Marcel Proust: Jean Santeuil (részletek)
Fotó: Wikipedia / Jorge Royan
Marcel Proust: Jean Santeuil (részletek)

Marcel Proust befejezetlen, korai regényének két részletét Jancsó Júlia fordításában közöljük.

Öreg házasok (részlet)

(Santeuil úr) olyasmiknek ébredt tudatára, amiken hallatlannak tűnt, hogy nem nevet, mint őrültségeken. Nem mert a fia közelébe menni, amikor az ábrándozott, és mostanában, ha a Bois-ból Párizsba tartva a kocsi gyakran Auteuil-ön át haladt, néhány perccel azelőtt, hogy a hatszintes ház elé ért volna, amely alá a hajdani kerttel együtt felesége boldog éveit és a szívének oly kedves két ember emlékét örökké eltemették, már néhány perccel korábban, pontosan kiszámítva, a városrészek és utcák alapos ismeretével élve, amely mindig bámulatba ejtette Santeuil asszonyt, s amelyről úgy vélte, férje földrajzi és barométerolvasási adottságaival van összefüggésben, már néhány perccel korábban, amikor közeledtek a szomszéd házak, melyek egyike-másika megőrizte hajdani alakját, virágos öreg kapuját, a kertre néző rácskerítést, a kertre, ahol pázsitsávok nyúltak el a fasorok közé, az előbukkanó kis kertészlakkal, öreg házak, amelyeket Santeuil asszony jól ismert, s amelyek megmaradtak önmaguknak, hogy így éreztessék még mélyebben az ő házuk, az ő kertjük gyökeres átalakulását, akárcsak a szülei barátai, akik még most is éltek, bár öregebben, mint a szülei lettek volna; amikor Santeuil úr látta, hogy közelednek ezek a régi, ismerős jelzések, melyek láttán felesége a szívének legszomorúbb sírhelyet lelhette volna fel, azt mondta neki: „Csukd be a szemed!” Az asszony pedig olyannyira szeretett és mostanra oly szelíd férjének ajándékozott, gyengéd hálával teli tekintetére hunyta szemét. Becsukta. Eközben Santeuil úr higgadt kíváncsisággal figyelte az új házakat. Elcsodálkozott a bekövetkező változásokon, nézte, van-e villanyvilágítás, talán el is ábrándozott. Majd azt mondta: „Tartsd továbbra is csukva a szemed!” A felesége néha még a kezével is eltakarta mindkettőt. Férje megőrizte a családapa szerepét, az olyan férfiét, akire hallgatnak, az efféle tanácsokat adó gyakorlati emberét. Régebben azt mondta volna az asszonynak: „Semmi szükség a kezeddel eltakarni a szemedet. Elég, ha lehunyod”, és nevetve vont volna vállat a nő tapasztalatlanságán, aki nem tudja becsukni a szemét. Egyik nap, amikor Jean visszajött velük, mivel megszokta, hogy ilyesmit hall az apjától, talán azért is, hogy gyakorlati embernek lássék előtte, s mert tudta, hogy édesanyja nem neheztel majd rá, sőt inkább csodálja, amiért az apjára hasonlít, hebehurgyán így szólt: „De mama, semmi szükség a kezeddel eltakarnod a szemedet, hogy ne láss, elég, ha szorosan lecsukod”, apja azonban megrántotta a karját, hogy elhallgattassa, s kihasználva, hogy az ügető ló miatt a kocsi dübörög az utcaköveken, fojtott hangon mondta Jeannak: „Ugyan, hagyd, hiszen látod, nem akarja, hogy sírni lássuk!”

Végül így szólt az asszonyhoz: „Most megint kinyithatod a szemed”, de ő maga továbbra is az auteuil-i kertre gondolt, egyes hajdani napokról, édesapjáról beszélt a feleségének. Az asszony pedig végtelenül hálás volt, amiért megkímélte az erőfeszítéstől, melyet ahhoz kellett volna kifejtenie, hogy másra terelje a szót, és erényének tudta be szüleivel kapcsolatos emlékeinek pontosságát, mint valami iránta való jóságot, kegyeletet irántuk. Csodálta férje memóriáját, mintha gyengédség lett volna, a jóságos lélek jele, s ez is okot szolgáltatott neki arra, hogy mint mindig, alázatos legyen. Hogy irigyelte tőle a memóriáját, ő, aki gyakran éjszakákon át próbálta felidézni édesanyja vagy édesapja vonásait, amelyek a róluk  szilárdan őrzött emlékekben épp a szeretet hevessége miatt nem jutottak eszébe. Santeuil úr azt mondta: „Emlékszel arra, amikor apád a forrásnál töltötte meg a poharát vízzel, és azzal borogatta a szemét?” Az asszony mohó figyelemmel hallgatta, bármit megadott volna az egyik pohárért, amelyet édesapja használt nap mint nap, és a kis sziklába rejtett a forrás fölött, hogy biztos lehessen benne, más nem fogja használni. Ami Jeant illeti, egyik ábrándja volt, hogy újra eljusson Auteuilben a Montmorency-villába, ahová el-eljárt egy pohár vasas vizet inni. Olyan sokszor gondolt erre, hogy újra rákapott a vízre, és esténként gyakran a kancsóból ivott elalvás előtt megfogadván, hogy másnap elmegy a Montmorency-villa forráskútjához, ahol, miközben nevelőnője rá vár, egy ideig csak folyatta a vizet, hogy kiöblítse a vékony láncon függő kis fémpoharat, majd félig kiitta.

Esténként a Santeuil-házaspár kikísérte Jeant a pályaudvarig, majd a ligeten át tartva hazafelé a sötét tó partján sétáltak, ahol néha hirtelen felvillant egy szunnyadó, vagy épp a vízen nesztelenül sikló hattyú, s ez a tág terű és csaknem valószerűtlen mozgás olyan mélységesen poétikus érzetét keltette, amilyet hegytetőről nyújt egy vonat, melyet hallani nem hallunk, de az iramát és a füstjét látjuk. A nappal oly kék tó, amely fölött este megannyi csillag tündökölt, e tó szomszédsága nem kevéssé járult hozzá ahhoz, hogy Santeuil úr lelke ilyen szépségesen tiszta és emelkedett legyen. Érzéketlen lévén úgyszólván minden varázsra, amelyet mostanság a természetben találunk, olyan szép helyeken kellett lennie, hogy meghatódjon tőlük, amilyenek miatt régen mindenek felett kedveltek tavaknál és a hegyekben időzni. Ahogy a „Szép idő”-t is ugyanolyan értelemben mondta, mint az esőtől tartó kertész, akinek minden, ami esőt jelez, csúnya, s aki nem ismeri a rossz idő szépségét. Semmiféle szépséget nem lelt volna az esőben, viharos égben, borús napban, felhős égben. Egy csillagos éjjel, egy verőfényes nap, a víz mellett egy meleg nap után este felszálló frissesség, amely mintha a csend hátterén a vizet szabályosan meg-megemelintő evező zaját festené fülünknek, fenséges nyelven szóltak hozzá, ami sajátos emelkedettséget kölcsönzött neki.

Egyszer-egyszer, amikor Jean korán hazaindult, vagy nem is jött, a Santeuil-házaspár a felé a kikötő felé vette útját, ahol csónakot lehet bérelni. Sokáig tartott odajutniuk, mert mostanában mindketten igen lassan jártak, Santeuil asszony a lábgyengesége, Santeuil úr a légszomja miatt. Ami egyikük illetve másikuk mozdulatait illeti, legalábbis az akaratlagosakat, Santeuil asszony ugyanis akaratlanul bicegett egy kicsit, Santeuil úrnak pedig kissé előre görnyedt a válla, e mozdulatok a másik gyengeségét óvandó, minden pillanatban megújuló elővigyázatosság sorozatát jelentették. Ha az út nehezebben volt járható, Santueil úr erőteljesebben fogta karon a feleségét; ha szél fújt, Santeuil asszony a férje előtt ment, hogy annak el ne akadjon a lélegzete. Mert az együttérzés felesége bánataival, a gyengeségeiről való gondoskodás, a Jean iránt érzett egyforma szeretetük és a kiábrándulás olyan boldogságokból, amelyeknek az asszony nem volt részese, a felesége iránti olyasfajta figyelmes gyengédségre vezette Santeuil urat, amilyennel az asszony mindig viseltetett iránta. Mostanában pedig szép volt így, egymáshoz ennyire közel kerülve, egybevegyülve, eggyé olvadva, együtt meggörnyedve és egymást támogatva látni őket, mint két egymásba fonódott fát. A révészt hívták, kérték, hadd csónakázzanak egyet a tavon. Az ilyen bérelt csónak három frankba kerül, és aligha kell mondanunk, hogy Santeuil úr sosem folyamodott ilyesmihez, ő, aki bűnnek találta kocsit fogadni, amikor az embernek nem annyira sietős a dolga, hogy omnibuszra szálljon. Ezek a takarékossági szokások, amelyeket mindeddig sosem szegtek meg, s a megszegésükhöz az kellett, hogy Santeuil asszony új örömök kutatásába kezdjen, így édesítse meg férje számára az öregség mélabúját, számukra a felesleges elégedettségben, melyben csak a testi jóérzés örömét vagy a művészeti gyönyörűséget leljük, megőrizték azt a varázst, amelytől a fiatalabbak már megcsömörlöttek. Remegve tették lábukat a bárka imbolygó fenekére, úgy érezték, valami veszedelmes, tilos, valami rendkívüli történik. A sétacsónakázásra bérelt bárka nem olyan, mint a komp, amely a tó egyik oldaláról a másikra jár, hogy a szigetre vigyen. A bármiféle kötelező úti cél hiánya, hogy magunk jelölhetjük ki célunkat, és pillanatnyi kedvünk szerint meg is változtathatjuk, az utazás e haszontalanságának érzete, amint csak siklunk elengedetten, ahogy a hangunkat eresztjük ki énekléskor, hogy megigézzen, a gyönyörűség, amint a partnak koccanunk, súroljuk a füveket, felriasztjuk a hattyúkat, közvetlen közelről halljuk a víz mormolását, annyira halkan, hogy ugyanazzal a mély tisztelettel, ugyanazzal a várakozással, amellyel a csendet hallgatjuk, nem merünk már hangosan beszélni, s ennek meg is van a jutalma, ahogy beszívjuk a friss levegőt, efféle gyönyörök kölcsönözték Santeuil asszonynak nem az olyanok gondtalan és boldog arckifejezését, akiket esténként gyakran látunk csónakázni, amint csendben ülnek vagy énekelnek, hanem azon csodás érzetek heves elragadtatását, amelyekről boldog, ám a félelemtől, hogy valamicskét is elmulaszt belőlük, egyben éberen figyelő és szeretetteljes vonásai árulkodtak. Az asszonynak inkább kedvére lettek volna a tó legsötétebb vizei és azok, amelyek két, fával benőtt part közé szorultan úgy futnak tovább a fák között, mint holmi fasorok, s fölöttük csak úgy áradnak a virágok és az ágak, s ahol a mindig csendes és szelíd navigálás lépten-nyomon megakad, mint a járás az erdő sűrűjében. De Santeuil úr szívesebben maradt a sziget szomszédságában, a sziget fényeinek visszatükröződésével a vizen, találkozott a vacsoráról visszatérő vagy egy italra oda tartó utasokkal megrakott komppal, hallotta a szalon zongoráját, és néha egy emberi hangot, amely egy neki is ismerős dallamot énekel. Olyankor megállíttatta a bárkát és fülelt.

Santeuil úr megtartotta azt a szellemi precizitásából, megfigyelő képességének földhözragadtságából, parancsoló természetéből eredő szokását, hogy nevén nevezi a feleségének mindazt, ami a szemük elé kerül. És még a csónakban is elsorolta: „A fények, amiket arrafelé látsz, a kínai pavillon fényei. – Ezek a kocsik mind a szigeten vacsorázókra várnak. – Azért jár két komp egy helyett, mert vasárnap van. – Ó, ez az új kávéház, amit Armenonville mellett nyitottak.” De ha társalgási formái megmaradtak is változatlannak, új értelem szüremlett beléjük. Ilyeténképpen szavai nem a tudásával kérkedtek, vagy a felfedezés keltette önelégültséget jelezték, mint régen, inkább adatrögzítést – olyan jelekkel, amelyekkel mindig is élt, de korábban pusztán önmagukért – jóleső és már-már költői érzetekről, melyeket másképp, mint az okukra felhívva a figyelmet, nem tudott kifejezni. Ezek a visszfények a vízen, ezek a vízig érő hangok, ezek a mozgások a sötétben - a férfi, mint támpontokhoz kötődött a tényekhez, melyek létezésük okát jelentették, de nem adtak magyarázatot az örömre, amelyet bennük lelt, s amelynek nyomába gyakran eredt mostanság...

*

Öregember álma

Minden ember halandó, épp ezért a legnagyobb is kicsi, mondja a köznapi bölcsesség. Én úgy mondanám: épp ezért nagy a legkisebb is, hiszen ezért érintkezik a végtelennel és a semmivel is. A halál gondolatára vagy jöttére a legsötétebb vagy a legkorlátoltabb lélekben is titokzatos fény derül a végtelenre.

Jean felemelte a fejét és látta, hogy édesanyja Santeuil urat nézi, szótlanul. Mint vacsora után gyakran, az öregember, nyilván néhány pillanatra, elszundított. Szemöldökét összeráncolta, szája grimaszra húzódott, de most, hogy már nem nézett, nem volt megfejthető hézagtalanul lezárt szemhéja alatt sejtett, rejtőző tekintetének értelme, az egész arc pedig megkapó és homályos maradt, mint valamely erős, de kifürkészhetetlen szándék. Szabályos időközökben hallatszott be- és kilélegzésének áramlása. Zaj, amelyet nem irányított semmiféle gondolat, nem keltette semmiféle vágy, nem volt sem emberi szó, sem ének, csak tompa, önmagát nem érzékelő zaj, közeli és titokzatos, mint hullámverés neszezése a homokon vagy szélé a lombok között. Jean és édesanyja tovább figyelte Santeuil urat, nem beszéltek, nem mertek egymásra nézni, minden bizonnyal azért, mert mindketten attól tartottak, arra a gondolatra lelnek a másik szemében, hogy egy nap Santeuil úr nem ébred fel soha többé. Nem is alszik már el. Érezték ugyanis, hogy ez a szendergés még élet, talán az ébrenlétnél is inkább az. E pillanatban, amikor ez az élet, amelynek egyszer el kell hagynia Santeuil urat, azonban még birtokában tartotta, bár ő nem volt tudatában, ez az élet még nagyobb dolognak tűnt, mint amikor a férfi ébren volt, s amikor csupán a gondolatai és az akarata kiáradásának látszott. Igen: nagy és hatalmas dolognak, melynek Santeuil úr mintha törékeny, öntudatlan és elhasználódott játékszere volna csak, aki fölött álmában az élet mégis őrködött. Mindaddig, amíg el nem hagyja, Santeuil úr bizakodhatott, elengedhette magát. S valóban, a karja ernyedtebben csüngött a teste mellett, fehér orcája most kifejezéstelenül fittyedt le ellazult szája két oldalán. A szabályos zaj pedig még mindig folytatódott, élet és halál munkája, az idő munkája nem állt meg. Santeuil úr feje, miközben a mellkasa szabályosan meg-megemelkedett, egyre lejjebb billent tehetetlen tárgyként hányódott az élet hullámain, amelyek magukkal sodorták, majd Jeanhoz és édesanyjához oly közel haltak el mindig egyforma zajjal. Ők ketten pedig nem tudtak elfordulni az élet e világtalan látványától, amelyben csak még inkább kirobbant az ereje.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Jean Santeuil, Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade, 1971, 866-870.; 878-879.

A cikk szerzőjéről
Marcel Proust (1871-1922)

Francia író.

A fordítóról
Jancsó Júlia

Műfordító.

Kapcsolódó
Proust-kaleidoszkóp
Ádám Péter (1946) | 2021.07.09.
Marcel Proust és Horváth Andor (A Korunk Proust-számáról)
Karafiáth Judit (1943) | 2021.07.11.