New York, John F. Kennedy International Airport, röviden JFK. Ide érkeztem meg, 1988. október 31-én, Halloween estéjén. Előtte két évig Amszterdamban nyomultam elég vidáman, félig illegálisan, félig legálisan, és maradtam is volna szívesen, csak a hollandok ezt nem szerették volna. A beutazási papírjaim rendben voltak, ha a mellkasröntgent hivatalos okmánynak lehet nevezni, mert elvileg csupán evvel tudtam igazolni magam. Ám gyorsan kiderült, hogy az amerikai határőröknek is szükségük van fényképes igazolványra. Gondolkozóba estem, mi lehet nálam. Útlevelem tuti nincs, személyim sincs, a bérletem a holland idegenrendészet papírhalmazai között pihen, mert avval jelentkeztem le 1986 augusztusában, ugyanis nekik is fényképes igazolvány kellett, és ha már, akkor magukhoz is vették. Jó ideig agyaltam, mire eszembe jutott, hogy emléknek megtartottam holland postakártyámat, ami szintén fényképes. Csakhogy az a kis piros bőröndömben lapult egyéb értékek között, és a bőröndke még nélkülem körhintázott a poggyászkiadóban. Az egérálarcos egyenruhás, aki, mivel Halloween este volt, beöltözve intézkedett, halál türelmesen elkísért a poggyászkihajigáló futószalaghoz, megvárta, amíg megtalálom keresésem tárgyát, azt a darab merev papírt, amin olvasható volt a nevem és egy rám hasonló srácnak volt rátűzőkapcsozva a fényképe. Megnézegette és miután visszaadta, kezembe nyomott egy beszállókártyát, amin az állt, hogy JFK - St. Louis, one way. Terminal X, Gate Y. – Várni fogják a reptéren – mondta, felfedve arcát. Honosított vietnámi menekültből lett emigráns-eligazító állt előttem.

A JFK repülőtér nem apróság, de mivel volt pár órám indulásig, sétálva közelítettem meg a várót a St. Louis-ba induló géphez, és amint beléptem, lerogytam a látványtól. Csupa szürkébe öltözött férfi és nő, tiszta hetvenes évek Magyarországa. De ez itt Amerika. Teljesen kiborultam. Egészen addig tiszta ideg voltam, amíg el nem kezdték az egyedeket beterelni a gépbe, mert akkor megjelent a Nő, és tudtam, hogy meg vagyok mentve. A tetőtől talpig piros ruhába öltözött nő nyakában fehér sál, lábán fehér cipellő, haja szőke és rövid. Nem vicc. Majd hanyatt dobtam magam. Nálam úgy egy tízessel öregebb. Tartásából ítélve, első blikkre táncoslábú. Ó, mondtam magamban, rém kellemes lenne, ha mellém szólna a jegye. Lo and behold. Mellém szólt. Felsegítettem táskáját az úgynevezett overhead compartmentbe és beszélgettünk. Angolom kissé rozsdás volt, de nem érdekelte. Mint kiderült, balett-táncos, aki egy ideig valamelyik németországi, talán berlini egyetemen oktatott és tartott táncórákat az egyetemista kezdőknek és haladóknak, most pedig St. Louis-i átszállással hazafelé repült, Seattle-be. ­– Jobb, mint St. Louis – mondtam félhangosan. – Ó, St. Louis, ott él az egyik kedvenc és legtehetségesebb tanítványom – reagált élénk örömmel. Simán megadta tanítványa telefonszámát (egy ismeretlennek) és biztosított róla, hogy jó kezekbe kerülök.

A reptéren egy férfi várt. Behízelgő modorú, fehér arcú, fehér hajú. Sziám dzsungeleiben őszült meg, ahol hittérítőként dolgozott pár évtizedig. Most a karitásznál menekülteket istápol. Útvonalunk: iroda, papírok, fotó, aztán a lakás a Vandeventer negyedben. Egy szlovák sráccal osztoztam a pecón. Jól megvoltunk. A srác imádta Sebestyén Mártát. Pár hónapig laktam ott. Az utca végén volt egy telefonfülke, onnan tárcsáztam a számot, amit a táncosnő adott. Nem vették fel, hagytam üzenet. Nem tudtak visszahívni, nem volt telefonom. A karitász tíz dollárt adott egy hétre, és három hónapig fizette a pecót, de telefon nem fért bele. Két hét múlva vettem rá magam, hogy ismét rácsörögjek táncosnőm kedvencére. Ezúttal felvette, azaz egy férfihang szólt bele, aki, miután bemutatkoztam, szinte kiabálva kérdezte, hogy miért nem telefonáltam hamarabb, minden nap várták a hívásom, hol vagyok, és akkor holnap reggel értem jönnek. Meg is jelentek. Beléptek a házba, és igaz amerikaiak módjára elkezdték dicsérni a lakást. Pillanatok alatt leállítottam őket, mondván, mit kell dicsérni ezt a csótány uralta lakhelyet, ahol minden alapból ragad és mocskos és árad belőle a szegénység. Kicsinyt meglepődtek, aztán felnevettek és elvittek reggelizni. Megtanultam, mi az az over easy, a sunny side up és a hash browns, ráadásul megszerettették velem az amerikai kávét. Ők lettek első igazi amerikai barátaim. Bevezettek a tutiba. Elkezdődött amerikanizálódásom. Színházba vittek. Janusz Głowacki lengyel drámaíró Hunting cockroaches című darabja volt az első, amit láttam a St. Louis Actors Ensemble előadásában. A női főszereplő, miután bemutattak neki, egyből leszerződtetett a következő előadásra, ami nem volt más, mint Franz Kafka Josephine, az énekesnő, avagy az egerek népe című elbeszélése. Ennek alapján Michael McClure írt egy verses darabot, amiben rengeteg egérkarakter játszottam el egy templom pincéjének színpadán. Táncosnőm kedvencének fiúja állította be húsz dolláros kazettás magnómon azt a rádióadót, amit szerintük hallgatni kell. Ezt a magnót egy amszterdami barátom húszasából vettem, amit Amerikába indulásomkor adott, és szerinte elég lesz egy igazi boomboxra, mert rádióra szükség van, amikor magányos vagy. KDHX 88.1. Ezt hallgattam. Ezt a reklámmentes, független, közösségi és a hallgatók adományaiból fenntartott rádiót. Huszonnégy órán keresztül szólt. Minden műsorvezető önként és ingyen adta tudását és idejét. DJ Mad Russian reggae-t nyomott, de volt népzene, 1988-89-ben még nem tartunk a világzene megnevezésnél, dzsessz, komolyzene és persze volt költészet. Poetry Beat. Michael Castro közel húsz évig vezette ezt a költészeti műsort, és saját bevallása szerint ez idő alatt csupán egyszer, egyetlen alkalommal szólt a hallgatóknak, hogy aki úgy érzi, küldjön be kazettán tíz verset. Úgy éreztem. Ha már pont az én ottlétem alatt történt meg az eset. Tíz angolul írt versemet kazettára mondtam, és bebringáztam vele a rádióba. Igaza lett amszterdami barátomnak, rádióra szükség van, főleg, ha az egyben kazettás magnó is.

Michael elismert költőnek számított St. Louisban. Ezt többek között az alapozta meg, hogy a tibeti meditációs mester és tulku, Chögyam Trungpa alapította Naropa Intézet diákjaként titkára volt Allen Ginsbergnek az intézet költészeti tanszékén, amit Ginsberg, Anne Waldman, Diane Di Prima és John Cage hozott létre Chögyam Trungpa külön kérésére. De azt akkor még nem tudtam, csak vártam, hogy mit válaszol, ha válaszol. Közben elszerződtem díszletezőnek a Theatre Project Companyhoz, melyet éppen akkor a város vezető színházának tartottak. Zalaegerszegi és Radnóti Színházas ügyelői és segédszínészi múltam nem vesztett kárba. Díszletet építettem a műhelyben és díszletet mozgattam a színpadon. Szép lassan megismertem a város majd minden színészét és táncosát. De költővel még nem találkoztam, amikor is végre Michael hívott, hogy hú, azta, remek szürrealista, imagista versek, nem is gondolta volna, csak éppen újra fel kellene venni őket, ha le akarjuk adni a rádióban. Na ne, ez komoly!? Meghívott a stúdióba, magnóra mondtam a tízből azt az öt verset, amit kiválasztott. Persze, azért előtte dolgoztunk kicsinyt a kiejtésemen. A következő héten elhangzottak a versek az amerikai éterben, amit Michael így konferált fel: „a St. Louisban élő szürrealista magyar költő öt verse a Poetry Beat költészeti műsorban”. Aznap este nagyot játszottam egérszeretőként a McClure-darabban. Michael is eljött, megnézte, és utána megkérdezte, hogy tudom-e, ki az a Michael McClure. Valamit sejtettem, mintha ő lett volna egyike az öt költőnek a hírhedt Six Gallery felolvasóesten San Franciscóban, amikor Allen Ginsberg először olvasta fel nyilvánosan világraszóló és a világot négy sarkából kimozdító agymenését, az Üvöltést. Az mekkorát ütött. Még mindig érezni. Az esten felolvasó öt költő egy csapásra híres lett: Ginsberg, McClure, Philip Lamantia, Gary Snyder, Philip Whalen. Pár év múlva, amikor San Franciscóban éltem és a Haight és a Clayton sarkán, pontosan az Achilles Heel nevű, népszerű kocsma fölött laktam pár hónapig, rendszeresen elgyalogoltam a Marina negyedig, érintve a már nem létező Six galériát a Fillmore-on. Lesétáltam egészen az öbölig, ahol Alcatrazzal, a volt börtönszigettel szemben befaltam egy jó adag Fisherman's Wharf Clam Chowdert. Kenyér se kellett hozzá.