Greyhound-háton San Franciscóba (Ginsberg & Co. 5.)
Fotó: Wikipédia
Greyhound-háton San Franciscóba (Ginsberg & Co. 5.)

Hosszú az út St. Louisból San Franciscóba - folytatjuk Gyukics Gábor beszámolóját amerikai éveiről. 

Két év St. Louis után, úgy tűnt, eljött a környezetváltás ideje. Na de hova? Nem gyötrődtem sokat a válaszon, elég gyorsan San Francisco mellett tettem le voksomat. Nagyhírű kisváros. Híres öböl, híres híd, híres könyvesbolt, híres költők, sok mexikói, na és persze pár már régebben odaköltözött barát a Saint Louis-i egyetemről, ahova én csak bulizni jártam.

Nem folytattam gyűjtögető életmódot, alig volt cuccom, két tatyóba befért mindenem. Köztük két, istenteleneknek való útibibliám: Szerb Antal Utas és holdvilág és Lénárd Sándor Völgy a világ végén című kötete. Lénárd Sándorról sok mindent el lehetne mondani, szerintem inkább mindenki olvassa el az írásait, csak annyit jegyeznék meg, hogy ő fordította a Micimackót latinra, és ő volt az, akiről azt hitte a brazil rendőrség, hogy Mengele rejtőzködik Lénárd álnéven egy apró őserdei faluban. Tévedtek. Szóval nem véletlen, hogy ’86-ban ezzel a két könyvvel pattantam meg szerencsétlen országunkból.

Úgy döntöttem, hogy nem költöm repcsire azt a kevés pénzem, ráadásul egy repülőút roppant leamortizáló minden összetevőjével együtt, tehát busszal megyek, és világot látok. Greyhound. Agár, ez az amerikai Volán, a színvonal is kábé megegyezik. Bár ha lekésel egy buszt Amerikában, jó eséllyel csak a másnapi járatot éred el. Viszont milliószor olcsóbb a repülőnél és ugyanannyiszor lassabb is. Ráadásul fárasztó, de csak akkor, ha foglalkozol vele. Greyhounddal utazni olyan, mint egy nonstop házibuli a panelban vagy a Tisza-parti Laposon a Szegedi Ifjúsági Napok alatt. Elöl ülnek a nénik, sok csomaggal, mögöttük a csóró fehér és fekete, férfimentes családok sok gyerekkel, nagypárnával, dunyhával. Már otthonosnak hangzik, nem? Na, ezek a családok általában egy távoli börtönbe buszoznak, hogy meglátogassák rég nem látott férfi rokonaikat, apákat, férjeket, fiakat. Ők a csendesen tűrő, vegetáló utasok. A hátsó fertályon ülnek a hármas-négyes csoportban utazó fiatalok – feketék, fehérek, latinók. Ritkán vegyülnek. Bölcsen távol tartják magukat egymástól, külön-külön lármásak. Inni csak stikában lehet, mert ha elkap a sofőr, akkor a legéjszakaibb sivatag közepén is képes megállni, és kihajítani a rakoncátlan alkoholfogyasztót. És akkor van pár turista, pár katonaságtól éppen leszerelt egyén és pár ide-oda költöző, mint mondjuk én. Mindannyian csórók. Meg persze vannak a magányos, kiolvashatatlan arcú utazók. Egy napba tellett, mire rájöttem, hogy ezek a férfiak frissen szabadult elítéltek. A buszon nem ismerkedik senki senkivel. Ők főleg nem. A pihenőhelyeken szétszéledünk, és csak induláskor szállunk vissza. Átzuhantunk Kansas városán és egész Kansas államon. Coloradóban megálltunk egy sivatagi benzinkútnál, éppen csak stöccölni volt időnk, de a buszról látható volt a Sziklás hegység, mellettünk hullámzott a Colorado folyó, és szikrázott a nap a sivatag milliónyi kövén. Utah államban úgy döntött sofőr, hogy Salt Lake Cityben nagylelkűen ad nekünk pár órát, talán nem véletlenül. Tuti fejpénz reményében, ugyanis a buszpályaudvaron fiatal, majdnem miniszoknyás, szemrevaló leányok várták a férfinépet. Félreértés ne essék, nem rosszlányok voltak ők, hanem a mormon vallás terjesztői, és hívták az arra járó utazót, menjen velük a nagytemplomba, és na, majd ott. Kíváncsian követtem az egyiket, aki rutinosan végig csevizte utunkat, egyszer azért közbevágtam rém udvariasan, hogy ugyan már, fiatal fiúk miért nem várják a másik nem képviselőit, mert rájuk lenne igazán szükség, de megtartotta magának a választ. A templom valóban egetverően magas és hatalmas és tekintélyt parancsoló és az akusztikája valóban emberfeletti. Pont akkor érkeztünk, amikor egy köpönyeges illető a templom másik sarkában, jó messze tőlem halkan, mégis tisztán hallhatóan hangsúlyozta, hogy ebben a hatalmas térben nincs mikrofon: kettétépett egy lapot, és remekül lehetett hallani a papír jajkiáltását. Ennek ellenére nem lettem mormonná, pedig a fiatal lány nagyon hitt bennem. Vissza a buszhoz, irány Kalifornia. Még átvágtunk Nevadán, sivatag sivatag hátán. Néhány város a sivatag közepére épült, teljesen értelmetlenül, mert víz, az nincs a közelben. Ez már a kezdetek óta gond. Isteni esőre ritkán lehet számítani. Eső ott esik sok, ahol már eleve túl sok van belőle.

Harmadik nap este berobogott a buszunk San Franciscóba. Bevetettem magam a Greyhound-állomás egyik romos telefonfülkéjébe, és pár perc után elindultam a Haight-Ashbury felé. Ott lakott Todd, Dave, Joe and Jon. Négy totál őrült egyetemista. Ők fogadtak be, kaptam egy Vanek úrnak pont megfelelő apróságú lakrészt, aminek ablaka a Haight és a Clayton utca sarkán álló Achilles Heel nevű kocsma hátsó fertályára nézett, ahol sokáig zajlott az élet, és miután az ivászat elcsendesült, üvegmuzsika csendült fel, mert hajnalban szortírozták a boros, sörös és egyéb üvegeket, kellemes éji zenével kedveskedve akkor már aludni vágyó magamnak.

A Haight-Ashbury, a hippik otthona, valahol a Buena Vista parknál kezdődik és a Golden Gate parknál végződik, párhuzamosan a Panhandle parkkal. A Panhandle (azaz serpenyőfogantyú) park a fogantyúja a Golden Gate parknak, azaz a serpenyőnek, elég ránézni a térképre.

Ez a környék volt a beat generáció képviselőinek első lakhelye az ötvenes években, aztán alig egy évtizeddel később a hippik és az ellenkultúra egyik központjává vált.

1990-et írunk, és én itt lépdelek ezeken az utcákon, nyomokban még találni hippiket, anarchistákat, a lefektetetett hivatalos normákkal egyet nem értő fiatalokat és kortalanokat és rengeteg diákot, akik itt és most kóstolnak bele kissé a szabadságba. Mindenki úgy néz ki, ahogy akar, azt tesz, amit akar, és úgy, ahogy akarja. Mindenki önmagát adja. Na jó, természetesen van pár magamutogató, színlelő, önmagát megjátszó wannabe, de nem ez a jellemző. A Haight Streeten a rém sok retró használtruha-, kütyü- meg kacatbolt és kocsma között található a Bound Together nevű anarchista könyvesbolt. Ehhez hasonló, bár kissé más volt a marxista könyvesbolt a Mission Streeten. Egy fekete házaspár vezette, meggyőződésük volt, hogy a kommunizmus az a társadalmi forma, amely a feketéknek megnyugvást jelent és igazságot ad. Tévedtek.

Hirtelen rengeteg élmény csapott arcon, mind feldolgozásra várt. De a North Beachre akkor is el kellett mennem. A régi laktanya, a Presidio felé indultam el, gondoltam, hátulról cserkészem be a környéket. Végig eukaliptuszfák mellett haladtam, míg végül kilyukadtam a valamiért avenue-nak titulált Grant utcára, ahol is belebotlottam egy fotógalériába. Betértem. Prágáról volt éppen egy remek kiállítás. Beszédbe elegyedtem a fotóssal, megkérdeztem, Budapestről nem akarna-e kiállítani pár fotót. Nevetett. Majd talán. Előbb Kubába megy, igaz, kerülő úton, mert amerikaiak Amerikából nem léphetnek be Kubába. Jé, mondom, ezt a marhaságot. Viszont Közép-Amerika akármelyik államából igen. Pont zárta a boltot, kérdezte, merre megyek. Merre? Természetesen a beatekkel akarok találkozni. Igen? Pipec. Ő mutatott be Jack Hirschmannak, Lawrence Ferlinghettinek, George Tsongasnak, akinek idepöttyintem híres négysorosát:

Amerika –
a Titanic –
keresi –
jéghegyét. 

John, a fotós srác jó barátom lett. Ő vitt le a Specs’ bárba, ahol még több költővel, művésszel és más naplopóval találkozhattam. A Specs’-ben beszéltem először az itthon kevéssé ismert, kiváló Polonyi Csabával, az oaklandi Left Curve magazin alapító szerkesztőjével. Csaba a lap 34. számában lehozta Balogh Attila pár versét Michael Castro és az én fordításomban.

Négy évnyi San Francisco-i tartózkodásom alatt nem egyszer megfordultam a beat-környéken. Igaz, közben más dolgom is akadt. Például munkát kellett keresnem. Az egyetemista haverok nem tudtak segíteni, de volt még egy telefonszámom, Jerritől, ügyész barátnőmtől kaptam meg egy régi iskolatársának a nevét és a számát. Szóval odacsörögtem. Másnap vacsorával vártak, bár a nő először alig akart beengedni. Kinyitotta az ajtót, sokáig bámult rám némán. Széltében hosszában végignézett, amint ott álltam 187 centi magasan, vállig érő szőke hajjal, gyufaszálvékonyan.

- Maga Gábor? Maga magyar? 

- Igen – feleltem -, Jerri nem küldött közös fotót?

– Nem.

– Baj van?

– Nincs. Jöjjön be.

Bementünk, leültünk, töltött egy kis bort, és előjött a farbával.

- Azt hittem - mondta kissé zavartan -, hogy a magyarok tömzsik, széles csontúak, zömök felépítésűek, kerekded fejű, sötét szemű, sötét bőrárnyalatú emberek. Ismerek egy magyar nőt, ő is kutatóorvos, együtt dolgozik velem a laborban, és ő ilyen.

- Sajnálom, nem akartam megtéveszteni.

- Értem, de ne vegye rossz néven, ha nem mutatom be a lányomnak.

Ebben maradtunk. A lánya tíz évvel volt fiatalabb nálam, és Rachel Kushner néven nemzetközi hírű író vált belőle. Már első kötetével, a Telex from Cuba cíművel komoly sikert aratott. Rachel szülei nem nagy meglepetésemre fiatalkorukban baloldali elhajlású hippik voltak, csak úgy, mint Ben & Jerry, akik szintén hippiből váltak Amerika egyik legsikeresebb fagylaltgyárosává. A különbség annyi, hogy Rachel szülei kutatóorvosok lettek. Én meg az, ami.

Az esszé szerzőjéről
Gyukics Gábor (1958)

Költő, műfordító. Az Egyesült Államokban kiadott Hungary Beat Poet Laureate életműdíj birtokosa.

Kapcsolódó
Díszletezés akcentussal – Manézs és Cahokia (Ginsberg & Co. 4.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.05.12.
Széllel szemben, St. Louisban (Ginsberg & Co. 3.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.04.14.
Vérkeringő St. Louisban (Ginsberg & Co. 2.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.03.10.
Érkezés (Ginsberg & Co. 1.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.02.10.
Gogótáncos a Tűzoltóságon (Ginsberg & Co. 6.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.07.07.
Csípőre tett kézzel megülni a zebrát (Ginsberg & Co. 7.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.08.04.
Bloody Mary, Dead Kennedys, Faulkner trió a DNA Lounge-ban (Ginsberg & Co. 8.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.10.20.
Corso, Ginsberg és a vörösszőnyeg (Ginsberg & Co. 9.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.12.01.
Gods and Mortals in Alphabet City (Ginsberg & Co. 10.)
Gyukics Gábor (1958) | 2024.01.05.
Hátsószínpad és Open Mike (Ginsberg & Co. 11.)
Gyukics Gábor (1958) | 2024.01.26.
Pink Pony és a Wasabi Devils (Ginsberg & Co. 12.)
Gyukics Gábor (1958) | 2024.03.01.