Le Figaro konzervatív párizsi hírlap (ezzel szemben a Le Temps, amit Proust szülei olvastak, inkább a felvilágosult nagypolgárság napilapja). Proust az évszázad első éveitől, ha nem is gyakori, de rendszeres szerzője és előfizetője az újságnak, és barátinak azért nem nevezhető, de jó kapcsolatot alakított ki a főszerkesztővel, Gaston Calmette-tel. Proust más napilapban és folyóiratban is közölte írásait, de legtöbb cikkét a ~ban adta közre. A napilapban közölt cikkek java részét később vagy beillesztette a készülő nagyregénybe, vagy felvette az 1919-ben az NRF-nél közreadott Pastiches et mélanges című kötetébe (mint például azt az 1904 augusztus 16-án közreadott írását, amiben – Dreyfus-párti létére – igen sajátos álláspontot foglal el a készülő szeparációs törvényt illetően). Az eltűnt időben a ~ a legtöbbet emlegetett francia napilap, a narrátor is küld cikket az újságnak, amit nem kis meglepetéssel fedez fel benne, amikor az végre megjelenik. A lapnak igen nagy a jelentősége Proust irodalmi hírnevének megalapozásában, nem csoda, hogy az író 1913-ban, a ciklus első kötetét Gaston Calmette-nek ajánlja.

madeleine II. Aligha véletlen, hogy amikor az író először említi a mini teasüteményt, a két szót nagy kezdőbetűvel írja (Petite Madeleine). A kezdőbetűkben nem nehéz felismerni az író monogramját (Proustot látnivalóan nem zavarta, hogy a kezdőbetűknek nyelvtanilag fordított a sorrendje, alighanem úgy gondolta, hogy ez egyben célzás a homoszexuális férfit jelentő – és Proust által is gyakran használt – francia inverti szóra). Gyakran emlegetik, hogy a teasütemény pirított kenyér volt az első szövegváltozatokban. De a pirított kenyérből feltehetően nemcsak a monogram miatt lett ~, hanem azért is, mert a bibliai Mária Magdaléna ambivalens alakjára utaló sütemény-névnek rendkívül gazdag a szimbolikus háttere. Ez a magyarázata annak, hogy a ~ Proust szemében egyszerre erotikusan „dundi” (vagyis női nemi szervre utaló) és (Mária Magdaléna megtérése miatt) „szigorú” vallási képzeteket keltő – annál is inkább mert a kagylóról, amihez a rovátkák miatt hasonlítja, feltehetően arra a hullámos szélű (óriás)kagylóra (tridacne géant) asszociál, amelyet franciául bénitier-nek (szenteltvíztartónak) is hívnak.

nyilvánosház Proust a tízes évek végén többször is megfordult az Hôtel Marigny (11, rue de l’Arcade) néven ismert homoszexuális találkahelyen; amikor az intézmény tulajdonosa, néhány évvel korábban, a Madeleine negyedben akart férfibordélyt nyitni, az író pár családi bútordarabbal és – ha igaz – némi pénzzel is támogatta a vállalkozást. 1918. január 11-ről 12-re virradó éjszaka a rendőrség – névtelen feljelentésre – kiszállt az Hôtel Marignyba; ekkor a szalonban a néhány fiatal férfival pezsgőző Proustot is őrizetbe vették. Az ügynek azonban nem lett folytatása (akkoriban ugyanis szexuális szempontból a tizenötödik életév volt a kiskorúság határa). Az eltűnt időben az író Jupien találkahelyét (amely valójában Charlus báró tulajdona), feltehetően az Hôtel Marignyról mintázta. A regényben a szado-mazochista férfibordélyt főleg arisztokraták, szabadságon levő katonák, sőt, néha egyházi emberek is látogatják. Miután a narrátor elvált Gilberte-től, több prostituáltat is felkeres, és amikor a nyilvánosház tulajdonosnőjének bútorra van szüksége, a Léonie nénjétől örökölt kanapét – a nagynéni ágyát? ‑‑ ajánlja fel neki; később, persze, keservesen megbánja, hogy így meggyalázott egy családi bútordarabot.

pénz Proust anyai családja nagy vagyonra tett szert a II. Császárság alatt, apja pedig neves orvos volt, a hatalomhoz közelálló főtisztviselő. A szülők jelentős vagyont hagytak két gyermekükre. A két testvér Marcel és Robert Proust közjegyző előtt 1906 januárjában osztották meg egymás között az örökséget. Az írónak végül 1 204 155 aranyfrank jutott, plusz 142 119 aranyfrank a boulevard Haussmann 102 alatti ház után, amely a nagynénjének lett a tulajdona. Marcel Proust a fenti tőke után 50 000 aranyfrankot vehetett fel évente (ami mai pénzben körülbelül 200 000 euró); jóllehet az összeg gondtalan megélhetést biztosított az írónak, Proust sohase érezte magát vagyonos embernek, nyilván ezért is költözött a család tulajdonában levő bérházba, amelyben 1906-tól 1919-ig lakott (ekkor a nagynénje az író legnagyobb sajnálatára eladta az épületet). Innen a megélhetésével kapcsolatos állandó aggodalom, mivel úgy gondolta, ő sohase tudna ~t keresni. Mindamellett az írónak fogalma se volt a ~ értékéről: mindig legendás borravalókat osztogatott, és ajándékainak sohase nézte az árát (kedvelt sofőrjének, a repülésért rajongó Alfred Agostinellinek nemcsak a pilóta-tanfolyam költségeit fedezte, de majdhogynem aeroplánt is vásárolt neki). Könnyelműsége és rossz befektetései miatt a tízes évek végére a tőkéje már eléggé megcsappant; jóllehet ekkortól, szerencsére, egyre nagyobb jogdíjakat kapott (pontosabban alkudott ki), az anyagi helyzete miatti szorongástól haláláig nem tudott megszabadulni.

székesegyház Proust szenvedélyesen vonzódott a katedrálisokhoz. Ebben az érdeklődésben, több más mellett, John Ruskin (1819-1900) hatása is szerepet játszott: az író jól ismerte az angol esztéta műveit, akinek Bible of Amiens (1885) című könyvét saját fordításban közre is adta a párizsi Mercure de France kiadónál. Fordítás közben több ~-at is felkeresett, emellett alaposan áttanulmányozta Viollet-le-Duc-nek a középkori építészetet feldolgozó tízkötetes enciklopédiáját, valamint a művészettörténész Émile Mâle-nak a XIII. századi egyházi művészetről írt monográfiáját. A katedrálisok iránti érdeklődés nyilván abban is szerepet játszott, hogy az író szemében (erre a narrátor is céloz Az eltűnt idő utolsó kötetében) maga a készülő regényciklus is egyfajta szavakból épülő és rendkívüli bonyolultsága miatt soha be nem fejezhető regény-katedrális.