Rachel Kushner szülei, Pinky, akinek rossz információi voltak a magyarok külsejéről, és Peter, a férje, jó barátaim lettek, mind a mai napig tartom velük a kapcsolatot, a lányukkal viszont egyáltalán nem. Rachelnek magyarul is jelent meg kötete Mars klub címmel (fordítói a Sziámi család: Müller Péter Sziámi, Müller Brúnó Noé, Müller Máté). A munkakeresésben ugyan a Kushnerék sem tudtak segíteni, de kiderült, hogy Pinky szülei St. Louisban élnek, ő pedig fiatalkora óta ismeri a Pulitzer famíliát, akik szintén ott élnek.

Jé, mondom, kis híja, hogy dolgoztam náluk, a farmjukra kerestek mindenest, és csak azért nem vettek fel, mert nem tudtam autót vezetni. Amikor beléptem a nappaliba, ahol Joseph Pulitzer egyik fiának vagy unokájának - ez máig nem derült ki - a felesége fogadott, először is majd elájultam. A nappalinak, ami, ha nagy nem is volt, azért kicsi sem, nem lehetett látni a falát, mert beborították különböző világhírű mesterek eszméletlen művei. Komoly múzeumi gyűjtemény.

– Ez mind eredeti? - kérdeztem, amikor magamhoz tértem.

A hölgy, aki türelmesen kivárta, míg újra életképes leszek, bólintott, aztán megbeszéltük a világ dolgait, teáztunk, cigarettáztunk. Megcsodálta indiai 501-es, Bee Dee márkájú, eukaliptuszlevélbe sodort cigimet, és elbúcsúztunk. Mai ésszel, városi fiúként, meg egyáltalán, nehezen tudom magam elképzelni, amint vasvillával a vállamon, gumicsizmában megyek egyik istállóból a másikba, aratok és traktorozom.

Na de most San Franciscóban vagyok, itt kell megélnem valamiből, és kitalálnom, hogyan tovább. A pecó nem volt gond, a négy egykori St. Louis-i diák ingyen és bérmentve befogadott három egész hónapra. Ám akármennyire is bírták a fejem, nem lehet sokáig kihasználni kedvességüket, de tényleg, olyan hely kell, ahol nem függök mástól, na és persze meló is kell. A fiúk egy italozás alkalmával bemutattak egy tanár haverjuknak, aki az egyetemen festészetet és művészettörténetet oktatott. Álljak modellt a diákoknak, jött az ötlet. Ez négy évig ment, egészen addig, amíg ott éltem. Sőt, megismerkedtem pár hobbifestővel, és ő az amatőr csoportjaiknak is modellt álltam vagy ültem, esetleg feküdtem. Pucérságot nem vállaltam, pedig az jobban fizetett volna. A modellkedés nem hozott sok pénzt a konyhára, viszont Daly City kórháza mosogatót keresett. Szakszervezeti állás, tíz dollár per óra. Ekkor már rémisztően le voltam égve. Alig ettem, rengeteget gyalogoltam, amikor nem, akkor lógtam a trolin, tujáztam a metrón, és persze pont akkor kaptak el, amikor a mosogatós interjúra mentem. Egy, szabályokat pontosan betartó, lelkiismeretes metróalkalmazott hívta rám a zsarukat. Egy másodpercre félrenézhetett volna. De ő nem. A zsaruk szirénázva pörögtek utánam, én meg rohantam az út szélén két vacak, de akkor éppen nem létező dollár miatt. Utolértek, bezsuppoltak, feljelentettek, mehettem a bíróságra.

Pénzem ekkortájt azért sem volt, mert elköltöztem a fiúktól, és minden lóvémat az új pecóra költöttem. Három hónapot kellett kifizetni előre. A Mission District pálmafás szigetekkel kettészelt Dolores nevű utcájában éltem ezután bő két évet, zöld papagájrajok ricsajában. Későbbi lakótársam, Jordan kissé szkeptikusan fogadott, amikor elmentem megnézni a lakást, mivel épp álmából vertem fel. De mondtam neki, hogy velem együtt a whisky is beköltözik, és ez meggyőzte. Ő vitt el a tárgyalásra Norton márkájú motorján. Téptünk, mint a gép. A színjátékot végigkuncogta, a bírónő ezért párszor keményen szemmelverte. Mindent bevallottam, és csak azt kértem, hogy a százhúsz dolláros büntetést tizenkét hónap alatt fizethessem be. Ekkor a bírónő már együtt somolygott a szobatársammal, de beleegyezett. Tárgyalás után Jordan meghívott egy (két) sörre. Megérdemelted, mondta.

A kórházi állást megkaptam, két hétig bírtam a betegek után való mosogatást, miután több alkalommal injekcióstűkkel tűzdelt ételdarabba nyúltam. Még elkapok valami nyavalyát, gondoltam, és én még élni akarok.

Mindeközben az úgynevezett, de nem létező színházi karrieremet is próbáltam felépíteni. Nem kell túlértékelni a dolgokat, simán elkezdtem meghallgatásokra járni, és érdekes módon már a második sikerült. 1990 őszén tehát színpadra léptem, és a City Theatre színészeként Gáspár alakját formáltam meg igen sikeresen Sławomir Mrożek A Próféta című darabjában. Igen sikeresen, mivel mindenki szétröhögte magát az akcentusomon, ami, mint kiderült, megfelelt a rendezői szándéknak, mely szándék a szerepre való meghallgatásomkor realizálódott. Ennek az akcentusnak jó pár szerepet köszönhettem. Volt olyan, na nem sokszor, de előfordult, hogy meghallgatás nélkül kértek fel valamilyen szerepre. A Cake Walk című független filmben remekül, mondhatnám élethűen alakítottam a gonosz idegent, a földönkívülit. Ez valamennyire bizsergette a hiúságomat. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy jó színész voltam. Kissé merev, de ígéretes. Mint Jutocsa anno finoman megjegyezte, amikor a zalaegerszegi Állandó Színházban (ma Hevesi Sándor) Ruszt József rám osztotta Fecske szerepét a Jutocsa rendezte Fösvényben: - Gyukics, te taszítod a színpadot.

És hiába próbált Derzsi Jancsi, a darab főszereplője megvédeni, rájöttem, hogy Jutocsának igaza volt. Rusztnak is némileg hasonló volt a véleménye: - Szép Gyukics, te hőstípus vagy, csak nem tudod eljátszani.

Ez is azt bizonyítja, hogy Amerikában még az ilyenek is, mint én, színpadra léphetnek. Ám ami megfelel San Franciscóban, az sokszor nagyon nem elég New Yorkban. Erről majd később. A Próféta rendezőjével, Thomassal, egy rettentő agilis, törekvő fiatal sráccal még dolgoztam együtt, sőt közösen építettük fel hangszigetelt stúdiószínházát, ahol pár darabot be is mutattunk. Semmi emlékezetes. Ha csak az nem, hogy ott találkoztam London városának East End negyedéből származó haverjával, aki pont kapóra jött, mivel éppen Steven Berkoff Görög című darabját kívántam átültetni magyarra, de a cockney dialektus ki akart fogni rajtam. A darabot a volt laktanyának, a Fort Masonnak a színházában láttam, és teljesen lenyűgözött. Gyorsan megszereztem a jogot, meglepődtem, milyen simán ment, és nekiálltam fordítani. A cockneyt természetszerűleg anyanyelvi szinten beszélő haver lelkes segítőtársam lett.  A Radnóti Színház 1994-ben mutatta be Zsótér Sanyi rendezésében.

Mivel Jordannal egyre nehezebben fizettük ki a lakbért, harmadik lakótárs után kellett néznünk. Ő lett Carlos, egy sármos, jóképű, magasra nyúlt, vékonydongájú fekete srác, megnyugtató hozzáállással Texasból. Kidobóként dolgozott a közeli éjszakai klubban, a Firefighterben, ami onnan kapta a nevét, hogy régebben ott volt a helyi tűzoltóság irodája és garázsa. Carlos a bérleményünk lépcső alatti, aprócska szobájában lakott, csakúgy, mint Harry Potter mugliéknál. A Doloresen talált ősrégi fénymásoló foglalta el a szoba nagy részét, volt egy tekercses magnója, egy lemezjátszója, egy rongyból készült paripája, és azt hiszem, állva aludt, máshogy képtelen vagyok elképzelni, vagyis el tudom. Állandóan korai fehér rock and rollt hallgatott, mint például az I am Dizzy és a The Lion Sleeps Tonight című dalokat, isten tudja, milyen zenekartól. Ráadásul duci, alacsony fehér lányokkal járt. Volt tehát egy állandó állása a Firefighterben, és a lényeg az, hogy egy este így szólt hozzám:

- Hé, haver, gogotáncosokat keres a Firefighter.

- Fantasztikus - válaszoltam -, de mi közöm hozzá?

- Nincs munkád, gondoltam kipróbálhatnád.

- Jelentkezzem gogotáncosnak? Én? Nem tudok táncolni. Nem csajok nyomják leginkább a gogót?

- A főnökség akar pár pasit is. És a csajok is csak rázzák.

Szóval másnap este lementem a helyre, felmásztam a másfélszer két méteres kalitkába, és roptam. Kora este, tizenegy óra körül könnyű tömeg zizegett a helyen. Azért korai a tizenegy, mert itt minden buli éjfél után indul be. Ez a zizegő tömeg még táncolni is elfelejtett, amikor észlelt valami szokatlant, ami én voltam a fejük felett. Szinte lemerevedtek, úgy bámulták, ahogy ringatóztam, lépegettem, ráztam magam, ugráltam, forgolódtam, csoszogtam és izzadtam csotrogány fehér fiúként a himbálódzó ketrecben. Maaaan, jól éreztem magam ott fent a tömeg fölött, miközben ők szétröhögték és széttáncolták a szívüket. Azt gondoltam, groovy, a közönség élvezi, amit csinálok, a főnökség is élvezni fogja. Nem élvezte. Nem vettek fel. Azt mondták, elég humoros, amit csinálok, de ahogy mozgok, annak semmi köze a tánchoz. Elszomorodtam kicsinyt.  A rossz mégsem ez volt az egészben, hanem az, hogy Carlost másnap elbocsátották, mert túl sok duci lányt engedett be ingyen. Hé, barátom, ha nekem tetszik egy lány vagy kettő, vagy több, én is beengedem ingyen, akár duci, akár nem.

Szóval ez nem sikerült, de szembejött velem egy hirdetés: kórházi gyógyszer-próbababa. Hét napra hetedmagammal beköltöztem a San Francisco University különleges kórtermébe. Négy óránként löktek belénk valami szert, amitől gyengén, de állandóan fájt az a hülye fejünk. Aki ilyet bevállal, az tuti nem normális. Fejfájás elleni gyógyszert teszteltünk az emberiség érdekében. Mondjuk, jó pénzért, bár benne volt a hullazsák-verzió lehetősége is. Hatan csináltuk végig. Alvás szinte semmi, az agyad pépesedik, mint kérődző tehén szájában a széna, félhullán fetrengsz, néha kommunikálni próbálsz a többiekkel, pocsék vicceket hallgatsz vagy éppen mesélsz, amikor hirtelen az egyik tűpárnának használt kollega így szólt:

- Kitántorgok telefonálni.

Mobiltelefon akkoriban, ugye, még nem nagyon volt. Vigyorogva jött vissza.

- Meg vagyunk mentve - mondta.

Délután megjelent a neje, és vele az összes akkor videón létező Stephen King-film. A fennmaradó hat napon és éjszakán, amikor a John Goodman felépítésű férfi ápoló éppen nem döfködte szitává a bőrünket, Stephen King-film horrorjait néztük, miközben kilógott belőlünk a tű és járulékai.

A kísérleti nyúl szerepének kiváló eljátszásért kapott zseton kissé helyrerántott. Miután pár nap alatt kialudtam magam, jöhettek az újabb kihívások, és egy nem várt utazás. Fogalmam sincs, ki intézte, de Michael Castróval közösen meghívást kaptunk Kanadába. Ő St. Louis-ból, én San Franciscóból utaztam Montrealba, a Metropolis Blue irodalmi fesztiválra bemutatni a Swimming in the Ground című kortárs magyar költészeti antológiát. Itt láttam előszőr és váltottam pár szót a kiváló és roppant szerény szlovén költővel, Tomaž Šalamunnal, és a remek ír költővel, Matthew Sweeney-vel, akivel később az újvidéki költészeti fesztiválon, ahova Fenyvesi Ottó ajánlatára kerültem, közösen olvastunk fel. Itt találkozhattam John Ashberyvel, és hallhattam őt szintén először és sajnos utoljára felolvasni. A kötetbemutatójára nem tudtam elmenni, mert egy időben volt a mi kötetbemutatónkkal. A mi estünk Vitéz György performanszával kezdődött. Vitéz, a magyar irodalom kétségkívül remek avantgárd költője, az Arkánum folyóirat szerkesztője, ugyanakkor Magyarországon méltatlanul kevesek által ismert alakja volt. Vitéz György verbálisan hátba támadott, perceken keresztül hányva szememre az antológia hiányosságát, miszerint Észak-Amerikában élő magyar költők nem kerültek a kötetbe. Válaszra már nem méltatott, kiviharzott a teremből. Mindez még a bemutató kezdete előtt. Nagyon sajnáltam és szégyelltem magam. Soha többé nem találkoztam vele. Teljesen hátat fordított nekem. A kötetet Endre Farkas, szintén magyar származású kanadai költő mutatta be, szégyen ide, szégyen oda, őt sem ismertem korábban, de ő nem küldött el a francba. A kötetben negyvenkét magyar költő versei szerepelnek.

Ugyanezzel a könyvvel még jó pár városban jártunk. Chicagóban Larry Sawyer költő Myopic Books Poetry sorozatának, Milwaukeeban pedig a Woodland Pattern Book Center vendégei voltunk Castróval. Sőt eljutottunk a washingtoni magyar nagykövetségre, ahol kb. félórát még Jeszenszky Géza, az akkori magyar nagykövet is végigbírt velünk. Persze New York sem maradt ki, ott a Bowery Poetry klubban Bob Holman volt a házigazdánk. Dallasban is előfordultunk. Pár kötet (száz-kétszáz) el is ment ezeken az eseményeken. Azóta négy kiadása látott netvilágot.

San Franciscóba visszaérkezve átugrottam a Golden Gate parkba pár napra. Nem terveztem ilyen hosszúra, de így alakult. Egyedül vettem részt egy háromnapos ingyenes koncertsorozaton, a Panhandle-en. Mármint a többezer nézőn kívül. Amennyiben emlékezetem nem csal, nagyon komoly és igencsak népszerű bandák játszottak, például a Jefferson Airplane, Bob Dylan, Allman Brothers, Lynyrd Skynyrd, és mintha a Grateful Dead is adott volna egy koncertet. Dylant leszámítva a többi zenekart kevéssé ismerik Magyarországon, leszámítva párezer vájt fülű rajongót. Neil Young is kijött színpadra, nyomott egy kis szólót, aztán néhány szám után mintha azt mondta volna, hogy "meghívtam néhány régi barátot". Erre kik sétálnak fel a színpadra, nem mások, mint régi bandájának, a Crosby, Stills, Nash and Youngnak a tagjai. De az is lehet, hogy ebből semmi nem igaz, lehet, hogy tévedek, rosszul emlékszem, talán az egész nem így történt. De akkor hol, mivel töltöttem három mámoros napot és éjszakát? Mert az tuti biztos, hogy a kilencvenes évek elején voltak ingyenes koncertek a Panhandle-en, és én mindegyiken ott voltam, és minden egyes alkalommal odajött hozzám egy hippi kinézetű fickó. Nagyjából hasonlóan néztünk ki, ezért szabadon feltételezte, hogy van egy dollárom space cake-re. Történetesen volt nálam nem is egy, hanem kettő, Washington elnök arcképével díszített ropogós papírdarab. A space cake kellemes amszterdami emlékeket idézett fel bennem, úgyhogy habozás nélkül beleharaptam, és mielőtt észbe kaptam volna, mindkettő elfogyott, én pedig elszálltam, miközben Patti Smith hangját véltem felismerni a bokrok alján, a lombok között.