Proustot lenyűgözték korának technikai újdonságai, mint a telefon, a lift, a bicikli, az automobil vagy a repülőgép. Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényében lépten-nyomon találkozunk telefonos és távirász kisasszonyokkal, kerékpárosokkal, sofőrökkel. Az író mindennapi életében a vonat és a gépkocsi lehetővé tették, hogy gyorsan eljusson úti céljaihoz, Párizs irodalmi szalonjaiba, barátaihoz, fürdőhelyekre. De ennél sokkal többet jelentettek. Automobilon utazva fedezte fel Észak-Franciaország katedrálisainak rejtelmeit, hogy azután élményeit áttételesen átültesse Az eltűnt időbe.

A vasút Proust életében és regényében

„Legszívesebben mindjárt másnap felszálltam volna a szépséges, magasztos, egy óra huszonkettes vonatra” (Marcel Proust)

Az 1871-ben született Marcel Proust szüleivel, majd később egyedül két vasútvonalon utazott. Az egyik az 1855-ben alapított nyugati vonal, amely Normandiába és részben Bretagne-ba szállította az utasokat, akik Párizsban a Gare Saint-Lazare-on szálltak fel. A másik az 1878-ban, Proust gyerekkorában megnyitott vasútvonal volt. 1877-től az akkor hat éves Marcel öccsével, Robert-rel a húsvéti és nyári szüneteket nagynénjénél töltötte egészen 1881-ig, amikor asztmája miatt le kellett mondania ezekről az utazásokról. A gyermek Marcelt elbűvölte a hatalmas Saint-Lazare pályaudvar színes nyüzsgése, amikor az Illiers-be tartó vonatra vártak. Az utazás azonban nem volt zökkenőmentes. Amint elérték Chartre állomását, páni félelembe estek, hogy sikerül-e leszállniuk a célállomáson az alatt a rövid öt perc alatt, amíg a vonat Illiers-ben állt. Már egy fél órával hamarabb idegesen toporogtak a folyosón felhalmozott csomagok között. A vonat zárt tere ugyanakkor megnyugtatta Marcelt, az ablakon át látott táj pedig lenyűgözte. Az akkoriban végtelenül hosszú utazás során a nagymama a vasúti fülke egyik sarkába ültette a fiút, arcát a fejtámla felé fordította, és szeme elé húzta a kék színű függönyt, amelynek szénpor, olaj és dohányszaga − jóval megelőzve Léonie néni teába mártott madeleine-jének illatát − az akaratlan emlékezés első kiváltója lehetett.

A vonat Az eltűnt idő elejétől kezdve fontos helyet foglal el a prousti műben. Ez kétség kívül annak is köszönhető, hogy a 19. század elején a vasút rendkívüli fejlődésen megy át. Rögtön a regény első oldalán ezt olvassuk: „Törtem a fejem, hány óra lehet, vonatfüttyöt hallottam, ahogy közelebbről vagy távolabbról, mint madárdal az erdőben, a kopár vidék távolságait felmérve kirajzolta a teret, melyben az utazó a legközelebbi állomás felé igyekszik;”[1]

A Swannék oldala című kötetben Marcel leírja az útvonalat, amin Párizsból Balbecbe utazik: „Legszívesebben mindjárt másnap felszálltam volna a szépséges, magasztos, egy óra huszonkettes vonatra, amelynek indulási idejéről sosem tudtam szívdobogás nélkül olvasni a vasúttársaság plakátjain, a körutazások hirdetéseiben: mintha a délután egy meghatározott pontján ejtett volna ízes bemetszést, írt volna titokzatos jelet, amitől persze az eltérített órák továbbra is az este, a másnap reggel felé tartanak, ez azonban nem Párizsban, hanem valamelyik másik, utunkba eső városban köszönt ránk, s hagyja, hogy mi válasszuk ki. melyikben: mert megáll Bayeux-ben Coutanccs-ban, Vitrében, Questambert-ben, Pontorsonban, Balbecben, Lannionban, Lamballe-ban, Benodet-ban, Pont-Avenban, Quimperlében, s a nekem kínált nevekkel zsúfolásig rakodva fut tovább, én azonban sehogy sem tudtam választani, hiszen képtelen lettem volna egyet is feláldozni közülük.”[2] A Proust által leírt útvonalat sokan próbálták a korabeli vasúti menetrendekből rekonstruálni, mindhiába. Ez ugyanis csak Proust képzeletében létezett. Erre is érvényes, amit Proust alakjainak megformálásáról ír, nevezetesen mindegyik szereplő számos létező személy egy-egy vonását tükrözi. Ahogyan azt Karafiáth Judit is megjegyzi a magyar fordításhoz fűzött jegyzetekben: „Hét különböző vasútvonalból állt össze ez a félig fiktív vasútvonal.”[3]

A Virágzó lányok árnyékában című kötetben Marcelt a nagymama viszi el egészségi állapota miatt a Balbecnek átnevezett Cabourg-ba. Ide is a Saint-Lazare állomásról indult a vonat: „Fel kell hagynunk minden reménnyel, hogy este saját lakásunkban fekszünk le, ha egyszer elhatároztuk, hogy betesszük a lábunkat a bűzös barlangba, ahonnan a rejtélyek világába jutunk, a nagy üvegtáblás hangárok egyikébe, amilyen a Saint-Lazare pályaudvar is, ahová a balbeci vonathoz mentem, amely olyasfajta hatalmas, nyers és drámai veszélyekkel terhes eget tárt a nyitott hasú város fölé, mint Mantegna vagy Veronese egyes, szinte párizsiasan modern égboltjai, amelyek alatt csak valamely szörnyű és ünnepélyes aktus mehetett végbe: vonatindulás vagy keresztfa felállítása.”[4]

A vonat az álmodozások szülője a narrátornál. A fürdővárosba történő utazásokat Proust egy impresszionista tájleírással idézi fel: „az ablakkeretben, egy sötét kis erdő fölött ívelt szélű felhőket láttam, melyeknek puha tollpárnája olyan megállapodott halott rózsaszín volt, többé nem változó, mint a festéket magába szívó szárnytoll vagy mint a pasztellkép, amelyre a festő fantáziája felvitte. De éreztem, hogy ez a szín éppenséggel nem ernyedtség, nem is szeszély műve, hanem szükségszerűség és élet. Hamarosan felgyűltek mögötte a fénytartalékok. A szín élénkebb lett, az ég olyan pirosba fordult, hogy szemem az ablaküvegre tapasztva próbáltam tisztábban látni, mert éreztem, hogy valamiféle kapcsolatban van a természet mélyreható létezésével.”[5]

A vonat nemcsak a narrátort, de a szereplőket is lenyűgözi. Swann „mámorító szerelmes regényhez” hasonlítja a menetrendet.

Proust automobilon és az automobilról

„a legértékesebb, amit az automobil adott, ez a csodálatos függetlenség; akkor indulhatott, amikor csak akart és ott állhatott meg, ahol csak akart” (Marcel Proust)

A tehetős Proust hamar beleszeretett a taxin történő utazásba. Elragadtatással beszélt a motor zümmögéséről és „az apostolok szent keresztjéhez hasonlatos kormánykerék”-ről.

1903-ban Proust apja, két évvel később édesanyja is meghalt. Asztmája miatt Marcel egészségi állapota súlyosbodott. 1907-ben a Le Figaro című napilapban, ahol már évek óta publikált, Proust olvasta, hogy a normandiai tengerparton, Cabourg-ban megnyílt a Grand Hôtel nevű luxusszálloda. Mivel már ezt megelőzően is volt Cabourg-ban, és orvosai javasolták neki a tengeri levegőt, elhatározza, hogy ismét felkeresi a fürdővárost: Proust minden nyáron visszatért a szállodába egészen az első világháború kitöréséig.

A Grand Hôtel szolgáltatásai között volt a gépkocsi bérlése sofőrrel. A Taximètre Unic elnevezésű vállalkozás igazgatója Proust gimnáziumi osztálytársa, Jacques Bizet volt, aki két sofőrt is Proust rendelkezésére bocsátott, Odilon Albaret-t és Alfred Agostinellit. Míg az előbbi hosszú évekig állt az író szolgálatában feleségével, a hűséges házvezetőnővel, Céleste-tel együtt, Agostinelli Proust szeretője és Az eltűnt idő Albertine-jének egyik modellje volt. Normandiai útjaihoz Proust a piros színű taxit vezető Agostinellit szerződtette.

A Szodoma és Gomora című kötetben Proust összehasonlítja a vonaton és automobilon tett utazásait: „Talán úgy látszik, hogy a tündérvarázsú vasúti utazások iránti szenvedélyemnek meg kellett volna akadályoznia, hogy osztozzam Albertine elragadtatásában az automobil iránt, az automobil iránt, amely egy beteget is elvisz, ahová akarja, és megakadályozza, hogy − amint én is tettem korábban − a mozdíthatatlan szépségek helyét egyéni jellemzőjüknek, pótolhatatlan lényegüknek lássam. S tagadhatatlan, hogy az automobil nem tette ezt a helyet a mindennapi élet kereteibe kényszerített céllá, mint Balbecet a vasút, amikor hajdan Párizsból idejöttem; céllá, amely csaknem eszményi az induláskor, s az érkezéskor is az marad, mikor megérkezünk a tágas épületbe, ahol senki sem lakik, s amely egyetlen névtáblát visel, a városét, a pályaudvarra, amely végre elérhetőnek ígéri a várost, mintha az benne öltene testet. Nem, az autó nem ilyen mesebelien vitt valamely városba, melyet először a nevében összegzett egészben láttunk, a nézőtéren ülő néző illúzióival. Az autó az utcák kulisszái közé vitt, meg-megállt, amíg útbaigazítást kértünk egy helybélitől.”[6]

Az olvasó Az eltűnt időből ismeri meg Proust vonzódását az automobilhoz, jóllehet már 1907-ben, a Le Figaro november 19-i számában közölt egy cikket Úti benyomások automobilon címmel. Az írás hosszú érlelődés eredménye, aminek folyamán Proust a középkori építészetet és művészetet tanulmányozta. Erről tanúskodnak 1900-tól írt cikkei a katedrálisokról. Ezek a cikkek John Ruskin Bible d’Amiens,1904 (Amiens-i Biblia) és a Sésame et les lys (1906) című műveinek lefordítása idején sokasodnak meg. (Az utóbbi mű magyarul is olvasható Szezámok és liliomok címmel Farkas Klára fordításában).

Az Úti benyomások automobilon Proust normandiai kirándulását írja le sofőrjével, Alfred Agostinellivel. A cikk így kezdődik: „Balbecből indulva késő délután, nem vesztegethettem az időt, ha még éjfél előtt meg akartam érkezni barátaimhoz körülbelül félúton Lisieux és Louviers között.” Proust leírja az út során látott tájat, a szép szeptemberi napon egymás után elfutó házakat, a távoli tornyok látványát, majd megkéri a sofőrt, álljon meg a Saint Étienne templom harangtornyainál: „És hatalmasan, teljes magasságukban kiemelkedve oly hirtelen tűntek fel előttünk, hogy alig maradt időnk megállni, hogy neki ne menjünk a porche-nak.” Ezt a részt némi változtatással Proust beemeli a Swannék oldala című kötetbe is: „Olyan lassan közelítettünk hozzájuk, hogy már azon gondolkoztam, mennyi idő kell még, amíg odaérünk, mikor egyszer csak a kocsi befordult, s épp a tövükben tett le; azok ketten pedig oly erőszakosan toppantak elénk, hogy éppen csak meg tudtunk állni, és nem szaladtunk neki a bejáratnak. Majd folytattuk az utunkat, kis ideje elhagytuk már Martinville-t, és a falu, miután néhány pillanatra velünk tartott, eltűnt, míg a láthatáron egyedül maradt, és megfutamodásunkat leső harangtornyai csakúgy, mint a vieuxvicq-i, napfényben fülelő csúcsaikkal még mindig integettek utánunk búcsúzóban.”[7] Elhagyják Caen-t, a Saint-Étienne és a Saint-Pierre templomok tornyait, amelyek benapozott csúcsaival mintegy búcsút intenek az utazóknak. Ezek után az automobil Lisieux-ben áll meg. Előbb a házakat szemlélik meg az utazók, majd a katedrálist: „Egy géphiba miatt kénytelenek voltunk az éjszaka beálltáig Lisieux-ben maradni; mielőtt továbbmentünk volna, meg akartam nézni a katedrálison azt a néhány levéldíszt, amikről Ruskin beszél, de a város rossz megvilágítása megszűnt azon a helyen, ahol a katedrális csaknem teljes sötétségbe burkolózott.”⁷ Proust azonban mindenáron látni akarta a katedrális részleteit, és tapogatózva közeledett az évszázados kövekhez, amikor sofőrje, Agostinelli ráirányította a katedrálisra az automobil reflektorait. Ez a momentum mintegy szimbóluma volt a múlt és a jelen összekapcsolódásának: „Sofőröm, a leleményes Agostinelli küldte az öreg szobrokra a jelen üdvét, amely fény csak még jobban engedte a múlt leckéit elolvasni, aszerint, ahogyan én akartam, a porche valamennyi részére egymás után ráirányítva automobilja reflektorának fényeit.”

Proust végül megérkezik úti céljához, rokonaihoz, akiknek öröme felidézi benne Trisztán és Izolda történetét, ahogyan a lány kendőjét lengeti üdvözlésként, az automobil kürtjének „vidámmá, csaknem emberivé vált hangja” pedig Wagner zenéjére emlékezteti, arra az örömre, ami „az ember lelkét eltöltötte”.

Az automobil, ami lehetővé teszi, hogy a narrátor „akkor indulhatott, amikor akart, és ott állt meg, ahol kedve tartotta”, praktikussága mellett esztétikai funkciót tölt be a prousti regényben. Egyetlen nap alatt képes összekötni azelőtt két zárt világnak tűnő helyiséget.

* 

Jegyzetek:

[1] Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2017 (fordította Jancsó Júlia), 7.

[2] Uo. 403-404.

[3] Uo. 478.

[4] Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Virágzó lányok árnyékában. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2017 (fordította Jancsó Júlia), 230.

[5] Uo. 240.

[6] Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Szodoma és Gomorra. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2017 (fordította Jancsó Júlia), 454-455.

[7] Swannék oldala, 193.