Nyugaton (most éppen Amerikában) azért is volt üdvös élni, mert többet kerestél, mint Keleten, azaz Magyarországon, akár hivatalosan, akár feketén dolgoztál. A több lóvénak több előnye is van, és ezt az előnyt mindenki másképp használja fel: én utazásra…

Ha az ember St. Louisban él, és néha tán kirándulni is akar, akkor leginkább az Ozarks felé indul, ami csupán négy óra autóval és remekül el lehet benne tévedni, mint ahogy én tettem, miután a folyó szélességű Courtois pataknál okosan ott hagytam társaimat és letértem az ösvényről, de szerencsére a patak visszavezetett a mindjárt említésre kerülő házacskához. A barátom, Pat családja komoly természetvédő lelkülettel és jó szívvel rendelkezett, ezért elkerülendő azt, hogy mohó és szívtelen beruházók betontengerré változtassák az egyre szűkülő zöld területet, több családdal összefogva megvásároltak egy körülbelül 10 km²-nyi területet az Ozark hegységben, így ahhoz senki nem nyúlhatott. Persze nem magyar módra csinálták, nem kerítették be szögesdróttal a helyet, oda mindenki kedve szerint mehet és mehetett élvezni a természetet, az állatokat (egynek a rőt farkast említeném) sem hátráltatta semmi gondtalan életükben. Egyetlen apró vityilló állt csak a hegység nyugati részén. Oda találtam vissza.

San Franciscóból is remek kirándulási lehetőségek nyíltak. Például simán elbuszozhattam Los Angelesbe, onnan pedig már nincs messze a Joshua Tree nemzeti park, ahol igazából csak annyi történt, hogy vörhenyes sziklái és óriás agavéfái között sajnálatomra szakított velem akkori barátnőm. Így a Yosemite nemzeti parkba már másik lánnyal mentem: béreltünk egy autót, egy pirosra sikeredett Ford Mustang Convertible-t, és szétszáguldottuk magunkat. Először a hippi városba, Bolinasba vitt a musztáng. Átszáguldott velünk a Golden Gate hídon, onnan végig a tengerpart iszonyúan keskeny, hegymelléki gyorsasági útján, ahol lassítani kész életveszély. Viszont nagyon kell figyelni, hogy melyik úton hagyd el az autópályát, mivel Bolinas arról híres, hogy lakói nem akarják, hogy a külvilág tudjon létezéséről. Ezt úgy oldották meg, hogy a várost nem jelzi egy tábla sem, a lakosok minden hivatalos útjelző táblát kiiktattak. Engem egy fotós barátom, John vitt oda előszőr, hogy megmutassa a helyi buddhista közösséget. Tetszett a hely, turista egy szál sem, nem úgy, mint Woodstockban, ahol szegény öreg hippik már ki se mernek menni az utcára a sok kíváncsi kéretlen látogató miatt. S mivel Bolinasban nem volt turista, szállást sem találtunk, musztángháton aludtunk. A másnap reggeli kávét a helyi kávézóban két akváriumba szorult cápa társaságában ittuk, és meggyötörten bár, de kis kerülővel estére eljutottunk a Yosemite nemzeti parkba. A musztángnak ez meg se kottyant, lepányváztuk a parkolóban, és gyalog indultunk a park felfedezésére. Először sátorhelyet kellett találnunk, amit pár kilométerre, már sötétben, sikerült is. Kicsit másztunk hegynek fel, elvégre az El Capitant vettük célba, és egy idő után elénk tárult egy apró fennsík, ami ideális alvóhelynek mutatkozott. Viszont hirtelen olyan sötét lett, hogy nem gondoltuk észszerűnek a sátorverést, inkább hálózsákba bújtunk, és szunyáltunk. Ahogy mondani szokás, a nap első sugaraira, na és persze dermesztő hidegre ébredtünk. Akkor vettük észre, hogy a fennsík szélén, alig ötven centire aludtunk egy szakadéktól; pár álomban tett önkéntelen mozdulat, és az erdőkerülő kapar minket össze, vagy a helyi állatsereglet tagjai osztoznak rajtunk. Például az a mormota, amelyik velünk ébredt, és egész nap a nyomunkban maradt. Hol itt, hol ott bukkant fel, és végig minket figyelt. Az ezernyi tó egyikénél hagyott minket faképnél. Itt, miután felvertük a sátrat, kipróbáltam a tavat úszás céljából, rémesen hideg volt, de ennek ellenére így is be kellett derékig gázolnom, mert a víz alatt rejtettük el a kaját, plusz két tábla Hershey csokit és a fogkrémet, ami ugye a medve kedvenc eledele. Itt egy fokkal kellemesebben aludtunk, a meglepi ébredés után ért. A kötél, amivel kikötöttük víz alá helyezett a kajás szatyrot, lazán hevert a kavicsos parton, szerteszét papír és alufólia, a szatyor széttépve a víz felszínén. Jött éjjel a profi szaglószervvel felszerelt maci, kiszagolta víz alatti készletünket, és felhabzsolta. Ez két okból volt nagy baj: nem maradt több kajánk, a medvét pedig simán kinyírja a fogkrémes tubus és minden hasonló műanyag találmány. Lehangolódva indultunk útnak, és menedékház-keresésbe fogtunk. Térképünk áttanulmányozása után kiderült, hogy szerencsére nem szükséges letérni az előre kitervelt útról, amin egyszer csak szembejött velünk egy apró gejzír, amely tizenkilenc percenként tört elő a földből. Ugyanitt volt egy házikó, benne zöldruhás egyének, akiktől pár órás gejzírcsodálás után vásároltunk némi élelmet, de még akkor sem mehettünk tovább, mert egy egész nyájnyi döglött kecske állta utunk. A zöldruhások úgy viselkedtek, mintha nem lett volna az udvaron egy halott állat sem. Mondták, maradjunk még egy kicsit, csodát fogunk látni, és valóban. Kis idő múlva a kecskék szép lassan feléledtek, és úgy viselkedtek, mintha mi se történt volna. Kiderült, hogy ha valamilyen hirtelen zajtól megijednek, akkor rutinosan leállítják a szívműködésüket, és tetszhalott állapotba kerülnek.  Akár elhittem, akár nem, mentünk tovább, várt ránk a vadon. Pár napig minden izgalmas történés nélkül vándoroltunk gránitsziklától vízesésig, pataktól mamutfenyőig, egyik tótól a másikig, gleccsereken át, megkövesedett fák között és csak az utcsó sátorban töltött éjszakánkon fagyott belénk a félsz. Eddig főleg a saját fejünk után mentünk, alig találkoztunk másokkal, de a park kijárata felé tartva hivatalos sátorhelyen éjszakáztunk. Ott sem találkoztunk senkivel, viszont volt tűzrakóhely és hasonlók, sőt, két óriási fenyő között, úgy 15 méter magasban egy drót feszengett abból a célból, hogy oda akasszunk fel mindent, ami a medvét idevonzza. Ehhez a célszerszám is adott volt, egy vékony, rém hosszú pálca. Szóval alvás előtt rém ügyesen felhelyeztük a drótra az elemózsiát, fogkrémünk már rég nem volt, és aludni tértünk. Hajnal körül motoszkálásra ébredtünk, medve simogatta a sátrunkat jobbról, medve simogatta a sátrunkat balról. Két medvét éreztünk. Jó ideig szambáztak körülöttünk, néha orrukkal lassúdan a sátorponyvába döfve, testükkel meglegyintve. Se moccanni, se lélegezni nem mertünk. Ha nem a medve tesz el láb alól, akkor majd a visszafojtott lélegzet végez velünk. Megúsztuk, mivel rajtunk kívül nem találtak semmi ehetőt, visszabaktattak a sűrűbe. A park kijáratánál tudtuk meg, hogy egy anyamedve barangol a közelben két bocsával.

San Franciscóból átnéztem Vancouverbe is egy régi Kisfa galeris barátom meghívására.  László addigra már az összes kanadai államot megjárta, kettőből párhuzamosan húzott segélyt, mert miért ne, csak észre ne vegyék. Észrevették. Ráfázott, de amikor wonton levest ettünk és szakét ittunk, és ez a nemzetközi cucc elkeveredett bennünk, ezzel nem foglalkoztunk, és a mínusz 20 sem tűnt olyan hidegnek. A Horseshoe Bayt fölkeresve csak szakét vittünk, gondolván, nyitva lesz az öböl csücskének egyetlen büféje, aminek a cégére főtt debrecenit reklámoz. Nem volt nyitva. Így körbejártuk az öböl partját és meggyőződtünk arról, hogy nem véletlenül kapta a nevét, valóban patkó alakú. Lászlót Montreálban is meglátogattam, amikor New Yorkban éltem, ott is rém hideg volt, de láttam olyan kemény kanadait, aki egy szál pólóban sétált, zakóját vállára vetve, kezében füstölgő spanglival. A spangli ránk is jó hatással volt, főleg, hogy két megsodort szállal simán flangálhattál Montreál jéghideg utcáin. Miért kellett nekem mindig télen Kanadába mennem?

A texasi El Pasóba kétszer is eljutottam, na, ott kellemes meleg volt és a könyvbemutatók között reggeltől estig buliztunk. Közel ötszáz ember előtt olvastam fel Balla Zsófi Úszik a földben című versét az El Paso-i polgármesteri székért küzdő demokrata politikus népi összeröffenésén.

A Rio Grande fölött átsétáltunk Mexikóba. Mindössze egy bódéval őrizték az átkelőt, 50 amerikai centért léphettél be Mexikóba. A folyómeder szinte üres volt. Rákospatak mennyiségű víz csordogált benne. Haldoklik a valaha hatalmas folyó, a túlhasználat, az aszály és a vitatott vízjogi tárgyalások teszik tönkre. A majdnem kiszáradt meder mellett szögesdrót-kerítés húzódik. Ciudad Juárez, a határváros, ahol kétszer jártam, és elképesztően finom és autentikus reggelit élvezhettem, a felszínen kellemes mexikói kisváros, de később kiderült, hogy több mint ötszáz nőt öltek meg itt 1993 és 2011 között, és jelenleg is komoly bandaháborúk helyszíne. Én megúsztam, bár sokan néztek rám kissé furán. Kísérőim, mikor szivarra vágytam, figyelmeztettek, hogy ne kubait vegyek, hanem kolumbiait. Csak a visszaúton értettem meg, hogy a szivarárusok leadják a fülest az amerikai határőröknek, ha valaki kubai szivart vesz. És milyen is az amerikai határátkelő – komoly ellentéte a mexikóinak. Emeletes, ultramodern, golyóbiztos, ezernyi katonával őrzött. Engem pont visszaengedtek, de sokakat lekapcsoltak.

El Pasóból átruccantam Új Mexikó Mesilla nevű kisvárosába, a barátaim ott is leszerveztek nekem egy könyvbemutatót a Swimming in the Ground című magyar költészeti antológia számára.  Apró kávéház, kb. 20 érdeklődő, köztük egy indián óriás, hozzá hasonlóan magas szőke nővel. Vettek a Swimmingből, utána elvittek egy cowboy kocsmába, ahol Shiner Bock nevű texasi sört ittunk, mivel ezt illik, és esküdöztek, hogy milyen remek ital. Valóban az.

Valamelyik évben Dániába is átugrottam, és mit ad isten, az a nemlétező: belebotlottam a Roskilde fesztiválba. Azaz egy dán barátom, Lars odahajózott velem Aarhusból. A zenebona elképesztő sárdagonyában zajlott, állandóan zuhogott az eső, de mi kitartottunk, csak sör legyen. Volt, és amikor elfogyott a pénzünk, összeszedtük az elhajigált üvegeket, visszaváltottuk őket, és ismét lett sörünk. Öltünk volna érte, dánul a sör neve öl, legalábbis így ejtik ki. Eközben nem akárkik, hanem többek között a franciák híres bandája, a Telephone, és Johnny Winter, a fantasztikus bluesgitáros játszott. Mondjuk ők nem áztak. Másnap egy angol, számomra ismeretlen, mohawk frizurás punk banda állt színpadra. Ők szép szárazon, mi kellemesen kívül-belül ázottan. Elkezdték nyomni, aztán hirtelen az énekes leállította a zenét, kiszólt a roadoknak, lett egy kis rohangálás, aztán a színpadon termett annyi vödör víz, ahány zenész volt. Mi meg csak bámultunk, és azt láttuk, hogy a zenészek a saját fejükre borítják a vödör tartalmát. „Ha ti áztok, ázunk mi is!!!”, üvöltötte a mikrofonba az énekes. Semmi áramkisülés, semmi gond, már akkor kiváló volt a technika.  Ekkor lett igazán remek a fesztivál. Persze másnapra elállt az eső. Az alig pislákoló dán napnak kellett jó tíz óra, hogy megszárítsa sártól mocskos ruhánkat a komp fedélzetén. Így érkeztünk vissza Aarhusba, ahol szintén kisütött pár percre a nap, és ezt kihasználva a dán lányok és asszonyok félmeztelenül melengették habtestüket szinte minden erkélyen. Felemelő látvány nyújtottak.