Marcel Proust és Horváth Andor (A Korunk Proust-számáról)
Fotó: 1749
Marcel Proust és Horváth Andor (A Korunk Proust-számáról)

Júniusban Proust-számmal emlékezett meg a nagy francia író születésének 150. évfordulójáról a mindig kiváló kolozsvári folyóirat, a Korunk. Karafiáth Judit folyóiratkritikája.

A Korunk júniusi száma egyszerre tiszteleg kettőjük emléke előtt, s e két név összekapcsolása nem meglepő azok számára, akik ismerhették Horváth Andort.  A százötven évvel ezelőtt született Marcel Proustnak kiváló ismerője volt a kolozsvári tudós, tanár és műfordító, akit három évvel ezelőtt bekövetkezett váratlan halála megakadályozott abban, hogy részletekben közölt Proust-fordításait kötetben adja ki. A Proust-évforduló alkalmából tehát nemcsak a nagy francia író életművével és fogadtatásával kapcsolatos tanulmányokat olvashatunk a folyóiratban, hanem árnyalt képet kapunk Horváth Andor fordítói munkásságáról is.

Az első szöveg részlet Az eltűnt idő nyomában első kötetéből, a Swannból, Horváth Andor fordításában. Ezt követi Kányádi András érdekes, árnyalt elemzése, mely ehhez a szöveghez kapcsolódva rámutat Swann féltékenységének esetleges irodalmi modelljeire is, és felhívja a figyelmet az átültetés bravúros megoldásaira.

Ezt követi az az írás, melynek talán a szám élén kellene állnia: „Horváth Andor és a magyar Proust”.  Koros-Fekete Sándor alaposan körüljárja a fordítás-témát. Külön hasábokban tesz egymás mellé különböző szöveg-változatokat: van, amikor Gyergyai szövege mellé helyezi Horváth két fordítását 2013-ból, ill. 2018-ből, máskor elsőként a francia szöveget közli, s hozzá Gyergyaiét és Horváth Andorét, olykor pedig csak a két Horváth-fordítást hasonlítja össze egymással.  Nagyon tanulságosak ezek az összevetések: kiemelik azt az odaadó és igényes munkát, melyet Horváth távolról sem ideális körülmények között végzett. Joggal hangsúlyozza Koros-Fekete, hogy kiadó, szerkesztő és kontrollszerkesztő híján Horváth egyedül dolgozott: „Felsorolásunk célja csupán annyi, hogy megvilágítsuk Horváth Andor helyzetét, átérezzük vállalkozása magányosságát, melynek során magamagának kellett elvégezni a munkát és gondoskodni az ellenőrzésről, a szövegben való elmélyülés után – vagy azt időnként megszakítva, eltávolodva tőle – biztosítani a kontrollt, a kritikus szemű rálátást.”  Kétségtelen viszont, teszi hozzá a cikk írója, hogy a kötöttségek hiánya lehetőséget adott Horváthnak a munka „pihentetésére”, majd a fordítás ellenőrzésére és átdolgozására – innen adódnak a különböző megoldások ugyanannak s szövegrészletnek a fordítására.  Horváthnak igaza volt, amikor Proust (vagy legalábbis az első kötet) újrafordítását tűzte ki céljául, hiszen Gyergyai szép és hűtlen fordítása felett már rég elszállt az idő. Nem is ő volt az egyetlen, akinek ez eszébe jutott: elég, ha megemlítjük Bognár Róbert nevét, aki Jancsó Júliával egy időben vágott bele a Szodoma és Gomorra első két fejezetének fordításába (majd abbahagyta), vagy Somlyó Györgyét, aki „a maga épülésére, mulatságára és próbatételére” fordított le néhány kiemelt részletet a regényből.

Mint Koros-Fekete cikkében olvashatjuk, Horváth a francia címet Az elveszett idő nyomábannal adta vissza, és ez valóban pontosabb fordítás, mint a Gyergyaié, amit az Atlantisz sorozat praktikus okokból mégiscsak megtartott. Ami viszont a híres első mondatot, az incipitet („Longtemps, je me suis couché de bonne heure”) illeti, ott Horváthnak éppúgy nincs igaza, mint Gyergyainak, akinek (a cikk szerint) „lapos megoldása” így szólt: „Sokáig korán feküdtem le”. Horváth legutolsó megoldása: „Koránfekvő voltam sokáig én is” sem tökéletes: mindkettőből hiányzik az idő, a temps, mely a regényfolyam végén utolsó szóként zárja az elbeszélést, melynek keretet ad. 

Horváth fordításrészletei meggyőzően érvelnek amellett, hogy érdemes lenne (lesz?) kötetben összegyűjtve kiadni őket – ezzel a traduktológusok és a Proust-filológusok nagy örömére már három hozzáférhető fordításszöveg (Gyergyaié, Jancsóé és Horváthé) egybevetése lehetne további tanulmányok tárgya.

A „Horváth Andor és a magyar Proust” című írásból viszont fájón hiányzik annak a hasznos és alázatos tevékenységnek az említése, melyet Horváth mások fordításának ellenőrzése, illetve jobbítása érdekében fejtett ki. Hallomások szerint ő maga ajánlotta fel annak idején az Európa kiadónak, hogy a Gyergyai halála után két évvel, 1983-ban megjelent Guermantes-ék szövegét átnézi és töméntelen hibáját kijavítja. Erre az áldozatos munkára azonban csak később került sor, amikor egy másik kiadó, a Magvető eldöntötte, hogy újból kiadja a Gyergyai által magyarított három kötetet, és Horváth Andort bízta meg azzal, hogy a Guermantes-ék fordítását az eredetivel egybevesse. (2006).  Horváth szerepet vállalt az Atlantisz Proust-sorozatában is: ő volt A fogoly lány (2001) kontrollszerkesztője.

A Proust-blokkot két kiváló tanulmány egészíti ki: Mekis D. János a két háború közötti időszakban vizsgálja a Proust-recepciót a kritikában és egyes magyar írók munkásságában, Gintli Tibor pedig a Proust és Krúdy prózája között emlegetett vélt (és olykor valós) párhuzamosságokról ír tanulságos elemzést.

 

A kritika szerzőjéről
Karafiáth Judit (1943)

Irodalomtörténész, egyetemi oktató, a huszadik századi francia irodalom (Proust, Céline, a szürrealizmus) kutatója. Legutóbbi kötete: Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (Akkord, 2007).

Kapcsolódó
Proust-kaleidoszkóp
Ádám Péter (1946) | 2021.07.09.
Marcel Proust: Jean Santeuil (részletek)
Hetvenöt kéziratlap: egy új Proust, mely a legrégebbi
Karafiáth Judit (1943) | 2021.07.10.