Wolfram Eilenberger filozófiatörténeti bestsellerében, a Varázslók korában[1] négy filozófust szerepeltet: Ludwig Wittgenstein, Ernst Cassirer és Martin Heidegger mellett a kultúrfilozófus Benjamin magányos‑kószáló alakja, életének jelentőségteljes mozzanatai, például heves féltékenysége és utálata a fiatal Heideggerrel szemben, adják a filozófiatörténeti mozaik legcsillogóbb darabjait. Eilenberger következő könyvében,[2] amely a nemek közti egyenlőség szellemében már csupa filozófus­nőt visz színre, a Párizsba menekült Benjamin állandó mellékszereplő, például Arendt párizsi emigrációjának (levélbéli) koronatanúja, akinek első férje, a Günther Anders néven híressé vált Günther Stern távoli rokona volt.[3]

Hogy a harmincas évekhez képest mennyivel bizakodóbb időket élhetett meg a szerző 1928/1929 fordulóján, amikor a Párizsi passzázsok szövegegységeit, töredékeit jegyezte le, az kiderülhet abból, hogy a Berlin és Párizs (olykor Párizs és más német városok, pl. Frankfurt a. M., [K’, 26]) közti kapcsolódások, összehasonlítások és párhuzamok derűsebb hangulatot kölcsönöznek a szövegnek. Míg az olvasó azon morfondírozik, milyen is lehetett „Daguerre diorámájának előtere Berlinben”, ahol egy szökőkút „időjárást” volt képes előállítani, addig a szerző jegyzeteiben rögzíti, mennyire fontos lesz még kikutatnia, „mi a jelentősége annak, hogy a diorámában a fényviszonyok megváltozása, ami a táj esetében egy napig tart, negyed- vagy félórán belül lezajlik” [K’, 18]. Feltehető, hogy a Berlin és Párizs közti kapcsolat tehette annyira fontossá Benjamin számára például Daguerre alakját, akinek sorsszerűen abban az évben égett le a Berlinben működő diorámája, amikor feltalálta a dagerrotípiát, a fényképezés ősét [K’, 17].

Miközben Benjamin több irányból nekifutva próbálja saját maga előtt is igazolni, illetőleg megindokolni, miért a passzázsokat, a fedett árkádokat választotta központi vizsgálati tárgyként „a 19. század őstörténetének” megírásához, amely a „fogyasztás őstája[ként]” [A’,5] helyet ad az áru burjánzásának, ami aztán „új, fantasztikus kapcsolatokat alakít ki, akár egy daganatos szövet” [A’, 6], addig a szociológia és a művészet társadalomelméletének eme laboratóriumába be-betüremkedik a kortárs párizsi élet egy-egy szelete: elégedetlenségként a quatorze juillet ünnepség fényének megkopása miatt [C’, 1] vagy az átszellemült, szinte ünnepi „párizsi étkezés” dicséreteként, amely az étterem berendezésétől teljesen független, s többet tesz hozzá az ebéd elfogyasztásának rituáléjához, mint a berlini vendéglők fontoskodása [B’, 2]. S míg az őstörténet előállításához idézett irodalom általában a múlt századi kiadványok álmatag okoskodásait hozza felszínre (példa erre Emile Tardieu Unalom című könyve, amelyet a szerző egy mini-kritikában semmisít meg), addig üdítő kivételként a „a jelenleg Párizsban lévő német költők közül” is felbukkan egy-egy „becsületes dekadens” [B’, 5], míg másutt Kafka írásművészetének „őssejtjét” véli felismerni abban, ahogyan az éjjeli város tetszőlegesen kiválasztott ablakán keresztül belátni egy polgári módra berendezett szobába, ahol egy család egyszerre hajol az asztala fölé. [K’, 27]

A gyűjtő által gondosan izolált történelmi darabkák, adatok, összefüggések rendszertelen összefüggésében az elmélet is kicsírázik: nemcsak egy új történelemfelfogás elmélete, melynek eredetét Gustav Landauernél is felfedezhetjük, de az álomnak és az álomképeknek, a modernségnek, az optikai eszközöknek és szórakoztatóeszközöknek, az integetésnek és természetesen magának a gyűjtésnek az elmélete is. Ennek a pazar 19-20. századi gyűjteménynek a darabjaival jelentkezünk a következő hónapokban is.

*

Jegyzetek:

[1] Wolfram Eilenberger: Varázslók kora – A filozófia nagy évtizede 1919–1929. Ford. Bán Zoltán András. Budapest, Scolar 2021.

[2] Wolfram Eilengberger: A szabadság tüze. A filozófia menedéke zord időkben 1933–1943. Ford. Bán Zoltán András. Budapest, Scolar 2022.

[3] Uo., 128.; 144.