„A prousti életmű Grálja” – így harangozza be a párizsi Gallimard Kiadó azt a csaknem négyszáz oldalas könyvet, amely Les soixante-quinze feuillets [Hetvenöt (nagyalakú) kéziratlap] címen és Jean-Yves Tadié előszavával március második felében kerül majd a francia könyvesboltokba. „A Grál körül minden csupa titok” – írja világirodalom-történetének „Középkor” fejezetében Szerb Antal. Meglehet, ezért is keresték a kutatók olyan megszállottan a Grál-legenda eredetét… Nos, a Proust-kutatók ugyanilyen megszállottsággal keresték jó hetven éven át azt a több iratjegyzékben is szereplő kéziratot, amely – ha igaz – valamiféle előképe és értelmezési kulcsa, ha nem legkorábbi verziója Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének.

Először 1954-ben lehetett hallani a kéziratról, Bernard de Fallois beszélt róla előszavában, amikor Contre Sainte-Beuve (Sainte-Beuve ellenében) címen közreadta Marcel Proust kiadatlan irodalomkritikáit,[1] illetve azokat az esszéit, amelyeket az író az általa nagyra tartott, bár Sainte-Beuve által lefitymált íróknak, így Baudelaire-nek, Gérard de Nervalnak és Flaubert-nek szentelt (Proust volt az első, akinek volt mersze szakítani a Sainte-Beuve-féle szemellenzős irodalomszemlélettel). Bernard de Fallois ebben az előszóban említi először a teleírt „hetvennégy nagyalakú papírlapot azzal a hat epizóddal, amit az író Az eltűnt idő lapjain fog részletesebben kidolgozni…”[2]

Proust kéziratait Suzy Mante-Proust, az író unokahúga 1962-ben a párizsi Bibliothèque Nationale-nak adományozta. A „Hetvenöt nagyalakú kéziratlap” azonban sok egyéb mellett – hogy, hogy nem – eltűnt a hagyatékból, és – jó hetvenévnyi lappangás után és a kutatók nem kis ámulatára – csak az akkor kilencvenkét esztendős Bernard de Fallois 2018-ban bekövetkező halála után került elő. Mindössze annyi bizonyos, hogy de Fallois, elhunyta után, nem kevesebb, mint hét kartondoboznyi Proust-kéziratot hagyott a Bibliothèque Nationale-ra.

Bernard de Fallois – akárcsak Marcel Proust, akinek varázsától soha nem tudott szabadulni – szintén titokzatos alakja a közelmúlt irodalmi és szellemi életének, és korántsem csak a Proust-esszék kötetbe gyűjtése és kiadása fűződik a nevéhez. De Fallois-nak három nagy szenvedélye volt: Proust, a könyvkiadás meg a politika. A politikában a Valéry Giscard d’Estaing által képviselt – és Franciaországban René Rémond nyomán orléanizmusnak nevezett – gazdasági liberalizmus állt hozzá legközelebb; mint a róla elnevezett, 1982-ben alapított könyvkiadó tulajdonosa több jelentős szerző – a történész Fernand Braudel, a politológus Raymond Aron, valamint Robert Merle, Simenon és Marcel Pagnol – művei mellett a volt francia államfő kései regényét is kiadta.

Ami Proustot illeti, de Fallois – amint egyik interjújában meséli[3] – kamaszkora óta rajongott az íróért. Írni viszonylag keveset írt Az eltűnt idő nyomában szerzőjéről, de – a már említett Contre Sainte-Beuve mellett – a befejezetlenül maradt és töredékes kéziratokból összeállított Jean Santeuil 1952-es első kiadása is az ő érdeme. A lelkes fiatal bölcsészt, aki Proust korai írásairól akarta írni a disszertációját, 1949-ben vagy 1950-ben André Maurois ajánlotta Suzy Mante-Proust figyelmébe, aki nem nagyon tudott mit kezdeni a több szekrényt és ládát megtöltő kézirat-tömeggel. Bár a disszertációból nem lett semmi, de Fallois annak idején ebből a kézirat-kazalból bányászta elő a fent említett két művet meg több más értékes kéziratot is, amelyek csak 2018-as halála után kerültek elő a könyvkiadó hagyatékából.

Hogy miért nem adta őket is közre? Azért-e, mert a Jean Santeuil megjelenése után – meg később is, például 1971-ben, amikor a Gallimard kiadó a Jean Santeuilt meg a Contre Sainte-Beuve-öt együtt adta ki a nagy presztízsű Pléiade-sorozatban – de Fallois-t egyetemi körökben a szöveg meghamisításával vádolták? Esetleg úgy gondolta, hogy ezek az egyenetlen színvonalú kéziratok rossz fényt vetnek a szerzőre? Vagy egyszerűen nem volt rá ideje? Csak találgathatunk. Bár az igazi kérdés – jóllehet ezt senki se feszegeti a francia sajtóban – nem is az, hogy de Fallois miért nem adta ki ezeket a kincseket, hanem az, hogy miképpen jutott az értékes kéziratok birtokába…

Akárhogyan is, a de Fallois-hagyatékból 2019-ben egy Proust-mű már megjelent a párizsi Gallimard kiadónál: a Le Mystérieux Correspondant et autres nouvelles (A titokzatos levelezőtárs és más novellák). Míg „A titokzatos levelezőtárs” 1890 táján keletkezett írásaiban a szerzőt szinte kizárólag szexuális beállítottságának „átka” vagy „tragédiája” foglalkoztatja, „A hetvennégy nagyalakú papírlap” című kötet írásai, amelyek 1907-ből és 1908-ból valók, és amelyekben már felsejlik a Proustban formálódó nagyregény alapzata, az előbbinél sokkal jelentősebbnek látszanak. Meglehet, ezért is nevezi a francia könyvkiadó a „kirakós játék” hiányzó darabjának. Proust ugyanis csak öt évvel később, 1913 táján lát hozzá Az eltűnt idő megírásához. Mindamellett már itt felbukkannak azok a szereplők – mint például a szülők meg a nagymama –, akikkel Az eltűnt idő első kötetében fogunk megismerkedni, sőt, az is kiderül, hogy az elhíresült madeleine eredetileg nem is madeleine volt, hanem egészen más…

De Fallois ugyan végül nem írta meg „A korai Proust” címen tervezett disszertációt, halála után azonban előszavaiból és hátrahagyott írásaiból mégis összeállítottak egy kötetet, amely Proust avant Proust (A Proust előtti Proust) címen 2019-ben jelent meg a párizsi Les Belles Lettres kiadónál. A szerző a könyv minden esszéjében, cikkében, tanulmányában hangsúlyozza, hogy Proust kamaszkora óta írt, és hogy mindegyik írása – legyen az kritika, esszé vagy fikció – ujjgyakorlat volt, előkészület és felkészülés a nagyregényre. Mégis – bár a világért sem szeretnék ünneprontó lenni –, ha kézbe vesszük ezeket a zsengéket, mint például „A titokzatos levelezőtárs és más novellák” című kötetet, korántsem mindig érezni, hogy kivételes tehetséggel van dolgunk.

Ha az ember tudja, hány hosszú évet töltött Proust jellegzetes stílusának kidolgozásával, míg rá nem talált arra az utánozhatatlan mondatszerkezetre, amelynek már elég erős volt a struktúrája, hogy elbírja azt a humort, iróniát, gondolatiságot, költőiséget, amit Proust ezekbe a szeszélyesen indázó és operaáriákra emlékeztető mondatokba belezsúfolt, akkor nem tudja elhessegetni a gondolatot: Proust előtti Proust tulajdonképpen nincs is. Proust ugyanis későn érő tehetség volt, aki viszonylag lassan, csak a negyvenes éveinek legelején talált rá igazi hangjára…

Jegyzetek:

[1] Magyarul: Marcel Proust: Sainte-Beuve ellen. Fordította Lóránt Zsuzsa. Budapest, Filum Kiadó, 1997.

[2] Marcel Proust: Contre Sainte-Beuve. Préface de Bernard de Fallois. Párizs, Gallimard, 2016. 11.

[3] Bernard de Fallois: „L’histoire d’un roman est un roman”. Entretien avec Nathalie Mauriac Dyer. Genesis, 2013/36, 105-112.