Hatheted magyar Proust (Marcel Proust: Virágzó lányok árnyékában)
Fotó: 1749
Hatheted magyar Proust (Marcel Proust: Virágzó lányok árnyékában)

A Virágzó lányok árnyékában új fordításával immár hathetedénél jár Jancsó Júlia Proust-maratonja. De vajon felülmúlja-e a kultikus Gyergyai-fordítást? Szávai János kritikájából kiderül!

Kezdem egy axiómával: Marcel Proust a huszadik század egyik legnagyobb írója. Paul Ricoeur monumentális művében, a háromkötetes Temps et récit-ben három írót, pontosabban három regényt emel ki a század irodalmából: Marcel Proust A la recherche-ét, Thomas Mann Zauberbergjét és Virginia Woolf Mrs. Dalloway-ét. Amint a tanulmány címéből is kitűnik, Ricoeur az idő problematikáját, idő és narráció összefüggéseit tekinti a centrális kérdésnek, s így azokat a regényeket elemzi, amelyek témája, módszere, formája, üzenete, éltető eleme – az idő.

Proust esetében, akárhonnét nézzük, mindenütt az idő problematikájába ütközünk. Még a legtriviálisabb megközelítésben, az elolvasásához szükséges időmennyiség kérdésében is. A regény hét kötete több mint háromezer oldal terjedelmű, vagyis elolvasása – még ha az egyszerű lineáris olvasat is – tetemes időmennyiséget igényel az olvasó részéről. A francia televízió egyik fenegyereke, Michel Polac így azt a kijelentést is megkockáztatta egyik irodalmi műsorában, hogy Marcel Proust az az író, akiről mindenki szívesen beszél, de akinek a művét senki sem olvasta végig. Ami persze zsurnalisztikus túlzás. Annál is inkább, mert annyi bizonyos, hogy a francia kritika, Thibaudet-től Fernandezig és Genette-től Deleuze-ig már közel egy évszázada két szerzőt emel mindenki más fölé, és értelmez ezerféleképpen: Flaubert-t és Proustot.

Tudjuk, hogy magának a Proust-műnek a kiadása szokatlanul sok időt vett igénybe: az első kötet 1913-ban jelent meg, a hetedik csak az író halála után, 1927-ben. A magyar Proust, legalábbis az első kötet fordítása, viszonylag gyorsan megszületett; 1938-ban jelent meg a Swann, és rá egy évre a második kötet, a Bimbózó lányok árnyékában. Proustnak a Nyugat írói körében óriási volt a presztízse; Babits Mihály olyan korszakos írónak minősítette, mint a maga korában Dante volt. Gyergyai Albert fordítását is elismerés övezte. Gyergyai még Proust-órákat is tartott ebben az időben lelkes olvasóknak, akik Litván Józsefnél (Litván György apjánál) jöttek rendszeresen össze.

A várt folytatás azonban elmaradt. A háború után még újra kiadták a két kötetet, de azután jött az államosítás, és a kultúrpolitika nem kért a dekadens burzsoá irodalomból. 1949 után a könyvkiadók rendszerét totálisan átalakították, azontúl a politika, s annak szakmai képviselője, a Köpeczi Béla vezette kiadói főigazgatóság határozta meg, mit lehet kiadni, s mit nem. A Proust-tilalom egészen az 1960-as évek végéig tartott, akkor engedélyezték végre a két első kötet újrakiadását. A Swann és a Bimbózó lányok árnyékában újra és újra megjelent különféle kiadóknál (Kriterion, Madách, Európa), de a fordítás folytatásáról még évekig nem esett szó. Gyergyai Albert csak a hetvenes évek közepén, közel a nyolcvanhoz és betegen látott végre neki a harmadik kötet fordításának. Ceruzával írott kéziratos fordítását az Európa Kiadó lektora, Somló Vera szerkesztette meg, s ezt az 1987-es változatot ellenőrizte és javította azután Horváth Andor a Magvetőnél 2007-ben publikált háromkötetes kiadás számára.

A Magyarországon Proustot bevezető Gyergyai Albert így tehát csak az első három kötetig jutott el, hatvan évvel az író halála után még csak háromheted, vagyis az egésznek kevesebb, mint a fele volt hozzáférhető a magyar olvasó számára. A pálya tehát szabad volt, s ekkor jelentkezett Jancsó Júlia, azzal, hogy nemcsak a hiányzó köteteket ülteti át magyarra, de a Gyergyai-féle háromheted Proustot is újrafordítja.

Ritkán szokták kimondani: a legjelentősebb magyarra fordítások nem pusztán fordítások, hanem egyúttal s egyértelműen a magyar irodalom részei. Mindnyájan ismerjük a példákat, az Arany János-féle Hamletet és Szentivánéji álmot, a babitsi Isteni Színjátékot, Shakespeare Szabó Lőrinc-féle 75. szonettjét, s még folytathatnánk. A magyar irodalom része a Gyergyai Albert féle Közöny is, amelynek kulcskifejezései Esterházy Péternél és Kertész Imrénél köszönnek vissza. Ezek a fordítások mintegy önmagukban is léteznek mint magyar szövegek, s befogadásuk milyensége korántsem az eredetihez való hűség függvénye.

A forrásszöveg azonban makacsul jelen van. Ennélfogva természetes, hogy minden létező fordítás kiprovokálja egy-egy újabb fordítás megszületését. Jogosan. Még a kanonizált fordítások sem jelenthetnek kivételt. Dantét és Shakespeare-t Nádasdy Ádám öntötte új magyar formába, a klasszikus magyar Baudelaire-t Tornai József, Camus-t Ádám Péter és Kiss Kornélia. Magam Céline Utazását fordítottam újra, kiszorítva Hevesi András korabeli adaptációját. De az újrafordítás jelensége régebben is működött: az Érzelmek iskolája Gyergyai-féle fordításának elődje nem kisebb tekintély, mint Ambrus Zoltán.

A klasszicizálódott fordítások félretolását s az újrafordításokat két érvvel szokták elővezetni: az egyik a magyar szöveg elöregedése, a megjelenés időpontjához való túlságos kötődése, a másik a hűség-hűtlenség problematikája. A fordító ezt meg azt félreértette, vagy nem jól értette, javítsuk tehát ki, írjuk át. A két érv közül az elsőt találom jogosabbnak. John Richard Searl sémáját kölcsönvéve, a fordított szövegnek van egy vertikális és egy horizontális dimenziója: előbbi az eredeti szöveghez való viszonya, utóbbi pedig a létrejött fordításnak mint szerves szövegegységnek a működése. Vagyis annak a szövegnek a működése, amellyel az eredeti mű nyelvét nem ismerő s ezért a fordított változatot fogadó és befogadó olvasó találkozik.  

Innét tekintve a Bimbózó vagy Jancsó új fordításában: Virágzó lányok árnyékában első fejezetének, s azután a kötet egészének sajátos jellegét nem az eredetihez, a Proust-szöveghez való „hűség” adja, sokkal inkább az, ahogyan a magyar mondatok sora jelenik meg, s ekként ahogyan az előzményekhez és az utána következőkhöz kapcsolódik. Jancsó Júlia szövege határozottan elkülönül elődje szövegétől. Gyergyai például tompító körülírással él, amikor „homályos múltú hölgyekről” beszél, akik Jancsónál egyszerűen „züllött nők”; Odette egy előkelőnek gondolt látogatóját „miniszteri tanácsosnénak” mondja, míg Jancsónál ugyanaz a személy „egy osztályvezető-helyettes felesége”. Gyergyainál a burzsoá egyszerűen „polgár”, míg Jancsó, minél pontosabb akarván lenni, „polgáremberről” beszél. A swanni univerzumot így az új fordítás mintegy egybejátszatja a mi közép-európai világunkkal. Ezt sugallja például a meghökkentő Arany János-i idézet, a „valami bűzlik Dániában”, amit a magyar szöveg Norpois nagykövet szájába ad, s még inkább az „édesanyám” és az „édesapám” megjelölés használata, ami nagyon határozottan magyar környezetbe utalja a párizsi szalonokban játszódó történetet.

A fordító tehát választ. S kétségtelen, hogy mindvégig és folyamatosan tartja magát ehhez a döntéshez, ami azt is jelenti, hogy a szövege homogén. Szinte minden oldalon találkozunk egy-egy olyan kifejezéssel, amely ebbe az „édesanyám” által meghatározott nyelvi rétegbe illik, s ezáltal hozzájárul a homogenitáshoz. „Derék lány vagy” mondja Swann Gilberte-nek; egy másik helyen pedig „legényemberről” beszél, s még bőven hozhatnánk a példákat. A fordító megalkotja a maga prousti magyarságát, azután tartja magát, ez a legfontosabb, az eredeti nyomán létrehozott sajátos szólamhoz.

A forráshoz való hűség, a pontosság persze nem elhanyagolható tényező. De a szó szerinti pontosságnál alighanem fontosabb a hűségnek egy olyan eleme, amelyre Friedrich Nietzsche hívja fel a figyelmet: a szöveg ritmusa. Eszerint a fordítás akkor igazán hű az eredetihez, ha képes reprodukálni annak ritmusát. Ami nagyon nehezen megvalósítható feladat, hiszen az adott nyelvek – nála a francia és a német, a mi esetünkben a magyar és a francia – erősen eltérnek egymástól e tekintetben. Ha érdemi fordításkritika alig-alig létezik is, itt-ott egy-egy megjegyzés, mint például a Babits Mihályé az első magyar Prousttal kapcsolatban, arra utal, hogy volt olvasó, aki észlelte ennek az elemnek a döntő fontosságát.

A szöveg, amint írja önmagát, ahogyan Szegedy-Maszák Mihály mondta. Jancsó Júlia elképesztő méretű fordításszövege így írja önmagát. Tisztában lévén azzal, hogy a hűséges fordítás fogalma: abszurdum. A „ma mère” igazán hű fordítása nem az „anyám”, de nem is az „édesanyám”, s még kevésbé a „mama”, hanem az, hogy „ma mère.” Vagy „mamer”. Aminek magyarul persze semmi értelme. Ha A1 nem azonos A-val, akkor nem igazán hűséges, ha a fene fenét eszik is. Bóka László elmélkedett hajdanán e probléma fölött, s hogy más is megküzdött vele, azt Kányádi Sándor Rilke-fordításaiban észlelhetjük. Kányádi él azzal a tréfával, hogy a német „Regen” szót, mely Rilke versében szerepel, beleírja a magyar versfordításba is, holott ott annak, ha a hagyományos felfogást követjük, semmi értelme. „Die Einsamkeit ist wie ein Regen”, mondja Rilke az Einsamkeit első sorában, amit Kányádi így ad vissza: „A magány olyan, mint a régen / készülő eső”.

Vagyis a Virágzó lányok szövegét inkább az eredeti nélkül, önmaga folyamatában olvasom. És ha így teszek, akkor átadhatom magam az új magyar Proust hullámzásának, egy-egy művészetet, természetet és szubjektumot egybevarázsoló mondat bonyolult és olykor elbűvölő ritmusának. Idézek egyet, felütésével együtt: „Tízkor valóban felharsant a koncert az ablakom alatt. Dagálykor, ha a hangszerek szünetet tartottak, megint a víz csobogása lépett be folyamatosan és áramolva, mintha közrefogta volna a hegedű futamait kristálycsigáival, és egy tenger alatti zene ki-kihagyó visszhangjai fölé fakasztotta volna tajtékját.” A prousti csoda így magyarul is csoda.

Marcel Proust: Virágzó lányok árnyékában. Fordította Jancsó Júlia. Budapest, Atlantisz, 2021.

A kritika szerzőjéről
Szávai János (1940)

Irodalomtörténész, egyetemi tanár (ELTE, Paris IV-Sorbonne), műfordító, diplomata. Legutóbbi kötete: Kegyelmet a klasszikusoknak (Szávai Dorottyával, Kalligram, 2016). Legutóbbi fordítása: Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása (Kossuth, 2020).

Kapcsolódó
Marcel Proust és Horváth Andor (A Korunk Proust-számáról)
Karafiáth Judit (1943) | 2021.07.11.
A levélíró Marcel Proust (Proust másik arca)
Ádám Péter (1946) | 2021.10.16.
Marcel Proust levelei
Marcel Proust: Örömök és napok (részlet)
Marcel Proust Örömök és napok című művéről
Horváth Ágnes (1949) | 2021.12.08.
Hetvenöt kéziratlap: egy új Proust, mely a legrégebbi
Karafiáth Judit (1943) | 2021.07.10.
Marcel Proust: Jean Santeuil (részletek)
Proust-kaleidoszkóp
Ádám Péter (1946) | 2022.02.01.
Marcel Proust botrányos Goncourt-díja
Magyar Miklós (1938) | 2022.11.03.
A zene szerepe a zenerajongó Proust regényében
Magyar Miklós (1938) | 2022.11.18.
Az asztma mint védőburok
Ádám Péter (1946) | 2022.11.18.