Pár év múlva jutottam ki Ázsiába, pedig igazából szüleimet látogattam meg Budapesten, Kevés nevű barátom, nem mellesleg az első magyar punkok egyike, felvetette, hogy menjek vele. (lásd: Csörsz István, Elhagyott a közérzetem, Magvető, 1986).

Ő intézte a repülőjegyet Athénből Bangkokba. Athénba stoppal mentünk. Amikor Bangkokban kiszálltunk a repcsiből, egyből leizzadtunk, pedig este volt. Szinte az egész ott töltött idő alatt hasonlóan izzadtam, és egy furcsa szag támadta meg az orrom, amit egészen addig éreztem, amíg Bangkokban lebzseltünk.

Már nem emlékszem, de valahogyan csak eljutottunk a város azon részébe, ahol az első éjszakát el kellett töltenünk, több apró motelt megnéztünk, de mind egyformán gusztustalan volt. Az egyik helyen a szoba közepén egy rakás szar ékeskedett, a tulaj leellenőrizte, hogy valóban az-e: beleujjalt, tényleg kaka, mondta, majd eltakarítjuk. Nem akart másik szobát adni. Otthagytuk. Másnap megtaláltuk a turistanegyedet, ami főleg nyugati, hippiszerű fiataloktól hemzsegett, onnan indultunk szerteszét. Megnéztük a negyvenhat méter hosszú és tizenöt méter magas fekvő Buddhát, és a három méter magas tiszta arany ülő Buddhát. Csak a bütyke elég lett volna. Közösen ettünk a szerzetesekkel, ahol nem te szedsz magadnak a közösből, hanem a balról melletted levő szed neked, te pedig a balról melletted ülőnek. Szóval, ha nem vagy szimpi a jobb oldaladon ülőnek, akkor hoppon maradsz. Bangkokban nem szabad kihagyni a királyi palotát sem, ha ez a három látványosság megvan, lehet hazamenni. Azért még megnéztük a csajszinegyedet, de valahogy már a látványtól és a szagoktól rosszul lettünk.

Ezenkívül kevés maradt meg bennem Sziámból, talán csak Koh Samui szigete, ahol a helyi Mekong whisky élvezetét a Sziámi-öböl és a remek nemzetközi társaság csúcsozta meg. Az állandóan a kempingszékében tartózkodó és a füves cigiket százával sodró ausztrál srác mindenkit minden átadott joint után tanáccsal látott el – “don’t fly to the water”, mondta. Tábortűz mellett henteregve várjuk, hogy elkészüljön a homokban sült tengeri hal. Szóval: kaja, pia, fű, csajok, skacok, tánc és a tenger. Mi kell még?  Egy éjszaka whisky és fű hatása alatt körbemotoroztam a szigetet, ami olyan sötét volt, amilyen a pokol a hívők fantáziáiban, és megúsztam.

A szigetről csak fűmentesen volt érdemes távozni, mert amint átértél a szárazföldre, egyenruhás ficerék tetőtől talpig megmotoztak, ezért maradék füvét és hasisát a távozó barátian, azaz ingyen átadta a maradóknak.

Ó, kis gondolkodás, és más is eszembe jut. Még Bangkokból egy patak mellett kirándulgattunk, kellemesen, lazán. Ahol a patak kiszélesedett, és az arra alkalmas sziklákról fejest lehetett ugrani, fürdött pár meztelen gyerek. Egy hosszú hajú is volt köztük, lányos testű, és amikor felénk fordult kiderült, hogy fütyije van, amit a többiek egyből kacarászva és kissé zavartan mutogattak nekünk, de a fiú-lány nem vett róluk tudomást. Nem ügy. Életem első hermafroditája.

Thaiföldről stoppal mentünk Malajziába, a határon hatalmas tacepao fogadta a belépőt: „Ha kábítószert használsz, felakasztunk”.  Kedves. A határon buszra szálltunk, amit háromszor állított meg a katonaság, mindháromszor ránk utaztak, kiborították hátizsákjainkat, szétrugdosták a holminkat. Szerencsére senki nem csempészett kábszert a cuccaink közé, mint anno a Bengt O Björklund nevű svéd fiatalnak, akiről az Alan Parker-féle Midnight Express című film főszereplőjét mintázták. Később úgy alakult, hogy Bengttel jó barátok lettünk: Egyiptomban találkozunk egy költészeti összeboruláson.

Malajzián igazából pár nap alatt átzuhantunk stoppal. Kuala Lumpurban álltunk meg pár napra, a vasútállomás várótermében aludtunk rengeteg malájjal, volt egy kis hirig, elfoglaltuk az alvóhelyét az egyik törzsvendégnek, de megoldódott az ügy. Átnéztünk Melakába megnézni a vörös házas negyedet, amit állítólag azért festetek vörösre, hogy idegesítsék a holland gyarmatosítókat. Melakából stoppal indultunk Szingapúr felé, de a rém jó fej teherautósofőr inkább egy gumiültetvényre vitt minket, ahol beálltunk focizni a helyi fiatalság csapatába. Imádták minden megmozdulásunkat, a legtöbb játékos egy csapatban akart velünk lenni, vagy pont ellenünk, és ki akart cselezni, de mindegyik fontosnak érezte, hogy így vagy úgy hozzánk érjen. Rém barátságos emberek, nagyon örültek nekünk, eszméletlenül jól tartottak minket és alig akartak elengedni: ha rajtuk múlik, azóta mi is gumifacsapolásból élnénk.

Szingapúrban három napot töltöttünk, én csavarogtam, a társaim fényképezőgépre alkudoztak. A város leginkább egy műtőre hasonlított, olyan steril volt, és arra is rájöttem, hogy itt vannak a világon a legszebb nők. Azt hiszem, Lénárd Sándor egyetértene velem. Ittlétünkkor, főleg, amikor a helyi lepénykülönlegességet majszoltuk, több ezernyi majom próbált a vállunkra ugrani, meglopni, megkarmolni; szó szerint elmenekültünk előlük, nem kívántunk összetűzésbe keveredni több törzsnyi főemlőssel.

Szingapúrban hajóra szálltunk, és meg sem álltunk Jáva szigetéig. Ott elsőnek Jakartát lőttük be, ahol a nemzeti emlékműnek titulált hatalmas torony található, amit a helyi népnyelv igen képszerűen Sukarno utolsó erekciójának nevez. Ez volt az utolsó építmény, amit Sukarno létrehozott, mielőtt Suharto kibillentette a hatalomból. Elég finoman fogalmaztam, mert Suharto igazából ezt úgy érte el, hogy 500 000-1,2 millió indonéz kommunistát és Kína-szimpatizánst öletett meg. Azért ez nem semmi.  Bár ettől nem lett feltétlenül kellemesebb a megmaradók élete. Jakartában akkora a nyomornegyed, mint fél Magyarország. Döbbenetes módon a sínek teljes hosszában mindenféle kacatból épített tákolmányok sorakoznak, és akik itt laknak, valószínűleg abból élnek, amit az utasok a vonatból kidobnak.  Azt gondoltuk, ha már Jakartában vagyunk és ha már Kevés barátom kikereste a címét, felkeressük Horthy Sharif Istvánt, Horthy Miklós unokáját. A házát meg is találtuk, a tulaj pont nem volt otthon, legalábbis ezt mondta a házvezető. Pech. Kíváncsi vagyok, miről cseviztünk volna a kis Horthyval.

Mindegy is, várt minket Yogyakarta, ami Jáva közepén terül el, és közel van hozzá Borobudur. Ráadásul az ázsiai buszutazások komoly kihívást jelentettek az európai és amerikai komforthoz szokottaknak: tömegnyomor kecskével, zsákok, bambuszrudak, tízgyermekes családok, magányos, kemény arcú férfiak a busz utasai. A megállóknál sültkukorica- és gyümölcsárusok mindenkin átlépve próbálják megélhetésüket biztosítani. A nyílt tűzön sütött kukorica mennyei és olcsó. Kedvenc gyümölcsöm a papaya mellett a mangosztán lett. Sokszor csak ezt a két gyümit reggeliztem.

Yogyakartába érkezésünkkor az lett szembetűnő, hogy Jakartához képest itt alacsonyak voltak a házak, nem láttunk egyetlen felhőkarcolót sem. Riksásunk árulta el, hogy ez azért van, mert valamikor valakik hoztak egy törvényt, mely kimondja, hogy Yogyakartában nem lehet a legmagasabb pálmafánál magasabb házat építeni. Remélem, ez még most is így van. Eme lapos város nap mint nap eszméletlen forgalmat bonyolít le, poros utcáin mindenki dudál és kiabál, és ez az élet rendje, meg lehet szokni. Ne akarj felsőbbrendűnek látszani, légy természetes, ezt a helyiek észreveszik, és egyenrangúként kezelnek.

Másnap már indultunk is az ezer Buddha templomába, Borobudurba, ahol minden sztúpában rejtőzködik egy Buddha, és ami a világ legnagyobb temploma a maga nemében. Ha művészet- vagy vallástörténész lennék, gyönyörűen le tudnám írni, így csak hinni kell nekem: elképesztő látvány nyújt és fenomenális érzés sétálni a lyukacsos harangokból kileső Buddhák között.

Yogyakartából a szokásos kellemes, színes és változatos tömegnyomorban buszoztunk Surabayába, ahonnan hajóval siklottunk tovább Bali szigetére. Először természetesen a tengerpartra mentünk, azaz szállást kerestünk a tengerparthoz közel. Találtunk is egy kellemes helyet, árnyas belső udvarral. Ez fontos volt, mert a tűző nap úgy égette fehér bőrünket, mint a veszedelem. A tulaj, akinek fülkagylójából egy tízrúpiás kacsintott ránk, reggelente ezerféle gyümölcsöt szervírozott. Nem bírtuk sokáig a tengert, a semmittevést, megbeszéltük, hogy nem maradunk öt napnál tovább, hanem elindulunk a Batur vulkánhoz, amely egy ma is aktív tűzhányó. A feketére égett, roppanó kőzeten szinte hason kúszva haladtunk felfelé, óvatosan körbejártuk a vulkán száját, lent a mélyben hihetetlen módon egy fácska zöldellt. Ráláttunk a Batur-tóra; onnan indultunk tovább. Ubud városkába már sötétben érkeztünk; sehol senki, semmi fény. Zseblámpáink segítségével kitapogattunk egy alacsony kőkerítést. Átmásztunk, ledobtuk a cuccainkat, és szunya. Arra ébredtünk, hogy csapatnyi 8-10 éves gyerek bámul ránk a kerítésen kívülről. A kísérőjük tisztázta velünk, hogy szent helyen, egy balinéz templom udvarán aludtunk. Kijöttünk, és mi is kapunk a diákok reggelijéből; papayával kevert édes rizs banánlevélben. Reggelizés közben mutogatva beszélgettünk a gyerekekkel és kísérőikkel. Rádöbbentünk, hogy hajnal öt óra van, ők most mennek iskolába, és tizenegykor már indulnak haza. Balin a forróság írja az oktatási törvényt. Remekül teltek napjaink, mintha ünnep lett volna, tele volt a város táncosokkal és gamelán zenészekkel.

Mi általában utcai árusoknál étkezünk, a gazdagabb nyugati turisták féltek, hogy elkapnak valamit, ők a számunkra megfizethetetlen éttermekben kajálnak. Már nem emlékszem, hova mentünk vagy honnan jöttünk, amikor hirtelen egyedül találtam magam a rizsföldeken, és kezdett besötétedni. Mire kiértem az Ubud felé vezető útra, nem láttam semmit. Az eget sem. Ez az a sötét, amit kétségtelenül sötétnek lehet nevezni, egészen addig, amíg egy fénypont fel nem tűnik: kerékpáros. Felülök a csomagtartóra, a mosolygós balinéz figura húsz rúpiáért a szállásomig visz.

Baliról repülővel mentem vissza Szingapúrba. A többiek még maradtak. Volt még harminc amerikai dollárom, gondoltam, az elég lesz Szingapúrban pár napig. Ismertem azt az egydolláros tömegszállót, ahol lengyel turisták töltöttek pár éjszakát. A LOT külön bevásárlójáratot indított ügyeskedő állampolgárainak Szingapúrba. De hiába, a határőrök nem engedtek ki a reptérről, mondván, harminc dollár nem elég a városállamban. Mondhattam, hogy tudok olcsó szállást, nem érdekelte őket. Rendben, maradok, de akkor adjanak ők szállást. Nem adtak. Három nappalt és éjszakát töltöttem a szingapuri reptéren, kajám nem volt, azt végül adtak: 300 szingapúri dollárt token formájában. Nem tudtam rábeszélni őket, hogy a készpénz sem lenne rossz, mert akkor ki tudnék menni a városba. Ha a legdrágább kajákat veszem a legdrágább reptéri étteremben, akkor sem tudok ennyi pénzt elzabálni. Az 1990-es évek elejéről beszélek. Felszállás előtt a maradék tokent odaadtam egy szimpatikus, csórónak kinéző párnak. Irány Moszkva, és végül Budapest, ahol a szüleim majdnem rosszul lettek, amikor csontsoványra fogyva megláttak. Időbe telt, de mire visszaértem az Államokba, visszahíztam hatvanöt kilóra.