Patti Smith hangjára ébredtem. Nem a bokorból jött. Jordan kazettája szólt a Dolores úti pecó nappalijában. Kissé gyűrött fejjel folytattam az Utas és holdvilág fordítását. Mondjuk, aznap hamar feladtam, másnap meghallgatásra akartam menni, és ilyen züllötten nem lett volna sok esélyem.

Az Elbows Akimbo nevű színházi csoport tartott meghallgatást, és egyáltalán nem tréfáltak. Több napig tartott, mire összeállt Peter Weiss darabjának, a Marat/Sade-nak a szereplőgárdája. Hétfőtől péntekig egyre csökkent a visszahívott színészek száma, és ha péntekre vissza is hívnak, attól még nem biztos, hogy megkapod a szerepet. Nekem szerencsém volt: ha színészileg nem is kápráztattam el Thomast, a rendezőt és kíséretét, attól, ahogy a Laibach-dalokat lenyomtam, leesett az álluk. Így megkaptam a szerepet, amit, azt hiszem, Barron Storey lobbizásának is köszönhettem. Ő volt az, aki, a darab koncepcióját kiötölte (és ő az, aki idén lett a Society of Illustrators halhatatlanjainak tagja - az élő művészek közül másodmagával). A Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című darabot JFK és Martin Luther King időszakába helyezte. Ennek megfelelően a színmű címe is megváltozott: The Assassination and Discrediting of John Fitzgerald Kennedy as Performed by the Members of the Millionaires Club at Bohemian Grove Under the Direction of Joseph Campbell. Mint látható, a cím hosszúsága megmaradt. Barron állította össze a darab zenéjét is, ami nekem még mindig megvan négy kazettán, sőt a darab két változata is videón. Közel egy évig próbáltunk hetente ötször, Peter Brook színházesztétikai elképzelései /elvei alapján. Először 1991 végén mutattuk be a darabot a Theatre Artaud színpadán, de még csak az úgynevezett work in progress-alakban. Öt előadást tartottunk, totális teltház, hatalmas siker, csak éppen az alkotóknak nem tetszett, tehát szétszedték és újrakezdtük az egészet. Két hónap megfeszített próba, üvöltözések, kajadobálás, összeveszések, kibékülések, kiábrándulások, szakítások, távozások, pár új színész, és ami azzal jár. Végül 1992 elején öt hétig játszottuk az új változatot az Eureka színházban. Mi magunk építettük a színpadot, varrtuk a jelmezeket, mindent mi, színészek csináltunk. Rengeteget tanultam, jobb emberré tett ez a másfél év, ami alatt szinte együtt éltünk. Sokszor a rémesen fárasztó és egyben üdítő esti próbák után még elmentünk ropni a Stud nevű melegbárba, ahol az őrülten felszabadult, férfinak öltözött nők és nőnek öltözött férfiak eszméletlen hangulatot csináltak és nem vetettek ki maguk közül senkit. San Franciscóban kezdtem odafigyelni az ádámcsutkára. Ha egy nőnek ádámcsutkája volt, akkor az tuti, hogy transzvesztita.

Ráadásul 1991 júliusában elmentünk, mármint az Elbows Akimbo minden tagja elment tüntetni a Bohemian Grove-hoz. Oda járt az összes republikánus politikus, sőt minden republikánus elnök ott volt, plusz bankvezérek, velük szimpatizáló művészek, pénzemberek, gyógyszergyárosok és fegyvergyárosok. Feleségek, barátnők, feketék és egyéb színesbőrűek kizárva. A pincérek, a kisegítő személyzet és a szolgáltatás nyújtó lányok egy szót sem beszéltek angolul. Komoly politikai, gazdasági és egyéb döntések születtek ezalatt a három hét alatt, amit titokban töltöttek itt a világ sorsát /a dolgok menetét befolyásolni képes emberek. Magánklub, belépni tilos, tüntetni szabad, rákiabálni az elsötétített ablakú limuzinokban érkezőkre szabad, de belépni tilos. Magán izomkolosszus-titkosszolgák őrzik a területet és az ott vigadó gazembereket. Az egyik mottójuk: Cremation of Care. Ez eléggé magáért beszél. A Ku Klux Klanhoz hasonlóan csuklyás ceremóniát tartanak, és valóban nem törődnek semmivel, csak saját magukkal. Őket játszottuk el a darabban.

Máig tartom innen pár emberrel a kapcsolatot, például Barron Storey-val. Róla talán csak annyit, hogy eszméletlen jó grafikus és képregényművész. Rengeteg komoly magazin, többek között a National Geographic borítóját tervezte. Ő készítette a Fahrenheit 451 1979-es kiadásának a borítóját, de amivel igazán megalapozta hírnevét, az az 1980-as Legyek ura borító volt. Barron számos képregényt és un. grafikus regényt is publikált, többek között a The Marat/Sade Journals-t (Tundra,1993). Állandó alkotótársa volt a kéttagú Osseus Labyrint kísérleti művészeti társaságnak, ők jártak Pesten is, ha jól tudom, a Tilos az Á-ban léptek fel. San Franciscó-i négy évem alatt mindent előadásukat volt szerencsém látni. Nem akartam elhinni, hogy úgy mozoghatsz másfél óráig teljesen meztelenül a színpadon, hogy a szex nem jut az eszedbe. Ők megcsinálták.

Na, azért az Adobe használtkönyv-kereskedés a Mission negyedben szintén nem volt semmi. Az egyik legszuperebb hely volt a városban, ide jártam olvasni, felolvasóestekre és könyvet vásárolni meg lézengeni amellett, hogy a City Lights könyvesbolt szinte minden könyvbemutatóján is részt vettem. Ekkor történt, hogy az Adobe is kiadott egy antológiát. Csak egyet, nem kiadó volt, hanem antikvárium. A kötetet évekre menő felolvasóestek előzték meg, ahol főleg helyi költők, írók és zenészek léptek fel, akik nem keverendők össze a North Beach költőivel (Philip Lamantia, Diana Di Prima, Ruth Weiss, Lawrence Ferlinghetti, Neeli Cherkovski, Jack Hirschman), de nem is lebecsülendők. Ők Tom Stolmar, Alexander Laurence, a még mindig létező Cups magazin alapító főszerkesztője, Ken Miller fotóművész, Alejandro Murguia, San Francisco koszorús költője (tőle egy remek novella olvasható a Viselnéd a szemem antológiában), és még több más latino költő, ami persze a Mission negyedben nem véletlen, mivel a városrészt nagyrészt közép- és dél-amerikaiak lakták. A nevük szégyenszemre most nem ugrik be, viszont ők ismertették meg velem Roque Dalton és Otto Rene Castillo közép-amerikai gerillaköltők verseit. Az Adobe antikváriumban találkoztam először William T. Vollmann nevével. Whores for Gloria című regénye remekmű, ahogy a többi regénye is kiváló. Nem véletlen, hogy legkomolyabb amerikai kiadók, mint a Penguin vagy a Simon and Schuster jelentették meg műveit. Bevittem a Magvetőhöz, de M. Géza kedvesen kidobott, akármit vittem neki, mindenre nemet mondott. Jonathan Lethem könyveire is, aki akkor még teljesen ismeretlen volt Magyarországon, nemet mondott Howard Schwartz szenzációs és avantgárd zsidó mitológiájára, Hal Sirovitz verseskötetére, hogy csak párat említsek. Hal, a Nuyorican Poets Cafe egyik kedvenc slam performere a semmiből lett három hónap alatt Amerika-szerte ismert költő Mother Said című kötetével, aminek verseiről frenetikus animáció is készült és kilenc nyelvre lefordították.

Az Elbows Akimbo csoporttal eltöltött közel másfél év után felgyorsultak a dolgok. Egyre több színházi szerepet kaptam. Még operában is játszottam. Az Oaklandi Underworld Opera Company két darabjában, Close Your Eyes and Kiss me, és a Mask of Thornes. Egy csalogány hozzám képest verébnek tűnt. Anno. Közben a színház igazgató-zeneszerzőjével, Tommal helyrerántottuk az oaklandi vasúti társaság hajdani épületét. A közel 20 méter belmagasságú előtérben elhelyezett régimódi vaskályha és égbe nyúló vascsöve amellett, hogy melegített, eszméletlen látványt nyújtott. A lényeg, hogy itt is hasznát vehettem barkácsképességemnek. Fűrészeltem, fúrtam, faragtam, kalapáltam, megszakadtam az ezernyi gipszkartonlemez mozgatásától. De a végén a kb. 1900 nm alapterületű épület lakhatóvá vált. Tom még mindig ott lakik, és onnan igazgatja a ma már Oakland Opera Company elnevezésű színházát. Rájött, hogy ha a városról nevezi el, akkor leesik pár hivatalos dollár Kalifornia államtól, annak fejében, hogy helyi szerzőktől és helyi témákról is bemutat egy-egy operát. Mondjuk, időnként becsempész pár hardcore heavy metal koncertet is.

Amikor mindez történt, még nem volt ez a mai kerékpármánia. Általában próbákra és dolgozni és majd mindenhova trolival és tujával jártam. Ezeken a járművüken láttam verseket Poetry in Motion cím alatt kiplakátolva az utazóközönség nagy örömére, és ez nekem rémesen megtetszett. Amellett, hogy ismert költőktől is lehetett verseket látni, kortárs és helyi költők művei is olvashatóak voltak. Ezt próbáltam bevezetni Magyarországon, de rosszul közelítettem meg a dolgot, és közben más kivitelezte, és sajnos idővel behalt. De ez már lerágott csont, amit mondani akarok, az az, hogy mivel San Franciscóban laktam, és Oaklandba jártam dolgozni, kénytelen voltam a BART, a Bay Area Rapid Transit járműveivel a víz alatt átkelni a San Francisco-öblön. Az oaklandi BART megállótól gyalog közelítettem meg a munkahelyem minden hajnalban. Rajtam kívül egy lélek sem volt az utcán. Ennek megfelelően úgy közlekedtem, mint egy gumilabda, keresztül-kasul szeltem át az utcákat, tojva a zebrákra. Egyik alkalommal aztán a nagy semmiből egy rendőr lépett elém, igazoltatott és feljelentett szabálytalan közlekedésért. Hiába mondtam neki, hogy sem autó, sem motor, sem kerékpár, sem egyéb jármű nem látható, akármerre nézünk, meg különben is dolgozni megyek, a kapitalizmus színházát építem. Egykedvűen nézett, felírt, „white boy’s going to work, hahaha”, motyogta, és elhajtott. Úgy tettem, mint aki elhúz, de titokban utána osontam, és láttam, amint kettétépi és a szemetesbe dobja a feljelentésemet. Unatkozott csupán. Szerencsére aznap csak velem akadt dolga. Oakland nem a nyugalmas hétköznapjairól híres.