A Windsor Terrace-i lakást, ahol a születésnapi bulit tartottuk, többedmagammal béreltem. Az egyik szobát egy fiatal japán férfi foglalta el, aki valamilyen buddhista módon kommunikált Japánban élő mesterével. Egyszerűen csak behunyta a szemét, meditáló pózba vágta magát, és szépen elbeszélgettek. Simán elhittem neki A többi lakótársam két aranyos magyar diáklány volt, akik állandóan vihogtak, és egy kínai lány, aki nem beszélt senkivel. Lehet, hogy valamilyen tagadásban volt, vagy elvesztette a családját, mivel teljesen figyelmen kívül hagyott minket, láthatatlanok voltunk neki. Úgy tett, mintha olyan szellemek lennénk, akiktől tart, és némasága az ellenszer.

Ettől függetlenül mindannyiunknak ugyanaz a filippínó nő volt a házinénije, aki szintén láthatatlan volt az idő nagy részében. Ugyanakkor bizonyos alkalmakkor megjelent a konyhában. Ezen alkalmak többnyire éjfél után, hajnali kettő-három körül realizálódtak, amikor is meztelenül takarította a konyhát.

Alacsony, kellemes külsejű, ötven év körüli nő volt, szomorú arccal. Minden alkalommal szembesítettem vele, amikor feljött, hogy elég szokatlan időben és módon takarít, és megkértem, hogy távozzon, amit meg is tett. Arra a kérdésemre azonban soha nem válaszolt, hogy miért akar ilyen korán és pucéran a konyhánkban munkálkodni. Aztán jó pár évnyi ott-tartózkodás után felmondtam neki, mivel úgy határoztam, én marha, hogy visszaköltözöm szép hazámba. A bejelentésemre adott  reakciója meglepett. Meghívott alagsori lakásába, ami zsúfolásig volt bútorokkal és kütyükkel, alig lehetett látni a vastag szőnyeggel borított kőpadlót. Öntött nekem egy pohár Fülöp-szigeteki likőrt, és beindult. Több mint két órát töltöttem vele, ő beszélt, én ittam, és a fotelba kicsinyedve hallgattam, hogyan veszítette el a fiát Manilában.

Egy egyenruhás ölte meg, amikor a másként gondolkodó polgárokat összeszedték. Az egyenruhásoknak teljesen mindegy, hogy ki a másként gondolkodó, nekik csak egy számra van szükségük, amit felmutathatnak a feletteseiknek. Ettől függetlenül a fia valóban nem értett egyet a hatóságokkal. Amikor elkezdte pucéran takarítani a konyhát, nem is volt igazán ott, amíg fel nem ébresztettem a rémálomszerű alvajárás állapotából.

Ez a pecó szolgált alaptáborként utolsó brooklyni éveimben. Innen indultam dolgozni, kocsmázni, kávézni, randizni, kiállításmegnyitózni. Mert rengeteg, szinte naponta nyíló kiállításból lehetett válogatni New York-szerte. Kedvenc műélvezeti környékem a Vágóhíd negyed volt, és nem véletlenül.  Ez a művészeti galériák, stúdiók és húsnagykereskedők közös negyede, Manhattan nyugati részén a 14. Streettől délre a Gansevoort Streetig, és a Hudson folyótól keletre a Hudson Streetig terült el.

Nem csak ezért érdekes ez a hely, ahol a húsfeldolgozásnak, malacsivításnak és tehénbőgésnek immár nyoma sincs, mert a vágóhíd elköltözött; amikor én jártam arra a kilencvenes években, még gyakran előfordult, hogy vértócsákon átugrálva lehetett eljutni egyik galériából a másikba. Akkortájt a húscsomagolók és húsnagykereskedők egy része még továbbra is a város ezen részén bonyolította ügyleteit. Disznó, marha, juh, kecske, baromfi, vad és hal és ami szem-szájnak ingere az asztalon, itt egy kissé töményebben támadta meg a látogatót. 

Valószínűleg ezen körülmények és az ebből fakadó olcsón bérelhető nagy alapterületű helységeknek köszönhető, hogy a művészek felfedezték maguknak a környéket.

Itt volt, és lehet, hogy még mindig itt van stúdiója Matthew Barney multimédia művésznek, akivel volt szerencsém fordítóként együtt dolgozni a Cremaster 5 című alkotásán, aminek komoly magyar vonatkozási vannak. 

Szóval szép lassan egyre több galéria költözött a Vágóhídra, és több veterán galériás adta fel elegáns környéken levő üzletét azért, hogy itt folytathassa, ahol az utcák macskakövesek és szélesebbek a belvárosi utcáknál, közel van a Hudson folyó, és nemcsak a házak, hanem a bérük is alacsonyabb. Ráadásul sok remek kocsma és klub színesítette a környéket, köztük a Cooler és a Hogs and Heifers Saloon, amit nem csak az italért látogattak a népek, hanem a dekoráció miatt is: a bárpult fölötti falrészt ezernyi különböző nagyságú és mondhatni, művészi stílusú melltartó díszíti, mivel a hölgyvendégek többsége a hagyománynak megfelelően a kocsmának adományozta cicifixét. A Coolerben jó párszor Marty Matz és Theodore Schroetter kivételes képességű beatköltőkkel és pár egyéb szürreális egyéniséggel üldögéltem: Off Knife Fifteen Poems and Three Pieces of Prose.

Egyszóval a véres köpenyt viselő húsosok, az aktuális divatnak megfelelően öltözött galéria- és bártulajdonosok és kuncsaftjaik jól megférnek egymás mellett. Az arra látogatóknak végül is csak a bűzt, a vért és a fel nem használt belsőségek és más állati maradványok látványát kell elviselniük. Ha ez megvan, jöhet a műélvezet és a Martini jéggel, olajbogyóval.

Ira Cohen multimédia sámánnak, költőnek és fotóművésznek 2000 őszén volt a Vágóhíd negyedben kiállítása, a Cynthia Broan galériában Licking the Skull címmel. A komoly vásárlókon kívül művészetet kedvelő és művelő fiatalok özönlötték el a környéket, elvégre a galériák szinte minden művészeti igényt kielégítenek. Látható itt Andy Warhol, Keith Haring, Roy Lichenstein és sokan mások.

Van pár magyar galéria is környéken. Vagy volt. A leghíresebb a János Gát Gallery, kissé távolabb. 

Innen egy ugrásra volt a Greenwich Village: kellemes séta egy ún. századelős környéken keresztül, amíg oda nem érünk a Sweet Basil (sajna ez már bezárt) vagy a Smalls jazzklubba. Mindegy, melyikbe, mind a kettőt kiválónál kiválóbb jazz-zenészek tették híressé, közöttük Cecil Taylor és Art Bleaky. A Smallsban mutatott be Ira Cohen a 100ezer költő a változásért kiötlőjének, Michael Rothenberg költőnek, írónak egy jazzköltészeti est keretében.

Ugyancsak Ira vitt el a Columbia egyetemen tartott Jacques Derrida-estre. Biztos remek dolgokat mondott, de úgy éreztem, hogy mindez az érdekes akcentussal előadott filozófiai értekezés nekem magas. Félre ne értsék, nem fogom az akcentusra. A filozófiai fellegjárás soha nem tartozott a baráti társaságomhoz.

A Columbiára máskor is átugrottam, közel volt Ira pecójához; sokszor ott ragadtam nála. Beültem az egyetem pár kortárs irodalmi előadásra, és majd mindig roppantul kiakadtam, amikor a nagytudású prof listázta a szerzőket a diákoknak, hogy kit ne olvassanak. Nem akartam elhinni. Főleg, amikor meghallottam pl. Ted Berrigan és Ed Dorn nevét. Az előadó nem olvasta volna, vagy nem értékelte, vagy szándékosan lenézte Berrigan Sonettjeit vagy Dorn Gunslinger című hosszúversét? Erről ejtettem is pár keresetlen szót következő jazzköltészeti estemen a brooklyni Shakespeare’s Sister kávézóban, ahova pont aznap véletlenül, de szó szerint beesett Cannon Hersey, John Herseynek, a Hiroshima című regény írójának a fia. Együtt elemeztük az esetet, és mivel a Shakespeare’s Sister nem árul alkoholt, kénytelenek voltunk átzuhanni a Pete’s Waterfront Ale House nevű vendéglátóipari egységbe. A kocsma névjegykártyáján a következő szöveget lehetett olvasni: „Home of ugly owner, warm beer and lousy food”[1]. Aminek termesztésen az ellenkezője volt az igaz. Előfordult, hogy happy hours alkalmával öt-hat Guinnesst lehúztam, és benyomtam ugyanannyi tál pattogatott kukoricát. Az ingyen popcorn remek üzleti húzás volt a tulaj, signore Barbieri részéről, mivel a sós ínyencség további italok fogyasztására ösztönözte a nagyérdeműt.

Idővel úgy döntöttem, hogyha hétvégére nincs valami kihagyhatatlan program, akkor a péntek és szombat estéket kihagyom. Mondjuk, ha John Zorn fújta valahol, akárhol, a Stone jazzklubban például, amit ő alapított, akkor mindegy, milyen nap volt. De ő sem játszott mindig. Így személy szerint hétvégenként hagytam részegen bomolni és őrültködni a Bridge and Tunnel people-t. Ők a bejárók. Ők laknak Manhattanen és Brooklynon kívül és túl. Nappal New Jersey valamelyik irodájában vagy bankjában tolják. Hétvégén csupa szórakozásból átmennek állatba, így vezetik le eseménymentes, gondtalan, munkás napjaikat. De nem otthon ám, átjönnek New Yorkba. Az igazi New York-iak ilyenkor már kora délután visszahúzódnak otthonaikba. Tisztában vannak azzal, hogy egy hét nem csak péntekből és szombatból áll. Főleg nem New Yorkban.

Aki itt él, rohadt sokat utazik, és főleg metrón, vagyis a Subway nevű istencsapáson. Letöbbet az A, az F, a 4-es és 2-es metróval utaztam. Nem számoltam, de nyolc New York-i évemből legalább hat hónapot utazással töltöttem. Pedig szerettem gyalogolni. Sokszor még esőben, hóban és szélviharban is átkeltem a Brooklyn hídon. Amikor az utcák jegesek és havasak és süvít a szél, a híd is szeles ugyan, de száraz és üres. Csupán vakmerő és üres zsebű egyének vágnak át rajta ilyenkor.

A metróra, ha elment az orrod előtt, rém sokat kell várni, de megéri. Eszméletlen túlélési tapasztalatokra lehet szert tenni, és döbbenetesen színes a New Yorki- tömeg, amely a földalatti folyosóin, peronjain átváltozik és figyel. Koldusok, fiatal feketék eszméletlen gimnasztikai trükkökkel, kortól független amatőr és profi zenészek, egész jazz zenekarok, a 42. utcai megálló peronjainak egyikén volt hallható Juri, az orosz tangóharmonikás: sokan közülük profi szerződést is kaptak egy komoly lemezcég éppen arra járó illetékesétől. Juri pl. kapott, és meghívták New York összes házibulijára. Ráadásul össze lehet futni, meg lehet ismerkedni nem akármilyen emberekkel. Például, ha a West 86-os megállónál fogsz felszínt, nem más köszönhet rád és hívhat meg egy kávéra, mint Tim Wright, a Père Ubu posztpunk zenekar alapító basszusgitárosa. Természetesen ő is feljárt Ira Cohenhez.

Az a háromtagú magyar család, akikkel szintén a metrón futottam össze, bizonyára nem járt Iránál, és nem hiszem, hogy átérezték a New York-i atmoszférát, amikor 2000 környékén egy alkalommal az Upper West Side-ról a 3-as metróval zuhantam a West Village felé. A 72. utcánál egy nő szállt fel két kamaszgyerekkel: anyuci, fiú, lány. Olcsó-áruházi, de számukra menőnek számító cuccokba volt öltözve az egész család: susogós gatya, pufi dzseki, Hard Rock Cafe póló, és alighogy helyet foglaltak velem szemben, vihogni kezdtek és hangosan, felém mutogatva arról cseviztek igen kedélyesen ékes magyarsággal, hogy milyen röhejesen nézek ki. Célállomásom hamarabb érkezett az övékénél, és mielőtt leszálltam, odavetettem nekik pár keresetlen szót, óva intve őket a meggondolatlanul hangos magyar beszédtől.

* 

Jegyzet:

[1] Ronda tulaj, meleg sör és pocsék kaja otthona.