A jegyszedői jelenlétből idővel áttértem a hátsószínpadira. A Brooklyn Academy of Music jegyszedőjeként ismertem meg Tommyt, a színház akkori főhangosítóját, akivel előadások előtt és alatt (mivel a keverőpult a nézőtér hátsó részén helyezkedett el), ha halkan is, de jókat beszélgettem, és akit megismerkedésünk után nem sokkal kineveztek a színpadi személyzet vezetőjének, crew chiefnek, és ezzel ő lett a felelős a díszletek építéséért és mozgatásáért és körülbelül száz díszletezőért, világosítóért, hangosítóért, kellékesért. Beszéltem neki magyarországi színpadi tapasztalataimról a zalaegerszegi színháznál, ahol Ruszt József idejében két évet töltöttem ügyelő-segédszínészként, és a Radnóti színpadi ügyelősködésemről, amire úgy reagált, hogy bevett a díszletezők közé. Hét évet húztam le így Amerika egyik, ha nem a legjobb befogadó színházában. Elég szépen beilleszkedtem: rögtön gúnyolni kezdtek vérpiros farmerem miatt, az egyik díszletező, amint meglátott, rázendített a Cat Scratch Fever című Ted Nugent számra és persze ennek megfelelően Tednek hívott. Míg egy másik, aki egyben tűzoltóként is dolgozott, sőt részt vett a World Trade Center támadása utáni embermentésben és tűzoltásban is, következetesen Zsazsának nevezett.

A gond ezzel a munkával csak az volt, hogy nem lehetett állandó, mert minden éppen az aktuális előadás igényétől függött. Amennyiben öt díszítő elég volt egy este, akkor nem engem hívtak. Amikor több kéz kellett, mondjuk a Moszkvai Nagyszínház (a Bolsoj) Három nővér-előadásához, vagy a Lou Reed és Robert Wilson jegyezte, Edgar Allen Poe-műveken alapuló POEtry című darabhoz, na, akkor engem is behívtak. Sőt, a díszlet mozgatáskor mindkét darabban színpadra is léptem, ami több pénzt jelentett. Remekül éreztem magam, fantasztikus darabokon dolgozhattam és remekműveket nézhettem meg. Például a Sankai Juku japán butoh tánccsoport több előadását, vagy a Les Arts Florissants koncertjét William Christie vezényletével. Óriási volt Robert Wilson, Tom Waits, és William S. Burroughs közös darabja, a Black Rider is. Sajnos, itt csak néző voltam, csakúgy, mint Ibsen Hedda Gablerén, a főszerepben Cate Blanchett.

Dolgoztam viszont David Amram vasárnapi klasszikus zenei koncertmatinéján. Róla, ugye, később kiderült, hogy Jack Kerouac-kal közösen a jazzköltészet egyik úttörője volt. Az már csak hab a tortán, hogy 2022-ben meghívott költő-közreműködőnek egyik jazzkoncertjére a Greenwich Village-ben.

Ekkortájt rövid ideig az angol rapzenész anyjánál laktam a Cobble Hill negyedben, de végül elszöktem tőle. Szerencsétlen nőt olyannyira behálózta a Szcientológia Egyház, hogy szinte mindenét nekik adta, és a lakás szabályosan kiürült. Se a fia, se én nem voltunk rá hatással. Szegény a macskáival együtt utcára került, azaz végül a fia betuszakolta egy öregotthonba.

Közben Steve Cannon, a vak fekete költő, a Gathering of the Tribes folyóirat főszerkesztője meginvitált egy estre, ahol Bonny Finberg íróval és Steve Dalachinsky jazzköltővel olvastam fel. Dalachinskyt rendszeresen meghívták a párizsi jazzfesztiválra, de haláláig nem árulta el, ki volt a kapcsolata, és nem is titkolta, hogy azért, mert nem akar konkurenciát. Ő és Bonny tagja volt a The Unbearables nevű irodalmi csoportnak. Többek között olyan underground költők és írók alkották azt társaságot, mint Sparrow, Hal Sirowitz ,   Ron Kolm, Peter Lamborn Wilson (Hakim Bey), Yuko Otomo, Susan Scutti, Jill Rappaport. A csoport akkor lett igazán ismert, amikor 1995-ben bojkottot szervezett a The New Yorker ellen, így tiltakozva "a lapos, középszerű költészet ellen”, amit szerintük ez a hetilap általában publikált.

A Gathering of the Tribes folyóirat szerkesztőségében, ami egyben Steve Cannon lakása volt, találkoztam Amiri Barakával, aka Leroy Jonesszal, a prominens fekete polgárjogi harcossal és költővel. Nem volt valami kedves hozzám, röviden lerázott, hiába hoztam szóba levélváltásunkat és a tényt, hogy magyarra fordítottam pár versét. Az Unbearables költői közül többnek fordítottam versét magyarra, amelyek több magyar folyóiratban (pl. Látó, 2006. május) és pár antológiában is megjelentek. (Félmeztelen Múzsa, Átkelés, Viselnéd a szemem).

Robert Pinskyt a 92Y-ban láttam és hallottam először. Ha jól tudom, 2016-ban Krasznahorkai László volt vendége ennek a híres intézménynek, és nem akárkivel: Salman Rushdie-val osztotta meg a mikrofont. Pinskyvel ezek után az írországi Galwayben találkoztam személyesen 2005-ben, amikor a volt szocialista országok beléptek az EU-ba. Magyar részről Juhász Ferenc és Balogh Attila vett részt az ottani irodalmi fesztiválon. Én Balogh Attila fordítójaként és tolmácsaként kerültem oda. Juhász Ferenc gardedámja George Szirtes volt, akinek Feri bácsi ránk mutatva azt mondta: – Gyuri, ezek mindig isznak.

– Mégsem részegek – jött a válasz.

Még képkeretezőként ismerkedtem meg Jackie-vel (ő Kennedy felesége után kapta a nevét), akivel kétszer is elmentem a The Metropolitan Museum of Artba Willem de Kooning eszement, nyers színkavalkádjába rejtett, buja nőszerű lényeit csodálni.  Jackie Ginsberg-tanítvány volt a Brooklyn College-ban, ő mesélte, hogy valaki megkérdezte Ginsberget a versírás mikéntjéről. Ginsberg a következőt válaszolta: „Reggel felkelsz, tekersz egy jointot, elszívod, és írsz egy verset”. Bukowskinak nagyon nem tetszett, hogy Ginsberg egyetemen oktat, és ennek hangot is adott This Dirty, Valiant Game (Ez a mocskos, harcias játék) című versében:

„Látom, amint Ginsberg
az Üvöltésről áttér
tehénbőgésre
a brooklyni egyetem
professzori
pulpitusán.”

Bukowski azt nem vette számításba, hogy Ginsberg hiába volt egyike a világ legismertebb költőinek, valamiből meg kellett élnie. Ginsberg ugyanis nem volt spórolós fajta, ráadásul sokat segített másokon.

Mint már többször említettem, egy munkahely nem volt elég számomra az életben maradáshoz. A díszletezés mellé szükségem volt valami másra, és a szerencsés véletlen elém sodort egy kétéves tuti könyvtárosi állást a Brooklyn Historical Society nevű intézményben. A dolgom az volt, közösen Bob Heman költőtársammal, hogy válogassunk ki minden olyan könyvet a Society több tízezres könyvtárából, ami brooklyni és indián témájú, a többit pedig bocsássuk árverésre. Ez mindössze két évig tartott, mely idő alatt rengeteg pénzt kerestünk a cégnek. Ugyanakkor ennél sokkal izgalmasabb volt leásni a múltba, kétszáz éves napilapokat oldalról oldalra átnézni, fehér cérnakesztyűben óvatosan lapozgatni többszáz éves kiadványokat. És ilyen a szerencsénk: ahogy itt végeztünk, a New Jersey állambeli Newark Historical Society ugyanilyen megbízással keresett meg minket. Ott, mivel kisebb könyvtárral rendelkeztek, egy év alatt végeztünk. Ráadásul mind a két történelmi társaság vezetősége oly rugalmasnak bizonyult, hogy amikor a színháznak szüksége volt rám egy-egy színdarabhoz, akár öt hétre is elengedett. Az évek során komoly átfedés volt munkahelyeim között, ami általában megértésre talált. Szerencsésnek mondhatom magam.

És még versírásra is szakíthattam időt, sőt felolvasóestekre is eljutottam. Leginkább kávéházakban írtam, délutánonként, pár pohár vörösbor között. Kávét csak reggel és délelőtt ittam, nem úgy, mint az amerikaiak, akik minden napszakban literszámra tolják a kávét.

A Bleecker Street-i alagsori zenés kocsma volt egyike azoknak a helyszíneknek, ahova szívesen jártam. Ebben a kocsmában Larissa Shmailo orosz származású költő szervezte az Open Mike-sorozatot. Itt történt, hogy a Dali Lama nevű helyi költő belém kötött, méghozzá oly módon, hogy kitépett egy csomót a hajamból, és amikor kérdőn ránéztem, elrohant. Én szépen lófarokba kötöttem maradék hajam, felhajtottam ingujjamat, és utána baktattam. Csak a sarki boltig ment, hátával a bolt ajtajának támaszkodva várakozott, törött fejű sörösüveggel kezében. Odamentem és megkérdeztem tőle, hogy de Dali, ezt most miért csináltad. Válaszul felemelte az üveget. Beintettem jobbal, behúztam neki ballal. Nadrágféken landolt, az üveg kiesett a kezéből, én pedig visszamentem a kocsmába, ahol tapsorkán és éljenzés fogadott. Kiderült, hogy sokuknak fájt már a foga Dali Lama megfenyítésére. Viszont ezen intermezzo lerövidítette felolvasási lehetőségeinket, mert már jött volna beszerelni az esti blues banda. Ezért Larissa azt kérte, hogy a hátralevő időben rövid versekkel szórakoztassuk egymást. Amikor rám került a sor, kicsit hezitáltam, aztán impróztam egy egysorost: „Diseased flies copulate on my pastry”. Magyarra elég szabadon írtam át: „Nemibeteg legyek szeretkeznek a pogácsámon”.

Nem ez volt az egyetlen hely New Yorkban, ahol megmérethette magát a wannabe költő, ott volt a KGB, a Bowery Poetry Club, és sok más galéria, kávézó, klub és bár adott naponta lehetőséget a megnyilvánulásra a nem akadémiai költők százainak, ezreinek. Sőt: rengeteg lehetőség volt az ország minden városában, és ez még mind a slam születése előtti és körüli időkben történt.

George Dickersonnal, a David Lynch rendezte Blue Velvet rendőrdetektívjével egy Washington Square park melletti galéria felolvasóestjén találkoztam.  Egyszer séta közben elmesélte, hogy a zűrös időkben éppen Libanonban járt, és úgynevezett állami megbízatásból megtett bizonyos dolgokat. Mindezt úgy mondta el, mintha egy hatalmas titoktól szabadult volna meg. Láthatóan megkönnyebbült, amikor befejezte. 

Az egyik Open Mike-esten Jeff Wright, a Cover Magazine egykori szerkesztő-kiadója rémesen kiakasztotta, mert Jeff a verseinek csak a címét olvasta fel. Mint az est után elmondta, közel állt hozzá, hogy kinyírja Jeffet, és egy revolverrel bizonyította, hogy lett volna rá lehetősége. Jeff szeretett bohóckodni és büszkélkedni azzal, hogy Ted Berrigannel és Alice Notley-val együtt költészkedett a St. Mark’s Poetry Project keretein belül. Azt a bizonyos estét megúszta, és még ma is üde színfoltja és szervezője a manhattani underground költészeti eseményeknek. George Dickerson viszont már 2015-ben alászállt.