A következő ázsiai utam szintén egy budapesti szülői látogatásba ékelődött, és szintén Kevés barátom, az első magyar nem zenész punk invitálásra. Ennél az utazásnál az tűnhet érdekesnek, hogy teljesen kihagy az agyam, és egyáltalán nem emlékszem, hova repültünk, azaz melyik volt az Európából becserkészett első ország, India vagy Nepál. Az viszont biztos, hogy most Rómából repültünk, és oda ismét csak stoppal mentünk, akkor még aránylag hamar felvették az embert. Amikor átolvastam ezt az írást, úgy éreztem, hogy a nekem legfontosabb élménnyel kezdem. Íme:

Darjeelingben Kőrösi Csoma Sándor sírja a város fölötti dombon elterülő temetőben áll, ahol a helyiek a mosott ruhát szárítják a lapos sírköveken. Azonban Csoma bácsié az egyetlen sírhely, ami be van kerítve. Ha valaki az ő sírjára teríti nedves ruháját, komoly pénzbüntetéssel sújtják. Ezt elkerülendő nem terít rá mosott ruhát senki. Darjeelingben fontos volt, hogy olyan szállást találjunk, ahonnan rálátni a Himalájára, pontosabban a csekély 8586 m magas Kancsendzönga hegységre, mely hegység Nepál és az indiai Sikkim állam határán magasodik. Sikkimbe külön belépési engedély kellett, ami több napig készült, de végül megérkezett. Kalkuttában vártunk rá pár kellemes napot. Itt kaptam egy helyes kis Giardia-fertőzést, gondolom, az utcai árusnál vásárolt és helyben elfogyasztott, fantasztikusan finom, indiaiasan, nyílt tűzön készített tésztaételtől. Nyamnyam.

Darjeelingbe vonattal kattogtunk fel, onnan mentünk felfedezni Sikkim északi részeit, a kolostorokat és a Tibetből, a kínai terror ellen ide menekült buddhistákat. A vonatút úgy kezdődött, hogy a délután fél kettőre hirdetett indulás kissé elhúzódott, de hajnali háromkor már úton voltunk. Addigra meg is telt a vonat, bár több százan már csak a tetőn találtak helyett. A mi fülkénk is tele lett, jöttek az árusok, majd mindenki vett valamit, és beindult a zabálás és a szemetelés; a gyümölcshéj és minden, amire nem volt szükség, a padlóra került. A velem szemben levő bácsika, akivel jól eldumáltunk, hatalmasokat krákogott, aminek eredményeként telecsulázta maga előtt és ugye előttem a padlót.  Mégis jobban éreztem magam, mint a bangkoki csajszinegyedben.

Amikor Darjeelingben jártunk, éppen az utolsó simításokat végezték egy hatalmas kolostoron, amit pár nappal később a dalai láma avatott fel, de ekkor mi már úton voltunk Nepál felé. Figyeltük a profin pingáló festőket, és azt vettük észre, hogy egyetlen alaknak sincs szeme. Rákérdeztünk, és az válaszolták, hogy a szem festése az utolsó mozzanat, amint rákerül a szem a démon- és a szellemalakokra, a kolostor életre kel.

A város szélén volt egy komoly buddhista kolónia, ahova pont ebédidőben érkeztünk, és ahol megkínáltak a magyar lángos tibeti megfelelőjével, a különbség csak annyi, hogy az övék ovális. Inni sós teát kaptunk, ami beszoktatás volt az Annapurna Circle köves útjainak későbbi meghódításához. Darjeelinget azzal a kisvonattal hagytuk el, amelyikkel odamentünk, de most csak pár órát zötykölődtünk, mivel miután leszálltunk a megfelelő, állomásszerű megállóban, gyalog vágtunk neki a Nepál felé vezető ösvénynek. A határt csupán egy kalyiba őrizte pár lézengő egyenruhással, akik igazán segítőkészek voltak: az ő tüzüknél forrósítottuk fel azt szemöldökcsipeszt, amivel Kevés barátom kicsippentette az elefánt nagyságú, vértől duzzadt, még Indiában bennem tanyát verő kullancsot a fejbőrömből. Nyoma évtizedekig megmaradt. A határőrség mindhárom tagja végig ott nyüzsgött körülöttünk, és spontán üdvrivalgásban törtek ki a parazita sikeres kiappliklása és sörétespuska-hangú szétpattanása örömére.

Közben az egyik gondolatfoszlány vagy emlékfoszlány kiűzi a fejemből a másikat, várhatok, mire újra felbukkan.

Sikkimben elnéztünk Gangtokba, onnan a Rumtek és a Phodong kolostorhoz is elgyalogoltunk, ha jól emlékszem, az utóbbiban körbe-körbe járt egy hívő, napjában ki tudja hányszor, egészen addig, amíg már lépni sem tudott, és volt ott egy helység, amit csupán egy macskabejárónyi rés kötött össze a kolostor központi és különben egyetlen termével, amin keresztül beadták az ott és akkor, mint mondták, közel harminc éve a Nirvánába tartó szerzetesnek az ételt.

Sikkim egyik falujában elkaptunk egy buddhista temetést: a halottat ülő helyzetben helyezték egy fából eszkábált, gyönyörűre festett, másfél méter magas koporsóba, és a faluból felcipelték a dombtetőre. A máglyának való fát a falubeliek, és mivel kíváncsiak voltunk, mi cigöltük fel a temetkezési helyre, ahol már dolgozott a láma a mandalán. Fehér krétaporral rajzolta meg úgy két négyzetméretnyi körben, erre pakoltuk a fát. A máglya legalább két méternyire magasodott, ide került fel a halott, aki előtte három napig szellőzött, hogy kiszálljon belőle a lélek, és ne járjon vissza kisérteni. A láma és a halottcipelők jó párszor körbejárták a máglyát, közben végig szólt a zene, aztán az egyik gurkha-késes figura meggyújtotta a farakást. Estig ott ültünk, megvártuk, amíg leég. Napokig orromban flangált a hullaszag.

Katmanduban a Pashupatinath templom közelében hasonló módon temették halottaikat a hinduk, legalábbis ami az égetést illeti. A halottat kezdésnek megmártották a Bagmati folyó vizében, majd feltették a máglyára, és miután leégett, az egészet besöpörték a folyóba. Mivel ott igazi nagyüzem folyt, a szertartásokat rövid idő alatt lezavarták.

Sikkimben beengedtek egy faházba, ahol éppen betegápolás folyt. Egy nő feküdt a sarokban, a mellette lévő asztalon a falubeliek és rokonok készítette ajándékok; virágok, fűszobrocskák, faragványok, ékszerek, kövek és rengeteg füstölő. A másik asztalnál a láma és a zenész. Ők végezték a gyógyítást, ők próbálták kiűzni a nőből a betegséget. Amikor mi odaértünk, már eléggé el voltak szállva, szívtak valamilyen fűfélét és chhaangot ittak szívószállal. Ez a nepáli sör. Mi is kipróbáltuk, de ránk nem volt hatással. Maradtunk a hasisnál, azt ismeretlenül is kaptunk: Pokharában hozzám lépett egy helyi illető, udvariasan köszönt, kicsit magyarázott, én figyeltem, aztán a nyakában hordott bőrzacskóból, amilyet az indiánok is viselnek, elővett egy diónyi hasist, a kezembe nyomta, meghajolt és tovább állt. Ez mondjuk pont az Annapurna Circle megmászása előtt történt, amikor is csupán hat napot gyalogoltunk a 3700 méter magasan lévő Muktinath templomig, ahol egy éjszakát töltöttünk. Odafelé átmentünk egy falun, ahonnan nem látszódik az ég, mivel az egész hely fedett, olyan, mintha egy hatalmas középkori udvarházban sétálgatnál. Muktinathban találkoztunk pár, a magar népegységhez tartozó emberrel, a névhasonlóságon kívül más nem köti őket a magyarokhoz. De nagyokat nevettek, amikor szóvá tettük a két nemzet nevének hasonlóságát és esetleges rokonságát.

Muktinath felé egy helyi ember mindennap velünk egy időben indult hegynek fel. A különbség csupán annyi volt, hogy mire mi holtfáradtan felértünk az útszéli pihenőbe, addigra ő már a fáradtság minden jele nélkül ott lazult. Az ötödik napon derült ki, hogy általában közel három órával előttünk ért fel, és mint kiderült, ő volt az, aki minden alkalommal villámként suhant el mellettünk az útszéli fák között. Ez a helyi buddhista képes volt úgy átszellemülni, hogy egyetlen lépéssel 3-4 méternyi utat is meg tudott tenni. Kiváló gyakorlója az ősi Lung Gom Pa technikának. Aki nem hiszi, járjon utána.

Az Annapurna gyalogtúrából természetesen nem maradhatott ki a szakadék felett kihúzott, időtépázta függőhíd, amin odaértünkkor éppen egy kecskenyáj kelt át felénk tartva. Ha nehezen is, de átküzdöttünk magunkat a több száz kecske között a függőhídra vezető keskeny ösvényen. Épphogy nem zuhantunk le, egy szegény kecske viszont a hatalmas tumultus áldozata lett. Pont rajtam szeretett volna átugrani, de rám esett, összegabalyodva küzdöttünk egy valósat, és végül ő bukdácsolt a mélybe. Összenéztünk a pásztorokkal. Bólintottak, és merev arccal tovább hajtották a zavarodott nyájat.

A nagyot lépő nepálihoz hasonló történt Kalkuttában is, ahol egy helyi brahmin, miután három napig puszta szívességből végigkalauzolt minket a városon, és ha kiejtettük a köszönöm szót, megsértődött, a Káli-szentélynél tömegeket félretolva prezentálta Káli apró, feketére festett szobrát, majd meghívott magához, bemutatta a családját, autentikus házi kajával kínált, és teázás közben keresztbe tett lábbal ülve mély lélegzetet vett, és egyszerre csak azt láttuk, hogy felemelkedik, potyognak a könnyei, és lebeg. Ő is az ősi Lung Gom Pa technika kiváló gyakorlójának bizonyult. Állt meg az eszünk.

A nyolcadik napon indultunk vissza Pokharába, nem merészeltük az egész Annapurna kört megtenni, és mivel rémisztően fáradtak voltunk, ezért Jomsom lejtős, rém rövid kifutójáról repülővel szállingóztunk vissza. Kész életveszély, befújt a szél, remegett a kb. húsz főt befogadni képes gép. Túléltük, ráadásul óriási mázlink volt, mivel amint leértünk, hallottuk, hogy Muktinath behavazódott. Közel másfél méternyi hó esett egy nap alatt, tehát ha a maradásra szavazunk, akkor ki tudja, milyen sokáig kellett volna élveznünk a hűvös magaslati levegőt magar testvéreink társaságában. Tán még most is ott lennék.

Pokharából úton Katmanduba tettünk egy kitérőt, és felmásztunk a Gorhka dombra a várhoz. Találkoztunk a félelmetes hírű, 160 cm magas, a várat őrző gurkha katonákkal. Az angolok igazi gentleman módjára háborúban mindig a gurkha ezredet küldik előre, hogy megtisztítsák a terepet. A hírek halált megvető bátorságukról és kivételes harci képességeikről nem légből pottyantak. Lásd a Falkland-szigeteki hercehurca. Vásároltam egy igaz gurhka kést, egy kukrit, fenőkővel és fenőpengével, bőrtokban. Használom.

Katmanduba érve eszembe jutott, hogy Ira Cohen nem csak Japánban, Marokkóban, hanem Indiában és Nepálban is élt egy ideig. Indiában Kings with Straw Mats címen leforgatta filmjét a Kumbh Mela fesztiválról, Marokkóban megalapította és szerkesztette a Gnaua rizspapír folyóiratot, és amikor Katmanduba érkezett, ő és Angus MacLise (a Velvet Underground eredeti dobosa) közösen dolgoztak a Starstreams Poetry Series néven futó kiadványaikon. Ezeket különleges eljárással, a megszokott nyomdai és kiadói formátumoktól eltérve tervezték, készítették, díszítették és a boroszlán növényből készült Lokta papírra nyomtatták. Többek között Gregory Corso, a beat költők egyik kiemelkedő alakja, Paul Bowles, az Oltalmazó ég írója és Charles Henri Ford, kulturális katalizátor, szürrealista költő, író, filmművész versei is megjelentek ebben a kiadványban.

Katmandu híres, ősi templomegyüttese, a Swayambhunath a Katmandu-völgy egyik dombjára épült. A Swayambhunath Purana szerint ezt a völgyet egykor egy hatalmas tó töltötte ki, amelyben egy lótusz virágzott. A Swayambhu jelentése "önteremtő", örökkévaló, önmagától létező láng (svyaṃbhu). Az ottani sztupa művészettörténetileg a Newar buddhizmus Vajrayana hitvilágából eredeztethető, de számos buddhista iskola, sőt a hinduk számára is fontos helyszín, ráadásul eszméletlenül szemkápráztató látvány. Körbejártam párszor, és megforgattam minden imakereket: fura, kellemes érzés töltött el, de nem váltam buddhistává.

Az őserdőnek nevezett Chitwan nemzeti parkba is elruccantunk. Egy Maros szélességű folyón kellett csónakon átkelni, ami sima ügynek tűnik, ha nem vesszük számításba a csónakunktól mindössze tíz-húsz méterre egymás hegyén-hátán úszkáló több száz gaviált. Szerencsére mással voltak elfoglalva, még a nádgyűjtőket is békén hagyták: a nepáli király engedélyével több törzs innen vihette haza a házépítéshez szükséges nádat. Miután szerencsésen áteveztünk, a tharu törzshöz tartozó vezetőnk vastag botokat nyomott a kezünkbe, mondván, nem árt, ha van, rá lehet vele koppintani az ajakos medve ajakára. Medvével csak fogságban találkoztunk, kb. öt négyzetméternyi, három méter mély gödörben tartották őket. Elefántot is csak kibéklyózva láttunk, bár szabadon is van úgy három tucatnyi, viszont egyértelműen láttunk és hallottunk ugatószarvast és vadtyúkot, sőt egy hatalmas egyszarvú rinocérosz jól megugrasztott minket, mászhattunk fára. Volt ott szálafa és krokodilkéregfa, kinek mi jutott. A csoportunk egyik tagja, egy holland nő szabályosan lefagyott, ketten toltuk fel szegényt a fára, és pont az utolsó pillanatban, mert jött is sprintelve állatunk. Közel négy méterével, Schwarzeneggernél szélesebb vállaival a fa ágairól nézve igazán fenségesen pazar és elképesztő látvány nyújtott. Egy ideig fújtatva forgolódott, aztán megunta, és hátrálva eltűnt a bozótosban.

A Chitwan nemzeti park egy un. száraz őserdő, más, mint az amazonasi dzsungelek, és amellett, hogy hatszáz különböző állatfaj él itt vidáman, köztük tigris, leopárd, bölény, még kedvencünkkel, a maláriát terjesztő szúnyoggal is bőven el van látva. E reppenő kis szörnyek mérgének ugyanakkor a tharu törzsbeliek genetikai felépítésüknek és az évszázadok során kialakult immunrendszerüknek köszönhetően simán ellenállnak. Nekünk napi egy tablettát kellett lenyeldekelnünk a malária elkerülése végett. Chitwanból, ha körülményesen is, visszabuszoztunk Katmanduba, ahol repülőszárnyakon, több átszállással bár, (mert úgy olcsóbb) visszatértünk kis hazánkba, és onnan a Twin Towers letámadását követő hetedik napon New Yorkba.