Horváth Ágnes esszéje Szatmári Zsófia kapcsolódó Proust-fordításához.
A legfontosabb: Soha ne említse, kérem, a cikkeiben az Örömök és napokat. Nem vállalom. Soha nem lett volna kötet belőle, ha egy nyár össze nem hoz egy kastélyban három baráttal.[1] A három barát miatt kezdem evvel a levéllel, mert a könyvet a főmű első kötetének, a Swann-nak a megjelenése előtt tagadta csak meg. Nos, ez a három barát Madelaine Lemaire, kora felkapott festőnője, akinek szalonjában megfordult „mindenki, aki számít”. Róla, a művésznőről mondta a kor híres és éles nyelvű dandyje, hogy „Isten után ő alkotta a legtöbb rózsát”. A másik barát, vagy inkább Mester, tekintettel a kor- és ismertségkülönbségre, Anatole France, aki nem csupán regényeivel, de a Dreyfus-ügyben tanúsított bátor magatartásával is beírta magát a Belle Époque történetébe. Végül pedig Reynaldo Hahn, a zeneszerző, zongorista, énekes és főleg Proust nagy szerelme, élete végéig legközelebbi barátja. Ez a könyv, amelynek e helyütt négy darabját olvashatjuk, díszes kivitelével, a zenész kottáival, a festőnő illusztrációival és a „nagyíró” bevezetőjével – amelyet a szóbeszéd szerint az akkor még alig-alig ismert Proust, más szóbeszéd szerint Mme Caillavet írt meg helyette! – a maga korában nem keltett különösebb feltünést. Barátai még stílusparódiát is csináltak belőle, ám Proustra nézve nagyon előnyös stílusparódiát. Ebből idézünk: Proust: És te is úgy találod, hogy nagyon drága? – Gregh: Dehogy, dehogy, annyit biztosan ér, amennyibe kerül. – Proust: Ugye? … France úr előszava: 4 frank… Madame Lemaire képei: 4 frank… Reynaldo Hahn zenéje: 4 frank… Az én prózám: 1 frank… Néhány vers ugyancsak tőlem: 50 centime; látjátok, nem is olyan drága…[2]
Fontos megjegyezni, hogy a barátok valamennyien hírességek fiai voltak, és a nagyhírű Condorcet gimnázium tanulói. Daniel Halévy apja Bizet-vel és Offenbachhal dolgozott együtt, nagyapja írta A zsidónő c. híres operát, Jacques Bizet a „Carmen” fia volt, de ehhez a ganghez tartozott a majdani köztársasági elnök, Léon Blum, vagy a mozgalmár, író Henri Barbusse is. És ez nem egyszerű iskolai „haverság” volt, nem alkottak életközösséget, de törzset, klánt – igen. Ezen a szoros köteléken belül kell elhelyezni a Reynaldo Hahn-kapcsolatot is. Az e helyütt olvasható ajánlásban így ír erről Proust: Ekkoriban szövögettük azt a csaknem tervvé szilárduló álmot, hogy egyre többet éljünk együtt, nagyszerű és válogatott nők és férfiak körében, olyan távol a balgaságtól, gyarlóságtól és gonoszságtól, hogy közönséges nyilaiktól védve érezzük magunkat.[3]
Nem merő irodalomtörténeti tény, hogy a Swann, de főleg a Recherche Goncourt-díjjal jutalmazott második kötetének, a Virágzó lányok árnyékában megjelenése után az Örömök és napok iránt az érdeklődés meghatványozódik.[4] Nem csupán a díjazás teszi. Az olvasók, retrospektíve, ráébrednek, hogy mi is valójában ez a könyv. Hogy annyira a főmű elődje, hogy itt is, ott is megjelenik – részben valóban Wagner-hatásra! – a Gesamtkunst igénye. Proust szövegeit nemcsak Madelaine Lemaire rózsái illusztrálják, hanem – és ez a legkülönösebb! – Hahn partitúrái. Ami, nem mellesleg, partitúra-olvasó közönséget feltételez.
A luxuskiadású kötet Festő- és zenészportrék című részében a versek mind egy-egy hommage. A fiatal Proust versemléket állít a Reynaldo Hahnnal a Louvre-ban tett sétáinak, az e sétákon látott, szeretett és magukba szívott festményeknek és a Hahntól hallott, általa énekelt-zongorázott, tehát tőle kapott zeneszerzőknek. Így az a későbbi olvasóközönség, amelyik már ismerhette (ha csak a Vinteuil-szonátából is!) Swannt, Odette-et, az előbbi féltékeny szerelmét, ez utóbbi tünékeny lényét, mely mint maga az idő, hallhatott az író Bergotte-ról, a festő Elstirről, tehát ez a közönség hogyan is ne érthette volna meg, hogy itt, az Örömök és napokban ugyanaz a vágy lappang: annak vágya, keresése, hogy hogyan mesélhetem el önmagam – a másikon, másokon keresztül. Ez a más hol az ember, hol a művész. Hogy nem csupán társasági pletykarovatba illik – mint vélték sokan – egy-egy fájdalmas történet. Hogy a művész az egyetlen, aki kijáratot nyit abból a múló, elherdált időből, amelyikről Macbeth így beszél, s amit Proust feljegyzett magának: A holnap és a holnap, és a holnap /Nap telik nap után, mind húzza a lábát / A jegyzett idő utolsó szaváig, / És minden tegnap a dohos halálba /Világított utat nekünk, bolondoknak.[5]
Az Örömök és napok címéről mondjuk el, hogy több mint parafrázis.[6] A francia Les plaisirs et les jours második tagja a francia olvasó számára egyértelműen a mulandóságot idézi. A cím valahogy úgy jelenik meg számára, mint a biztosan elhervadó virág. Nem véletlenül illusztrálják a könyvet virágképek. A cím kettős szerkezete az egész művet meghatározza. A közepe táján a Festő- és zenészportrék két részre tagolja (nem osztja!) a művet. Az első a „mondanités”, a társasági élet hívságait, az elpocsékolt, elvesztegetett időt jeleníti meg kaleidoszkóp-szerűen, olaszos hangzású nevekkel, kicsit Stendhalt idézve. A második rész az emberi elé tart tükröt. Ahogy Thierry Laget mondja: E könyv után, amely számos ajtót bezár, Proustnak nem marad más hátra, mint az a kötelesség, hogy évekre elhallgasson. Ezt meg is teszi. Hogy méltó legyen ahhoz a fogadalmához, amelyet az (alább olvasható) Willie Heath-ajánlásban fogalmaz meg: hogy olyan tiszta, áttetsző művet hozzon létre, „amelyben a Múzsák méltán gyönyörködhetnek – magukban”.[7] Ez a méltó mű lesz a Recherche, azaz Az eltűnt idő nyomában. De az Örömök idején még „nem kötötte szekerét egy csillaghoz” – még nem kristályosodott ki a költői gondolat.[8]
A művészet igényváltozása felszívta magába a vallásban feszülő várakozást is, a megváltás várását, a csodavárást, a döntő esemény várását. Ezért többet vár a nyelvtől, formától, kifejezéstől, mint a régi korok művészete. Mágikus igénnyel lép fel. A modern művészet a profán szakralizálásának és a szakrális profanizálásának áthatása. Ezért válik le róla a hisztorikum (minden, ami epikus, leíró). Leválik róla minden, amiben múlt van megtestesülve: tehát ami valóság. Törekvés a meg-jelen-ítésre![9]
Ezt a meg-jelen-ítést Proust úgy valósíttatja meg, hogy a múlt anyagából szövi a jelenét: magát a művet. Emlékeinek és emlékezetének kiadja a parancsot, hogy légnemű emlékezéssé váljanak, s mint Apollinaire Megsebzett galambja, Orpheuszként alászállva felhozza szerelmeit a Hádészból. Hogy ráleljen az eltűnt Időre.
*
Jegyzetek:
[1] Marcel Proust, Les Plaisirs et les Jours suivi de l’Indifférent et autres textes, édition de Thierry Laget,
Paris, collection Folio classique (n° 2538), Gallimard, 1993, in Préface de Thierry Laget p. 35.
[2] André Maurois, Proust, Gondolat, 1976, 83. Fordította Szávai Nándor. Ezek mind Proust Condorcet-gimnázium-beli barátai.
[3] Lásd alább, Barátomnak, Willie Heath-nek.
[4] Az A la rechrche du temps perdu-ről van szó. Magyarul: Az eltűnt idő nyomában. Gyergyai Albert fordítása.
[5] Georges Cattaui, Marcel Proust, Éditions universitaires, 38. Shakespeare, Macbeth, 5.5. Kállay Géza fordítása. Macbeth (Kállay Géza 2014) · Magyar Shakespeare Archívum (béta verzió) (ppke.hu)
[6] Hésziodosz, Munkák és napok című könyvéről van szó.
[7] Laget, 37.
[8] Emerson (Cattaui, 36)
[9] Tábor Béla, kézirat.