Fura város ez a St. Louis európai szemmel. Belvárosában reggel nyolctól délután ötig nagy a nyüzsgés, utána azonban olyan elhagyatottá válik, mint egy hajléktalan Pesten.

Tény, hogy a belvárosban van a Gateway Arch, a városháza, a központi bankok, a főkönyvtár, a Cardinals baseball stadion, tele van mindenféle irodával, étteremmel, bolttal, de az ott dolgozók a külvárosban laknak. Az amerikai külváros kicsinyt más, mint az európai, az amerikai külvárosban, mondhatnám kertvárosban nagyrészt az ún. jómódúak, pontosítok, a középosztálybeliek élnek. A St. Louis-i belvárosban viszont alig lakik valaki, és azok is a szegények közül kerülnek ki, legyen az fehér, sárga, fekete, helyi vagy emigráns vagy hottentotta.

Valamelyik szombati nap estéjén friss jogsival zsebemben kocsikáztam a szinte teljesen üres belvárosban, vadiúj (legalábbis nekem, mert a fék pl. alig működött) 1975-ös évjáratú, öt ajtós Pontiac Grand Lemans gépkocsimban. Az úton alig volt mozgás, autó egy sem, ha a rendőrségit nem számítjuk annak. Szépen meg is állítottak a fiúk, ahogy kell; jogsi, forgalmi. Halál nyugodtan megnézi a papírjaim, udvariasan visszaadja őket, aztán felteszi a kissé meglepő kérdést.

– Uram, nem tűnt fel önnek, hogy forgalommal szembe hajt?

Nem tűnt fel, az tuti, igaz, hogy nem nagyon figyeltem az útjelző táblákat (Amerikában a legtöbb útjelző tábla szöveges, semmi képrejtvény), de egy autós sem jött egy irányból sem, így nem igazán jöttem rá, hogy rossz irányba megyek. Na de hova, kérdi a rendőr, mondom, az 1860 jazz klubba. Rendben, kövessen. Szépen, lassan elvezettek a klubig, be is néztek egy percre. Már nem emlékszem, ki játszott, de egy időre elfeledtette velem, mekkora balek voltam autókázásilag. A pultnál első négy fogának hiányát igencsak büszkén viselő, nálam két fejjel magasabb fekete férfi állt, amikor a nagy ijedtségre egy-két pohárka whiskyt kértem jég nélkül (tegyék tönkre jéggel az amcsik a finom italt). Érdeklődően bólogatott hallván akcentusom, rám vigyorintott, koccintottunk.

– What’s up, white boy. – Nem kérdezte, így köszönt. Ő is jég nélkül itta a whiskyt, aztán furcsa, ringó, elhajló lépésekkel visszatáncolt helyi erőkből álló társaságához. Leon Spinks volt az. Ő azon kevesek közé tartozik, aki 1978-ban, ha pontozással is, de legyőzte Muhammad Alit. Kiderült róla, hogy idevalósi. Később még láttam párszor átvágni hatalmas alakját a Grand Avenue kétszer két sávos sztrádáján, közel ahhoz a templomhoz, melynek alagsorában a lázadó egérénekesnőről szóló darabot próbáltuk.

Ekkorra Michael Castróval már elég jól álltunk annak a tervezett kortárs magyar költészeti antológiának a fordításával, ami végül a mára már rég felszívódott Neshui kiadónál jelent meg Swimming in the Ground címmel. Ezzel a kötettel bejártuk kissé Amerikát, próbáltunk hírverést csapni a magyar költészetnek. A kötet, ha jól tudom, három kiadást ért meg, mivel egy számomra ismeretlen valaki átvette a kiadótól a jogokat. Ez a kötet lett az alapja a Dictatorship of Taste című amerikai dokumentumfilmnek, amit még a Neshui kiadó vezetője kezdeményezett, és olyan költők szólaltak meg benne, akik a felolvasó körúton a válogatott közönségnek leginkább elnyerték tetszését: Ladik Katalin, Tóth Krisztina, Kántor Péter, Balogh Attila, Kukorelly Endre, Keszthelyi Rezső. A filmet pár fesztiválon bemutatták, sőt még a Duna TV is leadta, azóta nincsen hír róla.

Eközben a színházakban sem állt meg az élet. Megkaptam a pincér szerepét Harold Pinter Árulás című darabjában: külön nyelvtanárt fogadtak nekem, hogy elsajátítsam az olasz akcentust. Komoly mutatvány volt több színházzal zsonglőrködni. A Washington University színháza meghívta Laurie Andersont, és valamiért hungarocellből kellett kifaragni a díszlet egy részét, aminek következményeként testem minden nyílása tele lett apró fehér műanyag cafatokkal. A Black Rep nevű színházban George Orwell Állatfarmjának díszleteit építettük nagy erőkkel. Itt vettem hasznát a Köllő Miklós pantomim stúdiójában elsajátított maszkkészítési tudománynak, mivel minden állatra maszk került, és ennek köszönhetően maszkmestersegéddé avanzsáltattam. Az operaszezon előadásait szerencsére nyáron tartották, szóval nem maradtam ki a zenekari árok kiásásából. Kiderült, hogy komolyabb a gond, mint hittük, azzal kapcsolatban, hogy melyik dobogót hova helyezzük, hiába volt a kezünkben az előző szezonban készült térkép, sem a színpadmester, sem egyetlen nagyokos nem tudott kiigazodni rajta. Amikor már pár napja ezzel küszködtünk, megérkezett Max, a Mad Dog, az asztalosműhely vezetője, aki kb. egy óra alatt a helyükre illesztette velünk a süllyesztett dobogókat. Aztán vakkantott egyet, és szólt, hogy azonnal húzzak a műhelybe. Olyan padot csináltatott velem, amiről csak leesni lehet, ha ráül az ember. Például Falstaff. Könnyűnek hangzik ilyen pad összekalapálása, de megszenvedtem vele. A Falstaff-féle pad az őszi előadásra kellett, ugyanis Verdi operája az egyetemi színház prózai színpadára került. Mindenesetre Colin Grahamnak, az opera főbácsijának is tetszett, amikor a pad akcióba lépett.) Viszont abban az évben, 1989-ben az Under the Double Moon, Anthony Davis sci-fi operája volt a legmenőbb.

Mozartot is nyomattunk, és valós tény, hogy a Don Giovanni sem volt semmi, de a sci-fi operából, melyben, hátsó színpadi munkám ajándékaként rém tehetségesen játszottam a tenger hullámait, még mindig a fülemben vannak bizonyos megfejthetetlen dallamok.

Az Operában egy bizonyos Rick volt a közvetlen főnököm, aki minden feladatnak egyből, gondolkodás nélkül nekiugrott, hiába szóltunk, hogy nyugi, ráérünk, gondoljuk át, nem engedett. Ennek megfelelően, amikor rém gyorsan végeztünk és Mark, a produkciós menedzser jött megnézni a kész melót, általában a következőt mondta. – Rick, ez fantasztikus, hogy ilyen gyorsan kész vagytok, így még rengeteg időtök maradt szétszedni, és újra csinálni, olyanra, amilyenre kértem.

Rick remegő térdekkel rágyújtott, a tenyerébe hamuzott, a hamut farmernadrágjába törölte és szétrugdosta a zenekari árkot. Építhettük újra.

Rick családjának a várostól nem messze volt farmja, ahova egy magányos földút vezetett és amin a család tagjai nem ritkán ezer kilométeres sebességgel hajtottak. Egy ilyen alkalommal Rick rozoga kisteherautójával szokásához híven őrültként robogott, amikor is hasonló sebességgel jött vele szembe az öccse, de egyik sem tért ki a másik útjából, és végül centikre álltak meg az autók egymással szemben. A két testvér őrjöngve ugrott ki a kocsiból, mindkettő kezében egymásra szegezett vadászpuska. Jó ideig eltartott, míg megegyeztek, hogy ki tér ki a másik útjából.

A szezon végét az igazgatóság egyik nem csóró tagjának a házában ünnepelte az egész társulat, portástól a karmesterig. Maga a ház egy óriási kert közepén magasodott, ahonnan rá lehetett látni a Missouri és a Mississippi folyók találkozására, azaz egy állandó mozgásban levő forgó-pörgő tengerré vált folyamra. Ami ennél szebb volt, hogy egy régi Tom Sawyer- és Huckleberry Finn-féle hajó volt besüllyesztve a kert végébe medencének, a hajó másik vége a folyóba nyúlt és igazi, bár valamelyest tisztított Missouri – Mississippi folyóvízben lubickolhatott a társulat. Kaja, pia rogyásig.

Ezen az őszön találkoztam életem első őshonos indiánjával, a nemrég elhunyt Carter Revard oszédzs költővel, aki az óangol irodalom professzora volt és ráadásul Michael Castro tanára az egyetemen, és Michael az ő buzdításra írta meg esszékötetét Interpreting the Indian: Twentieth-Century Poets and the Native American címmel, melyben Castro az indián kultúrák modern költészetre való hatásán elmélkedik és bizonyítja be, hogy mennyi amerikai fehér költő vett át és tekintett sajátjának indián dalokat, meséket, verseket forrásmegjelölés nélkül műveiben.

Carter kétszer tartott előadást az indián költészetről és olvasta fel verseit Budapesten. Több versét fordítottam magyarra, az egyiket a pécsi egyetem zenészei meg is zenésítették:

Azért a sok költészet és színház között néha elmentem lubickolni St. Louis zenei folyamában is. A volt, már 1989-ben nem létező magyar klubban például zydeco koncerten aléltam el. Bob Dylan is ellátogatott a városba, de komoly csalódást okozott. Azóta még láttam párszor, de szerintem ő nem koncertzenész, stúdióban készült anyagai remekművek, koncertjei ugyanakkor álmosítóan hatottak rám. Na de hírét vettem, hogy a Throbbing Gristle tagjaiból alakult Psychic TV lesz a Club 2222-ben. Ott a helyem. Genesis P Orridge és a zenekar nő tagja, gondolom Cosey Fanni Tutti a Club 2222 színpadán (félpucér testükön seregnyi tetkó és piercing) keményen megőrjítették a közönséget experimentális zenéjükkel. A bulira elhívtam sörivó - díszletfestő barátomat, aki kissé kibukott a zenétől, mert ő a countryt, a bluegrasst és a bluest ötvöző Grateful Dead rockzenekar rajongója volt. A koncert felénél le is kopott.

Másnap Howard Schwartz jött látogatóba mámoros magamhoz. Ő válogatta, írta és szerkesztette azt a zsidó mitológia témájú könyvet (Tree of Souls, Oxford University Press, 2007), amelyet különböző kifogásokra hivatkozva még egyetlen magyar könyvkiadó sem vállalt fel, akinek megmutattam. Nem zavarta. Mindennek eljön az ideje, mondta. Howard a téma elismert kutatója, tizenkét éves gyűjtőmunkája során a Biblia, a Talmud, a midrások, és a kabbalista irodalom mellett középkori folklórgyűjteményeket is felhasznált. Kötete 700 oldalon 700 legendát tartalmaz bőséges jegyzetanyaggal és bevezető tanulmánnyal kiegészítve.

De nem ezért jött, a St. Louis egyetemre hívott felolvasni Castróval. Naná, hogy elvállaltam. Közben elmondta véleményét a készülő Balogh Attila-kötet verseiről, azokról a versekről, amelyeket később Curtis Lyle zsoltároknak nevezett és Gypsy Drill címen jelent meg, sőt ami azóta The Heart Attacks of the Soul: Gypsy Cantos címen újra megjelent egy másik kiadónál.

Verselgetés alatt iszogattunk, spangliztunk és közben St. Louis legújabb előadóművészeti intézményére, a Circus Florára terelődött a szó, ahol később porondszolgaként, majommal vállamon szívlapátoltam az elefánt és egyéb négylábúak produkció közbeni megkönnyebbüléseiknek eredményét.