Kellemes dolog Brooklynban élni. Walt Whiman is itt élt.

Szinte minden mai amerikai költő azt állítja, hogy Whitmantól tanult mindent, amit a költészetről tudni kell, és az ő hatása érződik költészetében. Ez persze megkérdőjelezhető. Azt vettem viszont észre, hogy a beat költők nem maradtak le Whitman mögött sem a természet, sem a szabadság, sem a hosszú versek tekintetében. A többi költőnél ez már nem olyan egyértelmű.

Amikor a Theater for the New Cityben nem tartottak rám igényt minden előadáson, mivel sok társulat hozta magával saját technikusait, harmadik állás után kellett néznem. Ez lett a Bookcourt könyvesbolt. Itt több Whitman-kötetet beszéltem rá a költészetre érzékeny vevőkre, mint amennyi a fizetésem volt. Hónapokig kuncsorogtam a munkáért. A tulaj nem hitte el, hogy olyan szinten kapizsgálom az angolt, ami elég lenne a könyves szakmához. Be kellette neki bizonyítanom. A bolt szegényes, szinte üres költészeti polcain két kollégámmal, Chaddel és Adammel eszméletlen költészeti szekciót alakítottunk ki. Saját vevőim lettek. Sokuknak én hívtam fel a figyelmét amerikai és európai klasszikusokra és a beatekre, és rengeteg emberrel megszerettem a versolvasást. Igyekeztem terjeszteni az angolul elérhető magyar műveket. Sajnos elég kevés ilyen volt. Nádas-, Füst Milán-, Márai-, egy-egy Radnóti-, József Attila-, Tandori- és Gergely Ágnes-kötet apró kiadóktól. Ezeket nem volt könnyű beszerezni. Azért néha sikerült. Egyik állandó vevőnk, a József Attilát fejből szavaló amerikai fiatal megkért, legyek az esküvői tanúja. Csak ő, a menyasszonya és én jelentünk meg az anyakönyvvezető előtt. Elég volt egy tanú. Ez kísértetiesen emlékeztetett egy korábbi esetre, amikor érettségi után, ha éppen nem a Déryné kávézóban ültem, akkor a Krisztina körúti Arany János könyvesboltban dolgoztam, ahova valamelyik nyugis napon kétségbeesett férfi rontott be és kérte, hogy legyek már az esküvői tanúja, mert aki ígérte, nem jött el. A bolttal szemben volt a hivatal, átmentünk, tanúztam, ide két tanú kellett, aztán visszamentem dolgozni.

Ebbe a budai boltba járt Varga Imre szobrászművész vásárolni. Aczél, a főnök (ez egy másik Aczél volt) külön polcot tartott fent neki. Ha jól emlékszem, 1977-78 körül jelent meg magyarul a Száll a kakukk fészkére, aminek a könyvesboltunkra eső minden példányát Aczél a következő megjegyzéssel egyből a pult alá tette: hülyék ebből nem kapnak, csak intelligens vevőknek adunk el belőle. Tény, hogy jött be olyan vevő, aki Szállnak a darvak címen kereste Ken Kesey könyvét, nem is kapott belőle.

Egyszóval képkeretezés mellett a Bookcourt nevű helyen is dolgoztam. Ide járt Nina Kossman, orosz származású költő, akire a tulaj nagyon kiakadt, mivel nem vásárolt, hanem könyvtárnak használta boltot. Na de jó okkal, mivel egyrészt felismerte, hogy szenzációs a költészeti szekciónk, másrészt pedig az Oxford University Pressnek állított éppen össze egy görög mitológiára épülő antológiát, ami 2001-ben meg is jelent Gods and Mortals: Modern Poems on Classical Myths címmel, benne Weöres Sándor Proteus című versével (Castro-Gyukics fordítás). Több példányt eladtunk ebből a kötetből, és végre a tulaj is lenyugodott.

Ekkor már az Atlantic Avenue egyik antik boltja fölött laktam. A lakást bérlő orosz lány és angol fiúja az utcafrontra néző hatalmas szobát adta át nekem. Eleinte nem tudtam aludni, mert már hajnalban érkeztek a kamionok, és hatalmas robajjal robogtak a Manhattan híd irányába. Az angol srác rapzenész volt, és nem véletlenül ugyanabba a klubba jártunk, csak ő rappelni, én meg verselni. Ez volt a Nuyorican Poets Cafe, a poetry slam egyik alaphelye. Elképesztő performanszoknak lehetett itt tanúja az ember. Főleg a latino és fekete költők fejből nyomva a szöveget, teljes átéléssel nyűgözték le a sokszor őrjöngő közönséget. A fehér slamköltő-aspiránsok, köztük én, közel sem arattunk ekkora sikert, halkan mondom, nyolc New York-i évem alatt azért párszor beszavazott a közönség a második körbe, de ennyi. Itt ismertem meg Bob Holman, Keith Roach és Harold Bowser slamköltőket, ezen eszméletlen slamköltészeti bulik szenzációs, nem akármilyen ceremóniamestereit. Amikor Kemény István Yaddo-ösztöndíjjal New Yorkban járt, meghívtam erre a helyre, és akkor ő is felolvasta itt egy versét, amit aztán én angolul tártam a közönség elé.

Angol lakótársam rap-megmérettetésekre, párbajokra járt ide, és mindenki meglepetésére egyszer triójával bejutott a döntőbe, ahol a környék kedvence bandája lett az ellenfele. (A környék az úgynevezett Alphabet City, az East Village egyik főleg színesbőrűek és művészek lakta negyede.) Komoly rap-párbaj alakult ki a két zenész bandája között, és a felhevült közönség a végén az angol srácot hozta ki győztesnek, amit az egyik vesztes fekete rapper nehezen viselt, és gratuláció gyanánt késével felhasította a fehér srác arcát.

Körülbelül ez idő óta hordok bicskát a zsebemben, bár nem ebből az esetből kifolyólag. A könyvesboltba magyar útikönyv érkezett, melynek szerzője többek között azt írja, hogy az igazi magyar férfinak bicska van a zsebében. Ejha. Remekül megismerhette ez a szerző a magyarokat ottléte alatt.

Két évet húztam le a könyvesboltban, és az elválásunk nem volt valami kellemes. Úgy alakult, hogy 1994 januárjában a Radnóti Színház bemutatta Steven Berkoff Görög című darabját, amit én fordítottam, és amit először nem akartak bemutatni, trágárnak minősítették, de közben felkérték a Zsótér Sanyit, hogy jöjjön rendezni a Radnótiba, sőt ő hozzon darabot. Na, erre a polgárpukkasztó Berkoff-színművet vitte. Ha a premierre nem is jutottam el, később azért meg tudtam nézni. Kértem egy hét szabadságot mindkét munkahelyemen, és Budapestre reppentem.  A darab komoly sikert aratott, és ha jól sejtem, okozott némi felfordulást a magyar színházi életben. Ezt csiripelték a verebek. Béres Ilona, Takács Kati, Kulka János és Görög Laci mindenesetre hatalmasat alakított.

A zenét régi barátom, az Art Deco, a CMC és a BP, Service zenekarok oszlopos tagja, Kósa Vince szerezte. 

Viszont amikor visszatértem Brooklynba, már nem volt meg a könyvesbolti állásom. Simán kiiktattak. Szemrebbenés és indok nélkül.

Ekkor kezdődött jegyszedői karrierem a Brooklyn Academy of Music színháztermeiben. Azért mentem el jegyszedőnek, mert Berkoff-rendezést mutattak be, méghozzá a Salomét, és ő játszotta Heródes szerepét. Elképesztő előadásnak lettem tanúja, az egész le volt lassítva, a mozgás és a beszéd is, egyedül Keresztelő Szent János karaktere játszott valós időben. Ezt nekem látnom kellett, és találkoznom kellett Berkoff-val, ami meg is történt. Pár percet csevegtünk előadás előtt. Személyesen adta meg darabjainak fordításához a jogokat. Persze, ezt le is kellett papírozni, amihez Londonba utaztam, ahol az ügynökével kellemesen elangolteáztunk.

Visszaérkezésemkor Hanuka-meghívó várt a postaládában. Egy zsidó festőnő ismerősöm, Deborah úgy gondolta, hogy rendhagyó Hanuka-bulit csap. Így is lett, a vendégseregben akadt muszlim, keresztény, hindu, buddhista, szikh, ateista és én, a hitetlen, akik mind a házigazdánk közeli ismeretségi köréhez tartoztunk. Mindannyian felolvastunk hangosan egy-egy oldalt a zsidó szent könyvből, a Tórából, ettünk kerekded halfasírtot (fish ball), ami nekem nem igazán jött be, és csak én vittem kóser bort. Komoly sikert aratott.

Ira Cohent, aki jó barátom lett, nem izgatta a zsidósága. Mással volt elfoglalva. Ő is, mint sok más beat költő, elzarándokolt Marokkóba, és olyan emberek társaságban töltött négy évet Tangerben, mint Brion Gysin, William S. Burroughs, Harold Norse és Paul Bowles. 1998-ban Ira Cohen jelentette meg a Jilala című CD-t, rajta az a marokkói dervisek transz-zenéjéről készített felvétel, amit Paul Bowles és Brion Gysin rögzített 1965-ben.

Pár rövid marokkói sztorit lefordítottam Irától, ezek a Viselnéd a szemem című kötetben olvashatók. Sőt, Bőségszaru címen verseskötete is van magyarul. A kötet hátoldalán többek között ez olvasható: „Ira Cohen, Allen Ginsberg gólyalábon”. Sokan Ginsberghez hasonló kvalitású költőnek tartották, és talán ez lehetett az oka, hogy nem jöttek ki jól egymással. A Ginsberghez is kötődő St. Mark’s Poetry Project költői például nem nagyon vettek tudomást Ira Cohenről, és ez állítólag Ginsberg hatására történt így. Nem volt jó dolog kimaradni a St. Mark’s Poetry Project életéből, hiszen Amerika egyik legfontosabb kulturális intézetének számított, és olyan költők kapcsolódtak hozzá, mint például az alapító Paul Blackburn, Joel Oppenheimer, Anne Waldman, Bernadette Mayer, Bob Holman, Ron Padgett, Eileen Myles, Ed Friedman és Anselm Berrigan. A Project egyik felolvasóestjén találkoztam előszőr Andrei Codrescu nagyszebeni születésű íróval és a finn származású Anselm Holloval. Anselm azért Hollo, mert apja hitt a finn-magyar rokonságban, és Hollora változtatta a nevét. Michael Castro mellett még ő és Codrescu írt az angol nyelvű kötetem (a hermit has no plural) hátoldalára pár reklámnak szánt dicsérő szót. Anselm azóta eltávozott, Michael szintén. Andrei, remélem, sokáig velünk marad. Ők kedvelték Irát.

Gregory Corso is, akit betegsége idején Ira rengetegszer meglátogatott, utalt valami kirekesztésszerű dologra. Persze semmi konkrét nem tudható az ügyről. Egy alkalommal Ira engem is magával vitt a már elég legyengült állapotban levő Corsóhoz, akin egyértelműen látszódott, hogy boldoggá tette a látogatás. Na, nem az enyém, én csak Ira Cohen árnyéka voltam.

2000 őszén, amikor Gregory Corso már valóban nagyon rosszul volt, egy ismeretlen nő azzal az elképesztő hírrel állított be hozzá, hogy ő a lánya. Corso természetesen hitetlenkedett. A nő erre elmesélte, hogy egy éjszakai futó kalandnak a gyümölcse, és elérkezett az ideje annak, hogy végre megismerkedjenek egymással. Különben is ápolónő, és mint ilyen még szüksége lehet rá. Corso 2000 novemberében elhagyta New Yorkot, és lányának minneapolisi otthonába költözött. Ott halt meg 2001. január 17-én.

Ezt Bonny Finberg író, Ira Cohen közeli barátja mesélte, amikor Skyjal, Ira fiának nevelőanyjával és közös barátunkkal együtt vacsiztunk a Sohóban, a Fanelli’s nevű olasz bárban a Mercer és a Prince Street sarkán. Kagylólevest ettünk linguinivel és vörös bort ittunk. Skynál, mint mindig, volt valami fűszerű, ami még kellemesebbé, feldobottabbá tette hármasunk együttlétét. Akkor még szinte mindenhol lehetett dohányozni, bár a fű még nem volt legális, mint manapság.