1897. február 6-án hajnalban Meudon erdejében, az Ermitage de Villebon előtt két férfi szegezte egymásra pisztolyát. Az idősebb, a negyvenkét éves Jean Lorrain már neves író. Verseket, novellákat és két regényt is publikált. Emellett hírhedt krónikás, aki a L’Événement, és a L’Echo de Paris hasábjain maró gúnnyal állítja pellengérre Párizs íróit, színészeit, nagyvilági hölgyeit. A fiatalabb mindössze huszonhat éves, és Marcel Proustnak hívják. Az előző évben jelent meg első kötete, a Gyönyörök és napok című vékony kötete luxuskiadásban, amihez Anatole France írt előszót és az a Madeleine Lemaire illusztrálta, aki később Az eltűnt idő nyomában című regénye Verdurin asszonyának legfőbb mintája lesz. Proust és Lorrain nem kedvelték egymást. Az utóbbi szerint „a kis Marcel” „irodalmi sikerekre és a szalonok világára szomjazik.” A párbajra azért került sor, mert Lorrain 1897. február 3-án, a Le Journal című lapban nyíltan utalt Proust homoszexualitására.

Jean Lorrain (eredeti nevén Paul Alexandre Martin Duval) törékeny alkatú Prousttal ellentétben robusztus termetű, ám ugyanolyan érzékeny idegzetű volt, mint ellenfele. Már fiatal korában elkapta a szifiliszt, egész felnőtt életében éterrel és morfiummal mérgezte magát, ami gyomorfekélyt okozott nála. Míg Marcel Proust ötvenkét éves korában halt meg, Lorrain ötvenegy évesen. A francia irodalmi élet fenegyereke szándékosan botránkoztatta meg környezetét. Ő is dandy volt, ő is látogatta az irodalmi szalonokat, akárcsak Proust, ám jobban kedvelte a kétes hírű negyedeket. Lorrain minden ismerőse tudta, hogy kizárólag a „rossz fiúk” érdekelték, hogy a külvárosokban a sötétség leple alatt kötött ismeretségeket csavargókkal, és hogy alkalmi barátai nem egyszer eltángálták. Mazochista hajlamai voltak, azt mondták róla, feltűnési viszketegségben szenved. A Cabaret des Quat’z’Arts-nak nevezett botrányos szórakozóhely bálján például rózsaszínű dresszben, párducbőr nadrágban jelent meg. Míg Proust titkolta homoszexualitását, Lorrain nyíltan, provokatív módon felvállalta másságát abban a korban, amikor a társadalom még mélyen elítélte. Az eltűnt idő nyomában című regényében Proust ezt írja a homoszexuálisokról: „Átok sújtotta fajta, melynek hazugságban és esküszegésben kell élnie, hiszen tudja, hogy vágya, mely minden teremtett lény számára az életöröm legfőbb forrása, büntetendő, szégyenletes és bevallhatatlan;” Georges D. Painter, Proust életrajzírója szerint Lorrain Charlus báró egyik mintája volt Montesqiou gróf mellett. Az eltűnt időben egyik nap Charlus nagynénjéhez, Madame de Villepaisishez látogat, és véletlenül találkozik Jupiennel, aki mellényszabó műhelyének küszöbén álldogál. A narrátor távolról figyeli a két férfi közeledését egymáshoz: „Már-már azon voltam, ismét odébb húzódom, nehogy észrevegyen; végül sem időm, sem szükségem nem volt rá. Mert mit láttam! Szemtől szemben ebben az udvarban, ahol korábban minden bizonnyal nem találkoztak soha (hiszen Charlus úr csak délután jött a Guermantes-palotába, amikor Jupien a hivatalában volt), a báró egyszer csak tágra nyitotta addig félig lehunyt szemét, és rendkívüli figyelemmel vizsgálta a boltja küszöbén álló hajdani mellényszabót, aki, mintha odaszegezték volna Charlus úr elé, gyökeret eresztett, mint valami virág, s elbűvölt arccal bámulta az öregedő báró pocakját.”

Lorrain nem véletlenül pécézte ki magának Proustot. A két író több téren rivalizált egymással. Lorrain csodálta például Sarah Bernhardt-t, egész életében arról álmodik, hogy egy számára írt színdarabjában fog játszani a művésznő. Proust regényében Berma személyében ráismerünk Sarah Bernhardt-ra, akiért a narrátor rajong. Lorrain és Proust minden valószínűség szerint találkozott Sarah Bernhardt páholyában. Az Ambassadeur és más neves kabarék híres énekesnője, Yvette Guilbert is egyaránt elbűvölte mindkét írót. Proust látogatta koncertjeit, Lorrain pedig dalokat is írt az énekesnő számára. Jegyezzük meg, hogy Toulouse-Lautrec, aki szerelmes volt a művésznőbe, több híres képet is festett róla. Lorrain féltékeny volt Robert de Montesquiou, költő és műkritikus sikereire, akit „a szemtelen költő és dandy”-ként emlegettek, és aki Proust barátja volt, regényében pedig Charlus egyik modellje lett. Különös találkozást jelent Proust és Lorrain életútján a Polignac házaspár. Proust, aki Polignac herceg zenei szalonjában Gabriel Fauré és Maurice Ravel zenéjét hallgatta, az asszony iránt érdeklődött, míg Lorraint a homoszexuális férj vonzotta.

Jean Lorrain ominózus cikke elején a „világfiak amatőrizmusáról szól, majd a Gyönyörök és napok illusztrálójáról, Madeleine Lemaire-ről írja vitriolba mártott tollal: „Mme Lemaire találékonysága még sohasem kötődött oly szorosan egy szerző tehetségéhez: M. Paul Hervieu és Flört című könyve bizonyára nem inspirálták ennyire szellemileg bájos festőnőnket. Így M. Proust egyik története: Barátok: Octavian és Fabrice két gitározó macskával illusztrált, egy másik, az Álmodozás három pávatollal. Igen, asszonyom, három pávatollal; ezek után ugyebár már feladhatjuk.” Anatole France-nak pedig azt veti a szemére, Marcel Schwob, Pierre Louÿs vagy Maurice Barrès könyvei elé nem írt előszót, ezzel szemben Proustéhoz igen. Az igazság az, hogy ez utóbbi kérésének sem könnyen adta meg magát az akkor már híres író. Pályája kezdetén Proust mindenáron France pártfogó szárnyai alá kívánt húzódni, ezért kiadójához, Calman-Lévyhez fordult, kérjen egy bevezető szöveget a Gyönyörök és napok elé. Úgy gondolta, a pályája csúcsán lévő France írása érdeklődést kelt műve iránt és még talán az olyan áhított dicsőséghez is vezethet. Az eredmény nagyon is megkérdőjelezhető. Az Anatole France-ból nagy nehezen kicsikart előszó meglehetősen kétértelmű. Az írás már a könyv kiadása előtt megjelent 1896. június 9-én a Le Figaróban. Előszavában France távolságtartó, számára Proust inkább egy kellemes társaságot, mint irodalmi partnert jelentett. A híres író így kezdi előszavát: „Miért kérte tőlem, hogy könyvét ajánljam a kíváncsi elméknek? És miért ígértem meg ezt az igen kellemes, ám teljesen felesleges munkát?” Ezután megdicséri a könyvet, ami „önmagáért beszél”. A rövid szöveg végén szól a könyv illusztrátoráról, Madeleine Lemaire-ről is. Proust elképzelése a visszájára fordul. A könyv megjelenése után a kritikusok többet beszélnek Anatole France-ról, mint róla.

Akibe Lorrain belemar, az a neves szalontulajdonos, festő, aki a 31, rue de Monceau alatti pompás magánpalotájában áprilistól júniusig minden kedden fogadta Párizs krémjét, amit a franciák „Tout Paris-nak neveznek. Kertjében gyönyörű akácfák virágoztak. Bejáratosak voltak hozzá a faubourg Saint-Germain arisztokratái, többek közt La Rochefoucauld-ék, a Brissac házaspár vagy Grazioli hercegnő. Műtermében adott estélyeket olyan fiatal tehetségeknek is, mint Proust, aki 1892-től volt a szalon látogatója, vagy a karrierje csúcsán lévő zeneszerző, karmester és énekes Reynaldo Hahn, a később világhírűvé lett író, Guy de Maupassant, a nagyszerű színésznő, Sarah Bernardt, aki Az eltűnt idő Bermájának egyik modellje lesz. Madame Lemaire szalonja egyben a zene szentélye is, ahol olyan neves énekesek és zeneszerzők adtak műsorokat, mint Emma Calvé vagy Camille Saint-Saëns. Ismert költők közül is nem egyet meghívott Madame Lemaire, mint a hozzá közel álló Robert de Montesquiout, aki szalonjában került barátságba Prousttal és lett halhatatlanná, mivel többek közt ő volt Az eltűnt idő egyik legfontosabb alakjának, Charlus bárónak modellje. Egyébként Montesquiou „a rózsák császárnőjének” nevezte Madame Lemaire-t, aki számtalan festményén örökített meg rózsákat. A politikusok közül olyan hírességeket is vendégül látott Madeleine Lemaire, mint a későbbi miniszterelnök és köztársasági elnök, Raymond Poincaré. A festők között említsük meg Jean Béraud-t, (Proust egyik tanúja), aki hathatott Proustra, mivel a művészettörténészek szerint egyes festményei Az eltűnt idő Elstirjének képeire emlékeztetnek.

Amiért Proust felháborodott, ezek a mondatok voltak: „biztosak lehetnek abban, hogy következő kötete számára M. Marcel Proust megszerzi M. Alphonse Daudet előszavát, magáét a meg nem alkuvó M. Alphonse Daudet-ét, aki ezt nem tagadhatja meg sem Mme Lemaire-től, sem fiától, Lucientől.” Ez egy nyilvánvaló célzás volt arra, hogy Proustnak homoszexuális kapcsolata volt Lucien Daudet-val. Ezt Marcel nem tűrhette, három nappal később sor került az emlékezetes párbajra. Proust segédei Gustave de Borda, híres kardvívó és Jean Béraud, neves festő, míg Lorrainé Octave Usanne újságíró és könyvkiadó, valamint Paul Adam író. A párbajsegédek Jean Béraud lakásában megvitatták hogyan lehetne kibékíteni az ellenfeleket, úgy látták, hogy ez nem lehetséges, és a párbaj elkerülhetetlen. A választott fegyver a pisztoly volt, és huszonöt lépésről kellett két lövést leadni vezényszóra. Proust és Lorrain életrajzírói egymástól eltérően írják le a párbaj kimenetelét. Egyesek szerint mindketten a levegőbe lőttek, mások azt állítják, hogy a golyók a földbe fúródtak. Tény, hogy sem Proust, sem Lorrain nem sérült meg.

*

A részletek a következő kiadásból származnak: Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Szodoma és Gomorra. Atlantisz Kiadó, Budapet, 2001 (fordította Jancsó Júlia), 24., illetve 12.oldal