Hetvenöt kéziratlap: egy új Proust, mely a legrégebbi
Fotó: 1749
Hetvenöt kéziratlap: egy új Proust, mely a legrégebbi

Valóban a prousti életmű Grálja lenne az a hetvenöt (vagy hetvenhat?) kéziratlap, amit 2018-ban találtak egy hagyatékban? Karafiáth Judit csodálatos 1749-debütjében egy igazi irodalomtörténeti kuriózum körmére néz!

Nem nehéz elképzelnünk azt a határtalan örömöt, amit a Proust-rajongók éreztek 2018-ban, amikor megtudták, hogy előkerült a hatvan éve elveszettnek hitt kulcsfontosságú Hetvenöt kéziratlap. Különösen a kiváló Proust-szakértő, Jean-Yves Tadié lehetett boldog több mint harminc évvel azután, hogy Az eltűnt idő nyomában kritikai kiadásának (1987) előszavában leírta: a kézirat lelőhelye jelenleg ismeretlen. S örömét csak tetézhette, hogy a Gallimard kiadó felkérte egy újabb előszó írására, ezúttal a Hetvenöt kéziratlap és más kiadatlan kéziratok című kötethez.

Az ötvenes évek elején, amikor a Proust iránti érdeklődés mélyponton volt, és az irodalomról szóló diskurzus középpontjában az elkötelezett irodalom, az egzisztencializmus és a marxizmus állt, egy Bernard de Fallois nevű fiatalember elhatározta, hogy a már-már elfeledett íróról ír doktori értekezést, segítségért pedig ahhoz az André Maurois-hoz fordult, aki az első kísérletet tette a Proust-életmű iránti érdeklődés feltámasztására.[1] Maurois bemutatta Fallois-t Proust unokahúgának, Suzy Mante-Proustnak, aki nagyvonalúan átadta neki a harminc éve feldolgozatlanul tárolt kéziratokat. A doktori értekezés ugyan sohasem készült el, de Fallois hasznos munkát végzett: rendbe szedte az iratokat és két fontos publikációt is készített belőlük. Az egyik az 1895-ben elkezdett és néhány évvel később félbehagyott regény, a Jean Santeuil volt, mely annak ellenére, hogy hőséről egyes szám harmadik személyben beszél, hűségesen követi Proust életének fontosabb fordulóit, a másik pedig egy esszéket és kis regénykezdeményeket tartalmazó kötet, a Contre Sainte-Beuve.[2] Ez utóbbi előszavában Fallois említést tesz hat témakörről, melyet egy általa Hetvenöt kéziratlapként megnevezett kézirat tartalmaz, de ennek hollétéről nem nyilatkozik. Az irodalomtörténészek több mint fél évszázadon keresztül töprengtek, vajon hol lappanghat a kézirat, miközben az békésen pihent egy kartondobozban Fallois lakásában: nem tudhatták, hogy amikor a kutató a Proust-örökös által rábízott anyagot visszaadta, a Hetvenöt kéziratlapot visszatartotta. Fallois a Francia Nemzeti Könyvtárra hagyta iratait, és amikor kilencvenkét éves korában, 2018-ban meghalt, közöttük találták meg a régóta keresett kincset, melyet egyéb kiadatlan kéziratokkal együtt Robert Proust dédunokája, Nathalie Mauriac Dyer gondozásában és jegyzeteivel, Jean-Yves Tadié előszavával adtak ki.

A kéziratlapok előkerülése azért volt óriási esemény és nagy ünnep, mert végre felbukkant Proust regényíróvá válásának hiányzó láncszeme. A hetvenöt (pontosabban hetvenhat, Fallois ugyanis rosszul számolt!) kéziratlap formátuma is figyelemreméltó: 360x230 mm (jóval nagyobb, mint egy 297x210 mm-es méretű A/4-es lap). Az ugyancsak 2018-ban előkerült ún. Belle-Île-i kézirat, mely „az elmaradt esti csók” jelenetének legelső változatát tartalmazza, egy szálloda fejléces papírján, 264x207 mm-es papíron olvasható. A későbbiek során Proust már nem ilyen lapokra, hanem noteszekbe és beszámozott iskolás füzetekbe írt.

Az 1907 végén és 1908 elején készült szövegek jelentik a regény kiindulópontját, majdhogynem két évvel megelőzve a Contre Sainte-Beuve kötetben szereplő írásokat. Itt van az origója a több mint másfélmillió szóból álló, háromezer oldalas regénynek. A Hetvenöt kéziratlap előkerülése új megvilágításba helyezi azt az időszakot, melyet eddig az irodalomtörténészek a tétlenség éveinek tartottak. Proustot nagyon megviselte édesapja, majd édesanyja halála 1903-ban és 1905-ben: egy ideig csak néhány cikket írt és stílusutánzatokat készített kedvenc íróiról. Most viszont kiderült, hogy ekkor is szorgalmasan gyűjtötte és rögzítette regénye anyagát, melynek fő részei családja életéből és saját tengerparti vagy velencei élményeiből valók: ezeket az első két, illetve a hatodik kötet fogja majd feldolgozni. A Jean Santeuil egyes önéletrajzi elemeit is felhasználva Proust összeállított egy tematikus tervet, amelyből néhány év múlva felépülhetett a regény katedrálisa. A hat rész maga is irodalmi értékű, de számára ez csak piszkozat volt, egy részletes szöveges leírás saját életéről és azokról a fő kérdésekről, melyek a regényben szerepet kapnak: a művészetek – irodalom, festészet, zene –, és természetesen az emlékezés, az idő. Mindez alatt ott húzódik két alapvető téma, a judaizmus és a homoszexualitás. De éppúgy, mint a Jean Santeuilt, hat hónap után Proust ezt a kéziratot is abbahagyta – valószínűleg azért, mert rájött, hogy nem önéletrajzot akar írni – és inkább esszéírással kezdett el foglalkozni.

Ebben az első változatban ugyanis szembeötlő az önéletrajzi jelleg. Megjelennek a kisfiút körülvevő családtagok: a nagymama (Adèle), a mama (Jeanne), a testvér (Robert) – meglepő módon mindenki a saját nevén. Proust saját maga sem rejtőzik még ekkor – tudjuk, hogy később, az első változatokból végig kihúzta mindenhonnan a keresztnevét. A „Marcel” mindössze ötször fordul elő a a regényben, ezek viszont paradox módon későbbi hozzátoldások: Albertine ejti ki gyengéd szeretettel az elbeszélő nevét az ötödik kötetben. Itt érhetjük tetten Proust ellentmondásos viszonyulását az önéletrajziság kérdéséhez, s ez annál is figyelemreméltóbb, minthogy mindvégig küzdött az ellen, hogy narrátor-hősét vele azonosítsák. Az eltűnt idő nyomában nem önéletrajz, hanem önéletrajzi ihletésű fikció. Valójában Proust nem talál ki semmit, a saját életéről beszél. De ezt az életanyagot fokozatosan fikcióvá, a valósat képzeletbelivé alakítja.

A Hetvenöt kéziratlapban a helynevek is hitelesek még: a Loir folyó és a városkák (Bonneval és Villebon) az Illiers környéki séták tényleges helyszínei. Ez az az első réteg, amelyet Proust 1909-ben ismét elővett, és folyamatosan bővített egészen 1922-es haláláig, a gyermekkori és ifjúkori emlékekhez hozzáadva élete további szakaszait és az azokhoz fűződő gondolatait és elmélkedéseit. Proust folyamatosan írta át és korrigálta magát: mesterének ebben Flaubert-t tartotta, aki a forma iránti végtelen elkötelezettséggel finomította és csiszolgatta a szövegeit. Itt jegyezzük meg, hogy már a szenzációs felfedezés előtt is tudható volt, hogy általában számos szövegkísérlet előzte meg a végül kinyomtatott oldalakat. A már említett Pléiade kritikai kiadás például tizenhat (!) incipit változatot közöl, ezek helyett végül Proust egy tizenhetediket választott, s ezért a regény így kezdődik: Longtemps, je me suis couché de bonne heure („Jó ideig korán feküdtem”[3])…

Sokáig foglalkoztatja majd még a Proust-kutatókat a Hetvenöt kéziratlap és a végleges, kanonizált szöveg egybevetése. Így például érdekes, hogy a híres madeleine-jelenet két eleme milyen változásokon ment keresztül: itt még hársfateába mártott pirítós kenyérről van szó, míg a Swannék oldalában már a teában szétomló édes süteményről, a kagyló formájú madeleine-ról olvashatunk. Érdekes, hogy a testvér Robert eltűnik a későbbi változatokból. Azt az érzelmes és drámai jelenetet, amikor a nyaralásból hazamenet el kell hagynia kedvenc kis kecskéjét, az első kötetben viszontláthatjuk majd, de itt már az elbeszélő búcsúzik sírva a galagonyabokroktól. Az eltérések természetesen számosak, de a legszembeszökőbb a személynevek és a helynevek fokozatos módosulása. A nagyanya esetében például Adèle, Cécile, Octavie és végül Bathilde a sor, Swann figurája helyett itt még Weil nagybácsit és Bretteville urat találunk, s Guermantes sincs még, csak Villebon.

Vajon mi lehetett az oka, hogy annyi idő kellett Az eltűnt idő megszületéséhez, és mi adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy a regény „összeálljon”? Roland Barthes szerint ez a nevek felfedezése volt. Szerinte Proust 1907 és 1909 között alkotta meg egészében az Eltűnt idő nyomában onomasztikai rendszerét, és mihelyt ez a rendszer létrejött, a mű is nyomban „megírta magát”.[4] Barthes a személynevek és a helynevek jelentőségét hangsúlyozva a nevek rendszerét tette meg a regény legfőbb szervező erejének. Sémája a szóvégződések szerint osztja arisztokrata és polgári (roturier) nevekre a regény tulajdonneveit: a ki nem ejtett szótagra végződőt (a franciában nőrím) – Guermantes, Agrigente, Laumes –, illetve. a hímrímre végződőt, mely általában rövidebb, pattogóbb (Bloch, Cottard, Morel). Barthes nyomában Jean Milly a lexikai asszociációkat tartja rendszerszervező erőnek: közös szótagok, szótövek, hangkapcsolatok, homofóniák és asszonáncok alkotják,[5] míg Alain Roger egy közös ER mátrixról beszél (Albertine, Gilberte, Stermaria, Guermantes nevében) - mely magában a címben előfordul, méghozzá kétszer is: À la recherche du temps perdu.[6] Mások a BER szótagot tartják a leglényegesebb onomasztikai építőkockának, nemcsak Gilberte és Albertine neve miatt, de Bergotte, Berma, Robert de Saint-Loup és a meroving nevek - Childebert, Dagobert, Théodebert és Gonosz Gilbert okán is. [7]

Barthes feltételezését kiegészíthetjük most már a Hetvenöt Kéziratlap tanulságával: a végső  lökés  –  később – az akaratlan emlékezés döntő szerepének felismerése lehetett, vagyis amikor egy jelentős lélektani esemény az elbeszélés szervező elvévé emelkedett. A regényben a teába mártott kis sütemény révén kibontakozó gyermekkori combray-i világot követi a visszaemlékezés az elbeszélő hős életére, melynek összefoglalását Genette oly tömören tudta megfogalmazni: Marcel író lesz.[8]

Ha összehasonlítjuk a Hetvenöt kéziratlap szövegét az Eltűnt időével, képet kaphatunk arról a tudatos munkáról, mellyel Proust lankadatlanul fogalmazta át újra meg újra gondolatait és csiszolgatta hosszú mondatait. A váratlanul felbukkanó kincsnek köszönhetően kiegészül a prousti műhelyről való tudásunk, az egyértelmű életrajzi motívumok felbukkanása pedig örömmel tölti el az olvasót, aki amúgy is minduntalan az írót keresi az elbeszélő-hős figurájában.

Marcel Proust: Les soixante-quinze feuillets: Et autres manuscrits inédits. Párizs, Gallimard, 2021.

Jegyzetek:

[1] André Maurois: À la recherche de Marcel Proust. Párizs, Hachette, 1949.

[2] Magyarul Álmok, szobák, nappalok (Contre Sainte-Beuve). Fordította Lóránt Zsuzsa. Budapest, Filum, 1997.

[3] Jancsó Júlia fordítása

[4] Roland Barthes: "Proust et les noms". In: To honour Roman Jakobson. La Haye, Mouton, 1957. Újraközölve: R.B., Nouveaux essais critiques. Párizs, Seuil, 1972. 121-134.

 [5] Jean Milly: La phrase de Proust. Párizs, Larousse, 1975. 73-97.

 [6] Alain Roger: Proust. Les plaisirs et les noms. Párizs, Denoël, 1985.

 [7] Jean Milly: "Sur quelques noms proustiens". Littérature, 14 (1974). 73.

[8] Gérard Genette: „Discours du récit”. In: Figures III. Párizs, Seuil, 1972. 75.

A kritika szerzőjéről
Karafiáth Judit (1943)

Irodalomtörténész, egyetemi oktató, a huszadik századi francia irodalom (Proust, Céline, a szürrealizmus) kutatója. Legutóbbi kötete: Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (Akkord, 2007).

Kapcsolódó
Az eltűnt kézirat nyomában
Ádám Péter (1946) | 2021.02.22.
Proust-kaleidoszkóp
Ádám Péter (1946) | 2021.07.09.
Marcel Proust és Horváth Andor (A Korunk Proust-számáról)
Karafiáth Judit (1943) | 2021.07.11.