korszakok, áramlatok, kultúrák és mozgalmak a testi életet mindig ugyanúgy, változatlan módon érintik. Nem adódott még egyetlen olyan korszak sem, amely ne érezte volna magát excentrikus értelemben véve „modernnek”, és ne vélte volna azt, hogy éppen egy szakadék szélén áll. A döntő „krízis” kétségbeesetten világos tudata krónikusan jelen van az emberiségben. Minden kor kiúttalanul újszerűnek tűnik saját maga számára. Ugyanakkor az embert testileg is érintő „modernitás” ugyanabban az értelemben más, mint egy és ugyanazon kaleidoszkóp különféle vetületei. – A történelmi konstrukciók katonai utasításokként kommandírozzák és kaszárnyákba terelik a valós életet. Ez ellen lép fel az anekdota utcai lázadása. Az anekdota térben közelíti hozzánk a dolgokat, bevonja őket az életünkbe. Éles ellentétben áll a történelemmel, amely megköveteli a mindent elvonttá tevő „beleérzést”. A ’beleérzésre’ irányul az újságolvasás. A valódi módszer arra, hogyan tegyük jelenvalóvá a dolgokat, a következő: képzeljük el őket a saját terünkben (és ne magunkat az övékben). Erre kizárólag az anekdota bírhat rá minket. Ha így képzeljük el a dolgokat, akkor azok nem fogják eltűrni a közvetítő, „nagy összefüggésekből” álló konstrukciót. – Amikor régi korok nagy dolgaira tekintünk – a chartres-i székesegyházra, a paestumi templomra –, valójában szintén a saját terünkben fogadjuk be őket (nem pedig beleérezzük magunkat építőik vagy papjaik helyzetébe). Nem mi helyezkedünk beléjük: ők lépnek be az életünkbe. – A közelség ugyanezen technikája figyelhető meg a korszakokkal kapcsolatban a kalendáriumi időt tekintve. Képzeljük csak el, egy férfi pont ötvenéves korában meghal a fia születésnapján, akinek szintén ugyanez lesz a sorsa stb. – ebből a következő adódik: Krisztus születése óta még nem élt több negyven embernél. Ennek a képzeletbeli játéknak az a célja, hogy a történelmi időkre alkalmazzuk az emberélet szempontjából adekvát, értelmezhető mércét. A közelségnek ez a pátosza, az emberi élet elvont korszakokba konfigurálásával szembeni ellenérzés eltöltötte a nagy szkeptikusokat. Anatole France jó példa erre. A beleérzés és a megjelenítés ellentéte: a jubileumok    Leopardi 13[2]   [I’, 2]

Benda beszámol róla, mennyire meglepődött az a német, aki két héttel a Bastille ostroma után egy table d’hote[3] mellett ült, és körülötte szó sem esett a politikáról.[4] Anatole France anekdotája Poncius Pilátusról, aki Rómában lábmosáskor[5] már nem tudja felidézni a keresztre feszített zsidó nevét.  [I’, 3]

Orgiákhoz használt maszkok. Pompeji csempék. Kapuívek. Lábvértek. Kesztyűk.    [I’, 4]

Igen fontos: csutásüvegek a szekrényajtón, de vajon Franciaországban is létezett efféle?   [I’, 5]

Az emberek valóban kézzelfogható megjelenítése: ez nem azt jelenti, hogy saját emlékezetünket az ő emlékezetükben hívjuk elő?     [I’, 6]

A virág mint a bűn emblémája, és a virág passiója a passzázsok, a divat s Redon festészetének stációin át, amiről Marius‑Ary Leblond[6] azt mondta: „c’est une cosmogonie de fleurs”.[7]    [I’, 7]

Még valami a divathoz: amit a gyermek (és haloványabb emlékei közt a férfi) talál a régi ruhák ráncaiban, ahová bepréselte magát, anyja szoknyájába kapaszkodva.    [I’, 8]

A passzázsok mint Lautréamont miliője.    [I’, 9]

Briegerből[8] és Vischerből[9] kiírt különféle jegyzetek:

1880 körül kifejezetten konfliktusba került az a szándék, hogy megnyújtsák a női testet, és a rokokónak az a hajlama, hogy a női test alsó részét számos szoknyával hangsúlyozzák.   [J’, 1]

1876‑ban eltűnik a cul,[10] majd újra előkerül    [J’, 2]

Ciklotímiás nők[11] rajzain megjelenő virágformák, amelyek másfelől valami médiumok rajzaira emlékeztetnek.    [J’, 3]

Történet a gyermekről, aki anyjával elment megnézni egy panorámát. A panorámakép a sedani csatát ábrázolta. A gyermek sajnálja, hogy az ég felhős. „Az idő már csak ilyen háború idején” – válaszolja az anya. [J’, 4]

A hatvanas évek végén azt írja Alphonse Karr,[12] hogy már senki sem ért a tükörkészítéshez. [J’, 5]

Karrnál igen jellemzően jelenik meg a divat racionalista elmélete. Hasonlóságot mutat a felvilágosodás valláselméleteivel. Karr például úgy véli, hogy a hosszú szoknyák kialakulásának az volt az apropója, hogy bizonyos nőknek érdekében állt elrejteni csúf lábaikat. Illetőleg bizonyos kalapformák és frizurák eredeteként azt a vágyat leplezi le, miszerint a ritkás hajzatot kellene megszépítenie.  [J’, 6]

Utóirat a metróállomásokról szóló megjegyzéseimhez: a metróállomások miatt azoknak a helyeknek a nevéből, ahol I. Napóleon győzedelmeskedett, alvilági istenek nevei lesznek.  [K’, 1]

Párizs radikális átalakításai Louis Napoléon alatt (III. Napóleon) főképpen a place de la Concorde – Hotel de Ville vonalán Stahrnál: Nach fünf Jahren (I Oldenburg 1857) 12-13.o. – Stahr egyébként akkoriban a Leipziger téren lakott.  [K’, 2]

A széles Strassbourg sugárút, ami összeköti a strassbourg-i vasúti pályaduvart[13] a Saint‑Denis boulevard-ral.  [K’, 3]

Ugyanekkor készült az utcák makadámburkolata, ennek lett aztán köszönhető, hogy az intenzív forgalom ellenére is lehetett társalogni a kávéházak előtt, anélkül, hogy egymás fülébe ordítanának.  [K’, 4]

Párizs építészeti összképe számára áldást jelentett a hetvenes évek háborúja, mivel III. Napóleonnak szándékában állt további teljes városrészeket átalakítani. Stahr ezért írja 1857‑ben, hogy sietni kell, ha valaki még látni akarja a régi Párizst, „amiből az új uralkodó, úgy tűnik, építészetileg sem kíván sok mindent meghagyni.”  [K’, 5]

Ornamentum és unalom  [K’, 6]

A perspektíva és a tárgyilagos, kézzel fogható közelség ellentéte  [K’, 7]

A gyűjtés elméletéhez igencsak fontos az izolálás, minden egyes tárgy különállóságának biztosítása. Olyan totalitás, amelynek integráns jellemzője abban áll, hogy mindig a lehető legtávolabb esik a hasznosságtól, és legfeljebb a „teljesség” szűk értelemben vett, fenomenológiailag igen különös módját képviseli (ami a hasznosság szöges ellentéte).    [K’, 8]

A dioráma és a fényképezés történeti, dialektikus viszonya   [K’, 9]

A gyűjtés esetében fontos: a tárgy még határozottabb jelentőségre tesz szert, ha elválasztjuk hasznossága eredeti funkcióitól. Valóságos enciklopédiaként tartalmazni fog minden tudnivalót az eredetével összefüggő korról, tájról, iparról és tulajdonosokról.  [K’, 10]

Létezett pleoráma (vízi utak – πλέω – ’hajóval utazom’), navaloráma, kozmoráma, diaphanoráma, optikus pittoreszk, festői utazások a szobában, festői szobautazások, diaphanoráma  [K’, 11]

A képek között: a Grindelwald-gleccser jégtengere Svájcban, a genovai kikötő látképe, a Doria palota termeiből szemlélve, a franciaországi brou-i székesegyház belsejének látványa, séta a római Colosseumban, gótikus dóm reggeli fényben    [K’, 12]

A „-ráma” végződéssel született szóviccek (ld. Balzac Goriot apó)[14] Németországban is. „Ez [x] élő?”   [K’, 13]

Időjárás és unalom. A közönséges ember viszonya a kozmikus erők egyik legmagasabb fokú manifesztációjához: az időjáráshoz azt fejezi ki, mennyire csak altató, narkotizáló a hatásuk. Vesd össze: hogyan világítja át Goethe az időjárást a meteorológiáról írt tanulmányaiban. – Az időjárás, amelyet a szökőkút hoz létre egy belső térben. (Daguerre diorámájának előtere Berlinben)   Időjárás a kaszinókban    [K’, 14]

Balettelőadás, melynek fő jelenete a Monte Carló-i kaszinóban játszódik. A guruló golyók, a rulettgereblyék, zsetonok lármája határozza meg a zenét.   [K’, 15]

További nevek: optikai szép kilátás.   [K’, 16]

Abban az évben, amikor Daguerre feltalálta a fényképezést (1839), leégett a diorámája.  [K’, 17]

Ki kell nyomozni, mi a jelentősége annak, hogy a diorámában a fényviszonyok megváltozása, ami a táj esetében egy napig tart, negyed- vagy félórán belül lezajlik.   [K’, 18]

A berlini dioráma 1850. május 31-én bezár, a képek egy része Szentpétervárra kerül.   [K’, 19]

Az első londoni kiállítás 1851‑ben egybegyűjtötte a világ országainak iparát. Bezárása után megalapították a Dél-kensingtoni Múzeumot.[15] A második kiállítás 1862‑ben (Londonban!). Az 1875‑ös müncheni kiállítással jött divatba a német reneszánsz.   [K’, 20]

Emile Tardieu 1903‑ban, Párizsban megjelentette L’ennui című könyvét,[16] amely minden emberi tevékenységről be akarta bizonyítani, hogy nem más, mint hasztalan kísérlet az unalomtól történő megszabadulásra; egyszersmind azonban mindaz, ami van, volt és eljövendő, kifogyhatatlanul táplálja az unalmat. Egy ilyen leírás után azt hihetnénk, valamifajta hatalmas antik szövegemlék ércnél maradandóbb monumentuma áll előttünk, amit egy római állított a taedium vitae-nek. Valójában pusztán egy új Homais[17] önelégült és kicsinyes tudománya, amely minden súlyos dolgot az aszkézissel és a mártíriummal bezárólag saját ötlettelen, gondolatszegény nyárspolgári rosszkedvének bizonyítékává tesz.   [K’, 21]

A sálak divatjának összefüggésében megemlítendő: a biedermeierszobák tulajdonképpeni és szigorúan véve egyetlen díszét „a függönyök képezték, amelyek drapériáját lehetőleg rafináltan, legszívesebben többféle színű sálakból maga a kárpitos készítette el; a lakótér művészete elméletileg közel egy évszázadon keresztül arra korlátozódott, hogy utasítást adjon a kárpitosnak a függönyök ízléses elrendezésére.” Max von Boehn: Die Mode im XIX. Jahrhundert II. München, 1907, 130.o.[18]   [K’, 22] 

Bronz zsánerjelenetekkel díszített kandallóóra. Az idő a talapzatban rejlik. A temps szó kettős jelentése [x]   [K’, 23]

A rue des Immeubles Industriels[19] – vajon milyen régi?  [K’, 24]

„Pour notre homme, les gares sont vraiment des usines de rêves.” Jacques de Lacretelle: Le rêveur parisien (Nouv. R. F, 1927-es évf.)[20]    [K’, 25]

Az étkezőszobákban lógó képek kereteibe lassan bevonulnak a reklámsnapszok, Van Houten kakaója, az [x]. Természetesen mondhatni, hogy az étkezők jópolgári komfortja a legtovább a kis kávéházakban stb. élt túl; ám ezenkívül még talán az is igaz, hogy a kávéház tere – ahol minden négyzetméter és minden eltöltött óra még annál is szigorúbb értelemben fizetendő meg, mint egy bérlakásban – az étkezőkből fejlődött ki. Kávéházként berendezett lakások: ezek jelentik Frankfurt am Main városának legfőbb jellegzetességét. Megkísérelni megmutatni, mit is jelent ez.   [K’, 26]

Üres, kivilágított utcák sora: éjjeli megérkezés a városokba. Legyezőként terülnek el körülöttünk, mandorla fénycsóváiként indulnak ki belőlünk. És ha betekintünk a szobákba, mindig egy családot látunk étkezés közben vagy rejtélyes semmiségekkel foglalkozni egy asztalnál a fehér üvegburás, fémkeretes lámpa alatt. Az efféle είδωλα-k[21] Kafka életművének őssejtjei. És ez a tapasztalat az ő elidegeníthetetlen tulajdona, és csak az övé, tehát a mi generációnké, mivel az érett kapitalizmus kezdeteinek rettenetes lakberendezési tárgyai kizárólag e generáció számára töltik meg a legritkásabb gyermekkori emlékek színterét. – Az utca váratlanul úgy tűnik fel itt, ahogy soha máshol nem tapasztaltuk, úttestként, beépített országútként.  [K’, 27]

Mit tudhat az ember az utcasarkokról, a járdaszegélyekről, a kövezet architektúrájáról, ha még sohasem érezte meztelen talpa alatt az utcát, a kövek forróságát, mocskát és élét, ha még sohasem vizsgálta meg a széles lapok között az egyenetlenségeket, vajon alkalmasak‑e arra, hogy vezessék az embert.  [K’, 28]

*

Jegyzetek: 

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin, Gesammelte Schriften 5.2. k. Szerk. Rolf Tiedemann. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1982, 1014–1018.

A fordítást az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.

[1] Friedrich Theodor Vischer (1807–1887), német művészetfilozófus, író. Friedrich Theodor Vischer: Mode und Cynismus, elérhető itt: https://archive.org/details/modeundcynismus00viscgoog/page/n9/mode/2up?view=theater

[2] A Pensieri 13. darabjára utal, amelyet vélhetően ebben a kiadásban olvasott: Giacomo Leopardi: Gedanken. Ford. Gustav Glück, Alois Trost. Leipzig, Reclam 1922, 16sk.

[3] Vendégek által megosztott asztal egy fogadóban.

[4] Julien Benda: Az írástudók árulása. Ford. Rónai Mihály András. Budapest, Fekete Sas 1997, 279.

[5] Anatole France: Judea helytartója (Ford. Szávai Nándor). In: uő: A király iszik. Budapest, Szépirodalmi 1956, 25-45. Valószínűleg későbbi időpontmegjelölés, a lábmosás napja, vagy nagycsütörtök: egy évvel Krisztus halála után.

[6] Két történész, író, kritikus és újságíró megjelölése: George Athénasé és Aimé Merlóé, akik unokatestvérek voltak. 1909‑ben Goncourt‑díjat nyertek regényükkel.

[7] Ez a virágok kozmogóniája.

[8] Az összkiadás kommentárja szerint Lothar Brieger-Wasservogel (1879–1949) író valamely írására utal, akivel Benjamin felesége, Dora, jó barátságban volt. Szóba jöhet még Peter H. Brieger (1898–1983), 1936‑ban Kanadába emigrált német művészettörténész, akinek a 20-as, 30-as években jelentek meg esztétikai tárgyú írásai Németországban.

[9] Ld. 1. számú jegyzet.

[10] A tournure vagy faux-cul olyan fehérnemű, amelyet arra terveztek, hogy hangsúlyozza a fenék domborulatát.

[11] Enyhe bipoláris zavarral küzdő.

[12] Alphonse Karr (1808–1890), francia újságíró és regényíró, a La Figaro szerkesztője, majd a Les Guêpes című szatirikus lap alapítója (1839).

[13] A mai gare de L’Est.

[14] Honoré de Balzac: Goriot apó. Ford. Korányi Frigyes. Budapest, Révai 1913, 45.

[15] 1909-ig a múzeum tudományos és művészeti témában is működött, majd kettévált: az eredeti épületben ma a Science Museum működik. A művészeti tárgyak gyűjtése és bemutatása a Victoria & Albert Múzeumban folytatódott.

[16] Emile Tardieu: L’ennui: étude psychologique. [Az unalom. Pszichológiai tanulmány] Paris, F. Alcan 1903.

[17] Kisvárosi patikus és kuruzsló Flaubert Bovarynéjában. A haladás eszméivel kérkedő kispolgári ostobaság klasszikussá lett képviselője.)

[18] Max von Boehn: Die Mode. Menschen und Moden im 19. Jahrhundert 1818–1842. [A divat. A 19. század emberei és divatjai 1818–1842. A korabeli képeket és rézmetszeteket válogatta Oskar Fischer.] München, Bruckmann 1912.

[19] „A rue du Faubourg Saint-Antoine és a boulevard Voltaire között a rue des Immeubles Industriels‑en tizenkilenc teljesen egyforma épület sorakozik, amelyek eredetileg az első emeleten lakásokat, a földszinten műhelyeket, az alagsorban pedig gépeket fogadott be. Az utca neve korábban rue de l’Industrie Saint-Antoine volt, ez 1877‑ben változott rue des Immeubles Industriels-re, amikor Émile Leménil építész (akinek többek között a Bouffes du Nord színházat is köszönhetjük) javaslatára a munkáslakásokat és a munkahelyeket egy helyen egyesítették.” https://www.unjourdeplusaparis.com/paris-insolite/rue-des-immeubles-industriels

[20] „A mieink számára a pályaudvarok valóságos álomüzemek.” (La Nouvelle revue française 1927)

[21] Képecskék.