1994 nyarán kezdtem bele New York meghódításába. Az egyetlen apró különbség a New Yorkba és St. Louisba érkezésem között csupán az volt, hogy 1988-ban még nem ismertem senkit, hat évvel később viszont már volt kit felhívnom, volt kihez mennem, volt kiindulópontom, és talán még megvalósítható elképzelésem is.

Brooklynba költöztem, St. Louisban megismert barátom, Danny Court utcai pecójában vertem tanyát addig, amíg saját bérleményt nem sikerült szereznem. A lakás egy úgynevezett railroad apartment volt, aminek jellemzője, hogy roppant keskeny és pont elég hosszú, hogy a konyha, nappali, háló, fürdőszoba szép egymásutánban elférjen benne, ami azt jelenti, hogy mivel én a nappaliban szunyáltam, átjárogattunk egymáson. Danny nagyapja valamivel az előző századforduló után érkezett Ellis Islandra, a bevándorlószigetre, és úgy döntött, nemcsak helyváltoztatással, de névváltoztatással is újrakezdi életét. Kért egy várostérképet és vakon rábökött. A Bloomfield utcát találta meg ujja. Így lett Mr. Bloomfield. A fenébe is, gondolta, úgy látszik, nem kerülhetem el a sorsom. Eredeti neve Feldman volt.

Tanyaverés utáni első utam az 1927 óta a manhattani Greenwich Village-ben levő Cafe Reggioba vezetett, ott készült Amerikában az első eredeti cappuccino. De a hely nemcsak erről híres, hanem az exteriőrjéről és az enteriőrjéről: a kávéház belső tere a kora reneszánsz időket idézi, de ami számomra igazán fontos volt, az az a tény, hogy a Cafe Reggio egyike volt azoknak a kávéházaknak, melyekben az ötvenes években Jack Kerouac és David Amram rendszeres jazzköltészeti happeningeket tartott. Jack verset olvasott, friss prózai próbálkozásait mutatta be, vagy éppen improvizált, slammelt, mondhatnám, David pedig franciakürtön vagy zongorán kísérte. David Amram köszöni jól van, 93 évesen még mindig rengeteget koncertezik.

Manhattan másik oldalán, az East Village-ben található a Theater for the New City. Ott kaptam meg első New York-i munkám. Abban a színházban építettem fel több színpadi előadás díszletét, amelyeket ráadásul én is ügyeltem, világosítottam és hangosítottam. Öltözetnem nem kellett. A gond annyi volt csupán, hogy nem jelentett állandó munkát, tehát találnom kellett mást is. A színház alig fizetett. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, Danny pecójához közel volt a KC Art nevű művészellátó bolt. Pár évre képkeretező lettem. Faléceket és fémrudakat mértem, vágtam, csiszoltam, festettem, eszkábáltam össze. E két párhuzamos foglalatoskodás úgy-ahogy eltartott.

A Theater for the New City leginkább radikális politikai színdarabjairól és közösségi elkötelezettségéről volt ismert. Nem véletlen, hogy többször befogadta a Living Theater nevű csoportot, melyet Judith Malina és Julian Beck alapított még 1947-ben. Nem voltak nagyon népszerűek a politikusok és az erőszakszervezetek szemében, radikális, kísérleti jellegű, szókimondó, hatalomellenes és a társadalmi ellentétekre rámutató előadásaikkal kihívták a hivatalos szervek haragját, akik rendszeresen próbálták ellehetetleníteni a társulat működését. A csoport egyik tagja, Rain House, átváltozó művész, azaz férfi női ruhában, mindenki nevezze úgy, ahogy neki tetszik, a Theater for the New City alagsorában lakott. A technikai berendezések, díszletek és kellékek között alakított ki magának egy apró zugot. Ott lakhatás fejében ellátott bizonyos színházi feladatokat. Többször dolgoztunk együtt és barátok lettünk. Ennek köszönhető, hogy első New York-i szilveszteremet Judith Malina lakásán töltöttem a Living Theater művészei és barátai társaságában. Az egyik vendég állítása szerint egy magyar herceg volt, de nem értettünk szót. Több hozzá hasonló figura töltötte be a teret. Rém jól éreztem magam. Szavaltak, táncoltak, volt felolvasás, színház, koncert, kaja, pia. Rain bemutatott Judith Malinának, aki a hálószobájában tartott audienciát és mindenkivel elszívott egy jointot. Velem is. Judithot a kísérleti színházat nem követők az 1991-es The Addams Family című film nagymamájaként ismerhetik.  

Az egyik szobában egy szakállas ősz úr tartott előadást élményeiről. Ő volt a legendás Ira Cohen, akiről Michael Castro, St. Louis-i barátom, társfordítóm, a magyar költészet fordítója rengeteget beszélt. Ira éppen Gregory Corso egyik kalandját mesélte komoly beleéléssel: „Gregoryt meghívták egy klubba felolvasni, ahol előző hónapban Allen Ginsberg mutatta be tudását. Gregory már kissé illuminált állapotban ült taxiba, és amikor odaért a helyhez, egyből kérdőre vonta az eléje siető házigazdát. – Hol a vörös szőnyeg? – kérdezte. – Milyen szőnyeg? – kérdezett vissza a tulaj. – Az, amit kigurítottál Allenek, amikor megérkezett, hogy azon sétafikáljon be a klubodba. Na, mert én vagyok akkora költő, mint Ginsberg, és ha nem gurítod ki nekem a vörös szőnyeget, akkor ma itt nem lesz Gregory Corso-felolvasóest. – A házigazda röhögve visszament a klubba, és sietve Gregory elé gurította a vörös szőnyeget. A felolvasás ennek ellenére rövidebbre sikeredett a kelleténél, mivel Corso egy idő után csak motyogni tudott az est folyamán benyakalt alkohol eredményeként.”

A történet befejezésekor odamentem Ira Cohenhez, és bemutatkoztam. Kiderült, hogy Michael már beszélt neki rólam. Ekkor kezdődött haláláig tartó barátságunk. Ő volt például az, aki felvetette, hogy József Attila-verseket kellene fordítani, mert amit eddig olvasott JA-tól angolul, az nem nyerte meg a tetszését. A nursery rhyme (gyerekvers) kifejezést használta ezekre a fordításokra az erőltetett rímek miatt. Kicsinyt elképedtem, de azért betette a bogarat a fülembe, és lehet, hogy már volt róla szó, de 2006-ban meg is jelent a Los Angeles-i Green Integer kiadónál egy József Attila-kötet angolul A Transparent Lion címmel, Castro-Gyukics fordításban.

Munkám már volt, lettek új, izgalmas ismerőseim is, már csak a saját bérlemény hiányzott, bár ami a New York-i lakbéreket illeti, nem volt könnyű megfelelőt találni. Végül Brooklynban maradtam a Carroll Gardens negyedben, közel a Court utcához – azzal a különbséggel, hogy ez a környék olasz dominancia alatt állt, már ami a maffiát jelenti. Ezt bizonyította az a tény, hogy Karen, az állandóan úton levő színésznő, aki megosztotta velem apró lakását, bemutatott a ház tulajdonosának, egy apró, mosolygós olasz néninek, aki mögül filmszerűen lépett elő egy rém elegáns harminc év körüli férfi. Kávéztunk, beszélgettünk. Az egész nem tartott kilenc percig. Mielőtt elment volna, így szólt. – Signore, ön mától a védelmünk alatt áll. Ha valaki bántja, szóljon, elintézzük. Ciao!

Ez idő tájt vettem rá magam, hogy elmenjek meghallgatásokra. Talán Karen unszolására. Minden nagyobb városban kapható olyan hetilap, ami az aktuális színházi híreket tartalmazza, köztük azon színházak és filmesek felhívásait, ahol éppen szereplőket keresnek a következő projekthez. Na most, ami elég San Franciscóban, az rém kevés New Yorkban. Eszméletlen sok meghallgatásra elmentem, de szinte semmi színházi szerepet nem kaptam, igaz, hogy csak szakszervezeti, azaz Broadway és off-Broadway színházba jelentkezhettem, mert San Franciscóban minden szereplés után pontoztak, és mivel ott sokat játszottam, pont annyit kaptam, amennyivel elértem azt, hogy független színházi előadásban többé hivatalosan nem játszhattam. Hurrá! Jól elintéztem magam. A profi színházaknak, komoly filmeseknek persze nem voltam elég jó. Bár egyszer pár napra megkaptam a Tesláról szóló darab főszerepét, de a próbák kezdete előtt két nappal egy lengyel származású színészt is meghallgattak, és végül neki adták Teslát. Sebaj. A független rövid- és kísérleti filmesek, illetve vizsgafilmet készítő egyetemisták viszont imádtak. Nyolc év alatt közel 100 kisfilmben kaptam szerepet, játszottam papot, bűnözőt, marslakót, homokost, varázslót, aranyásót, emigránst – és természetesen szerelemből, ingyért. Egyet se láttam ezekből. Vagy soha nem mutatták be őket, vagy elfelejtettek meghívni a vetítésre.

Brooklynban is voltak remek kávéházak. A Court utcában három említésre méltó kávézó volt. Az egyik ilyen a Shakespeare’s Sister, ahol több jazzköltészeti estet tartottam. Igazi elegáns hely, tele könyvvel, olaszos hangulattal. Mi kell még? Dohányozni is lehetett. Aztán egyszer csak nem nyitott ki többé. Az a hír járta, hogy meghalt a proprietor. Irodalomtörténész volt szerencsétlen.

A másik a Puerto Rico-i Roberto kávézója volt. Eszméletlen finom kávé, remek sütik, remek atmoszféra. Roberto erre született. Imádta a kávézóját, bele is ölte összes vagyonkáját. Egy miniatűr alig-helyiség, két asztalkával bent, kettővel kint, apró pult, mögötte Roberto, aki azért volt kénytelen bezárni, mert nagyon népszerű lett a hely. Oly annyira, hogy minden friss anyuka odajárt babakocsistól, benne a babával, alig lehetett elférni, eljutni a pulthoz négy-öt babakocsi és négy-öt anyuci mellett. De ez még semmi, mert a friss anyukák ott cseréltek pelenkát és a kávéillat kakaszaggal vegyülve már nem olyan fenséges. Roberto hiába kérte őket, hogy hagyják kint a babakocsit és ne ott tegyék tisztába a gyereket. Süket fülekre talált, mert hogy nekik jogaik vannak. Tiszta sor. Szépen elmaradtak a törzskávézók, törzssütizők, csak a friss anyukák maradtak, míg egy napon hiába mentek. Roberto feladta. Bezárt. A friss anyukák újabb kávézót indultak megrogyasztani.

El ne felejtsem a D’Amico kávéházat. 1948 óta létezik. Az ember belép és frissen pörkölt kávé illata fogadja. Ott pörkölik két masinán a kávét az ajtó mellett a pulttal szemben. A pultban olasz szalámi, sonka, olajbogyó, sajtok, a pult mögött Frank, a tulaj és neje, a nagyhangú tulajnő, aki még tíz év kihagyás után is emlékszik rád, és meghív egy plusz kávéra örömében. Hangja olyan, mint akármelyik női szereplőé egy maffiafilmben. Na, ez a hely még meg van. A férfivécében a piszoár fölött a következő graffiti látható: „Ne csinálj tócsát, mert Franknek lyukas a cipője talpa.”

Előfordult, hogy hajnalban indultam haza a színházból, miután befejeztük a színpadbontást és a díszlet minden darabját hatalmas ovációval – mert az ember, mint jól tudjuk, örömet lel a pusztításban –, összevissza törtük és kidobtuk a francba, vagy berámoltuk pár óriás kamionba. A metró még járt, de a lakásig gyalog kellett menni a néptelen utcákon, és csak akkor tűnt fel egy csapatnyi keménykedő kamasz fiú és lány, amikor a nonstop sarki fánkozó-kávézóhoz értél. Ezeknek a fiataloknak komoly hírük volt minden városrészben, főleg a lányok voltak kemények, csak épp a szüleik nem tudták, hogy nem otthon alusszák édes álmukat, hanem másokra hoznak hideglelést.  Ha átmentél az utca túloldalára, tuti, hogy követtek – ha szerencséd volt, egy veréssel megúsztad, és kulloghattál az összes cuccod és lóvéd nélkül, véresen, egy szál alsógatyában haza. Ha viszont szépen, tettetett nyugalommal átmentél közöttük, elismerően csettintettek, összenéztek és néha még finoman be is szóltak. – Csípem a rőzséd, fehér csávó – de nem kekeckedtek. Érdemes Brooklynba menni.