Bloody Mary, Dead Kennedys, Faulkner trió a DNA Lounge-ban (Ginsberg & Co. 8.)
Fotó: Wikimedia / Kaldari
Bloody Mary, Dead Kennedys, Faulkner trió a DNA Lounge-ban (Ginsberg & Co. 8.)

Ginsberg & Co.! Folytatjuk Gyukics Gábor beszámolóját amerikai éveiről.

Színházi dolgaim mellett nem hanyagoltam el sem a költészetet, sem annak fordítását, bár korántsem ez volt akkor életem fő vonala. A North Beach (olasz negyed) kávézóiba azért rendszeresen lejártam, nem akartam semmi izgalmasból kimaradni. Bár sokszor nem is tudtam, kit látok. Tudtam, ha Ferlinghetti nincs a könyvesboltban, akkor vagy a Cafe Vesuvióban, vagy a Cafe Triestben vagy a Cafe Puchinniben kávézik, esetleg esténként a Specksben. Ez volt akkoriban a San Franciscó-i művészek gyülekezőhelye, hasonlóan a pesti Fiatal Művészek Klubjához. Ide járt többek között Philip Lamantia és felesége, a City Lights vezetője, Nancy Peters, Michael McClure, Ruth Weiss, a Beat Istennő, Diana di Prima, a már említett John Perino fotográfus, Polónyi Csaba, a Left Curve főszerkesztője és a többiek. A Beat Museum, ahol később Jack Hirschmannal közösen mutattuk be az A Transparent Lion című, Los Angelesben megjelent angol nyelvű József Attila-kötetet (fordítók Michael Castro és Gyukics) csak 2006-ban nyílt meg a City Lights könyvesbolttal srégen szemben.

Andrei Codrescu, nagyszebeni születésű amerikai költő első verseskötete is itt, a Ferlinghetti tulajdonában levő City Lights kiadónál jelent meg, amire a Ginsberggel, Anna Waldmannal és Ted Berrigannel a hatvanas évek végén barátságot kötő fiatal költő nagyon büszke volt. Könyve megjelenése után napokig a North Beach-i könyvesbolt előtt kószált, majd minden fiatal lányt leszólított, és odaajándékozott nekik egy-egy példányt a nyomdameleg kötetből. Ferlinghettinek idővel feltűnt, hogy a polcon alig van Codrescu kötet, ellenőrizte az eladást, és látta, hogy a leltár mindössze egy eladott példányt mutat. Ezekután Codrescut átküldte a Cafe Triestbe, és nem engedte többé a bolt közelébe. Azóta Codrescu íróként és a National Public Radio román akcentussal tökéletes angolt beszélő, őszinte véleményt formáló, mindent kimondani merő kommentátoraként a saját jogán is komoly hírnevet szerzett magának az észak-amerikai kontinensen.

Azért nemcsak az olasz negyed kávézóiba jártam, hanem a város más kocsmáiba is el-elnéztem. Vasárnaponként például a Valencia Street Caféba. Itt futottam össze a freejazzt elképesztően játszó John Tchicai dán-kongói szaxofonossal, akit 1982-ben hallottam a Debreceni Jazz Fesztiválon, ahol a szólója közepén azt vette észre, hogy valaki zongorázik mögötte és ez a Szakcsi volt. Nevetve idézte fel ezt a jelenetet és a közös 1983-as zenélést a szintén kiváló freejazz zongorista, Binder Károly akkori zenekarával

Néha leugrottam Bloody Maryt iszogatni a Zeitgeist bárba, a Hells Angels-motorosok egyik kedvenc balhézó helyére, ahol majdnem kihúztam a gyufát, amikor jégmentesen kértem a Bloody Maryt. A tetőtől talpig bőrszerkóba öltözött pultos csaj kezdésnek jó hangosan elküldött az anyám valagába, amire több morcos motoros arc felkapta a fejét, de aztán a lány intett, és egy olyan jégmentes Bloody Maryt rázott össze, hogy utána hónapokig mindenki úgy itta. Tudniillik jéggel keverte-rázta össze, de szervírozás előtt leszűrte róla a jeget és ily módon az alkohol nem vizesedett el, de hideg maradt, és jobban be lehetett rúgni tőle.

A DNA Lounge éjszakai klubba is lejártam. Ott dolgozott technikusként első San Franciscó-i színházi rendezőm, Thomas Bradway, aki ingyen bevitt, és őrjöngő táncolással kiadtam magamból a feszültséget, ha volt. És az, ugye, állandó kísérője az emigránsnak. Egyik este a Club 222-be hívott punk koncertre a Ceruza nevű haverom. Egy helyi banda nyomta, na de a nézők között ott pogózott Jello Biafra és csapata, akiket egy idő után felhívtak a színpadra. Igazi színpad ugyan nem volt, szóval a mikrofonok elé, és hirtelen Dead Kennedys koncertre lehetett őrjöngeni. Az ilyenekért már megérte lekopni Magyarországról. San Franciscóban láttam a soul zene mesteri zenekarát, a Wart. Itt volt az első Jane's Addiction szervezte Lollapalooza-fesztivál a következő bandákkal: Siouxsie and the Banshees, Living Colour, Nine Inch Nails, Ice-T & Body Count, Butthole Surfers, Rollins Band, Violent Femmes, Fishbone. Itt nyomott le egy olyan jelenetet Perry Farrell és Ice-T, hogy mindenkinek kinyílt a bicska a zsebében. Kijöttek a színpadra, ment valami alapzene és elkezdték egymás négerezni és fehérezni, aminek következtében a nézők lassanként felkászálódtak a fűről és körülnéztek, hogy ki kit üssön agyon. Ceruza kényelmesen elővette a nevét adó, alkar nagyságú, fegyvernek minősülő erdélyi cerkáját. Don’t call me whitie – don’t call me nigger, ez jött a színpadról. Jó sokáig húzták az idegeinket, aztán persze kiderült, hogy pont a fekete-fehér barátságot pecsételték meg a színpadon.

Moziban is voltam párszor. Egy ilyen alkalom igazán emlékezetesre sikeredett. Akkor éppen a Bernal Heights negyed egyik legnépszerűbb helyén dolgoztam, a Mándoki Imre megálmodta Hungarian Sausage Factory and Bistróban. Még Kanadából is jártak át Imréhez sültkolbászt, töltött káposztát, körözöttet és dobostortát enni. A szemközti leszbikus bárból a lányok mindig nálunk itták a zsírszegény tejből és koffeinmentes kávéból készült lattét. Csak Imre és én járhattunk sörözni a leszbi bárba, azzal a kikötéssel, hogy nem csajozunk. Nem volt nehéz megállni, a kidobó lányok Rambót is lenyomták volna. A bisztró mellett volt egy bank. Az ott dolgozók szintén hozzánk jártak, köztük egy helyes szöszi, akit elhívtam moziba anélkül, hogy utánanéztem volna a kiszemelt film sztorijának. A plakátja tetszett meg. A Haight Street-i, különleges pattogatott kukoricát ajánló Red-Vic-Movie-House-ba, a város eszement alternatív mozijába mentünk. A nézőtéren fotelek, rekamiék, sezlonok. A film címe Tokyo Decadence. Húsz percig bírta a lány. Szoftpornó-szadomazó-krimi-románc egyveleg. Hiába ismertem be tévedésem, többé nem jött kávézni.

Közben elhívtak egy színházi meghallgatásra, amihez át kellett mennem a Golden Gate hídon a hippi városka, Bolinas felé. Egyik haverom haverja buliból éppen egy dollárét árulta 1982-es Chevrolet Caprice-át. Megvettem, szóltam egy Marin County-ból való barátomnak, Peternek, akivel együtt díszletezősködtünk néha, és elindultunk. Lassan mentünk, mivel a fék nem akart fogni, (ezért volt olcsó) és amikor már sok autó gyűlt össze mögöttünk, félreálltunk, elengedtük őket. Az egyik ilyen pihenőnél lementünk a Csendes-óceánhoz, Peter elmormolt egy imát, és a magával hozott üveg pezsgő felét feláldozta a tenger istenének, a másik felét mi ittuk meg. A meghallgatás természetesen nem sikerült. Nem énekeltem elég meggyőzően Don Quijote Man of La Mancha dalát.

Amerikában más a színházi felállás, mint mondjuk Magyarországon. A kőszínházak az állandó technikusi személyzet kivételével általában nem rendelkeznek társulattal, hanem darabra szerződtetik a színészeket, és mondjuk egy-két hónap próba után négy-öt hétig adják elő a darabot, utána jöhet újabb darab más színészekkel. Persze vannak kivételek, mint pl. a Living Theater vagy az Elbows Akimbo, akik évtizedekig ugyanazokkal a színészekkel dolgoztak.

1993-ban az Actors Ensemble of Berkeley meghívott Kurt Vonnegut God Bless You Mr. Rosewater című musicaljének Kilgore Trout szerepére. Egyedül én nem énekeltem. Egy darab erejéig leszerződtem az American Conservatory Theaterhez díszítőnek. Halál unalmas darab, jó pár nagyképű színpadmunkással. A perui kellékesnő rám szállt, mert segíteni akartam neki. Üvöltött, hogy egyedül is meg tudja csinálni. Majd megszakadt, mire behordta a dögnehéz bútorokat és egyéb kellékeket a színpadra. Két emigráns nem fér meg egy színházban.

És ekkor jött az alternatív zenés-mozgásszínház, a Qube Chix trió: Három elképesztő művész: Pamela Z operaénekes, ő már járt Magyarországon, Juli, a kötéltáncos díva és Leigh, egyetlen kedvenc amerikai butoh táncosom. Én festettem csupasz testét fehérre minden butoh performansza előtt. Erről sajnos nincs videóm. Egy filmforgatáson kapták a nevüket, amikor az egyik jelenethez a rendező a három lányt egy-egy kockára állította, és Qube Chix-nek szólította őket instrukcióadáskor.   

Ricky Camus a Bindlestiff stúdióban rendezett meg The Original Sins címmel három szürrealista egyfelvonásost. Guillaume Apollinaire-től The Breasts of Tiresias (Les mamelles de Tirésias – Teiresziász emlői), Alfred Jarrytól The Supermale (Le Surmâle – A szuperhím), és Antonin Artaud-tól a Spurt of Blood (Jet de Sang – Vérfröccs) című egyfelvonásosakat.  Mind a három darabban szerepet kaptam, és őszintén mondom, ilyen öröm-színjátszásban még soha nem volt részem. 

Ricky pár hónappal a bemutató után kórházba vonult, mondván, nem érzi jól magát. Mindannyian tudtuk, hogy AIDS-es, azt is tudtuk, hogy aki ilyen állapotban kórházba kerül, az cédulával a lábujján távozik, mivel a szervezete kevésbé tud védekezni a kórházi kórok ellen. Nem hallgatott ránk, hiába kértük, hogy maradjon otthon. Ricky az első héten tüdőgyulladást kapott, a második héten csörgött a telefonom. Temetés. Ricky gyönyörű ember volt, remek színész és rendező. Az Elbows Akimbo-féle Marat/Sade előadásban meggyőző hiteleséggel játszotta az akkor még alelnök Bush karakterét.

Mindeközben filmeztem is. Általában amatőr rövidfilmekben, és pár eleve bukásra ítélt játékfilmben. A legemlékezetesebb, és valamelyest sikeresnek mondható film az Understudy volt, az immáron Angliában komoly karriert befutó Magyar Éva főszereplésével, kiváló amerikai színészekkel, na és velem.

Szobatársam, Jordan kameraasszisztensként dolgozott velünk, a film befejezése után sajnos visszaköltözött a Virginia állambeli Charlottsville-be. Karácsonyra meghívott, és már első este rémisztően berúgtunk, miután elmentünk a nővére kávézójába, ami nem is a nővéréé volt, csak a lány így mondta, hanem a nővérének a férjéé, és nem is kávézó volt, hanem ír kocsma. Azért rúgtunk be, mert Jordan sógora nem engedett minket fizetni, és egyre csak hozta a whiskyt és a sört. Ír kocsmában ritkán borozik az ember.  Nem is enni mentünk. Bár benyomtunk jó pár kosár ecetes-sós csipszet. Ez a kocsma már a múlté, és sajnos már Jordan nővére is az.

Másnap hajnalban keltünk, mert Jordannak némi ügyletet kellett lebonyolítania tudatmódosítóval házaló, nem feltétlenül helyi, de egyértelműen rosszarcú fiatalokkal, akik a városszéli alig-erdő fái között intézték üzelmeiket. Nagytotál, aztán közeli, homályosan látszó bizalmatlan arcok, föld felé néző tekintetetek, friss sebhelyek. Nincs kézfogás. Ami pénz tegnap nem maradt a kocsmában, az itt maradt az erdőben. Barátom fehér port kapott cserébe, de sikerült lebeszélnem azonnali használatáról. Majd ha elmentem, akkor használd, kértem. Most vissza a városba, Charlottesville-be, ahol még volt idő szundítani egy rövidet, mielőtt újra kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk az erdő mélyére karácsonyozni. Kissé másnaposak voltunk, a barátom ráadásul titokzatos is, nem volt hajlandó elárulni, kihez megyünk. A városból kivezető úton alig járt autó, csak önmagunkra voltunk veszélyesek, az a pár őz, szarvas és egyéb vadállat túlélt minket. Órányi kanyargós, csuszangós aszfaltösvényen haladtunk egyre mélyebbre a lankák és tisztások tarkította téli erdőben. Hirtelen egy meglehetősen határozott mezsgyéhez értünk, azt követve pedig egy rendezett udvarra, ahol a kocsiból kilépve pontosan tizenhárom lucskos beagle üdvözölt minket. Áttörve a kutyaseregen beléptünk az éppen kitáruló ajtón. Mr. Sommers, a házigazda kávéval fogadott minket, és miután kérésemre hozott egy pohárka whiskyt, bekísért a szalonba, ahol bemutatott a ház úrnőjének, aki elsőre úgy tűnt, mintha a hatalmas, terméskőből kirakott kandallóban állna, és aki nem volt más, mint William Faulkner lánya, Jill. Olyan szívélyesen üdvözölt, mint egy családtagot. Miután Jordan említette irodalom iránti érdeklődésemet, Jill bevitt egy szobába, ami egy az egyben Faulkner egykori dolgozószobájaként volt berendezve. Utána a konyhába mentünk, aminek a negyede konyhakert volt – írd és mondd, a ház fala alatt a kinti kert folytatódott a konyhában, amit egy irdatlan tűzhely uralt, olyan, amilyet minden valamire való étterem megirigyelne. Eszméletlen mennyiségű étel. Öt sütőben ötféle állatfajta. Nem részletezem. Vacsoránál Jill jobbjára ültettek, és bemutattak Faulkner három fiúunokájának. Az egyikük tulajdona volt a már említett ír kocsma. A másikra nem nagyon emlékszem (rókavadász lehetett). A vacsora alatt derült ki, hogy a harmadik fiú immáron lány, és egy szintén fiúból lett lánynak a kedvese. Aznap ők segítettek Jill Faulknernek a konyhában. Az est oly kellemesen telt, hogy búcsúzáskor meghívtak következő évi karácsonyukra. Meg is jelentem, de már New Yorkból.

Az esszé szerzőjéről
Gyukics Gábor (1958)

Költő, műfordító. Az Egyesült Államokban kiadott Hungary Beat Poet Laureate életműdíj birtokosa.

Kapcsolódó
Csípőre tett kézzel megülni a zebrát (Ginsberg & Co. 7.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.08.04.
Gogótáncos a Tűzoltóságon (Ginsberg & Co. 6.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.07.07.
Greyhound-háton San Franciscóba (Ginsberg & Co. 5.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.06.09.
Díszletezés akcentussal – Manézs és Cahokia (Ginsberg & Co. 4.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.05.12.
Széllel szemben, St. Louisban (Ginsberg & Co. 3.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.04.14.
Vérkeringő St. Louisban (Ginsberg & Co. 2.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.03.10.
Érkezés (Ginsberg & Co. 1.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.02.10.
Corso, Ginsberg és a vörösszőnyeg (Ginsberg & Co. 9.)
Gyukics Gábor (1958) | 2023.12.01.
Gods and Mortals in Alphabet City (Ginsberg & Co. 10.)
Gyukics Gábor (1958) | 2024.01.05.
Hátsószínpad és Open Mike (Ginsberg & Co. 11.)
Gyukics Gábor (1958) | 2024.01.26.