Marcel Proust asztmája[1], meglehet, ugyanolyan „irodalomtörténeti tény”, mint Flaubert vagy Dosztojevszkij epilepsziája, mint Montaigne veseköve[2]. És csakugyan, a betegség „Az eltűnt idő nyomában” szerzőjének úgyszólván egész életét végig kísérte, és csak Proust rendkívüli akaraterejének, írói hivatásába vetett rendíthetetlen hitének köszönhető, hogy sikerült felülemelkednie rajta.

Proust alig kilencéves, amikor1881-ben, orvos apja szeme láttára egy fulladásos roham csaknem elviszi. Mindamellett huszonegynéhány éves koráig a bajnak nem voltak komolyabb tünetei. A betegség a kilencvenes évek második felében (1897 táján) fordul komolyabbra, ettől fogva az író mind gyakrabban panaszkodik mellkasi nyomásra és sípoló légzésre leveleiben.

A fordulat után anyjának csaknem minden levelében beszámol az állapotáról. „Nagyszerűen érzem magam, semmi mellkasi nyomás – írja 1899. szeptember 12-én Évian-les-Bains-ből –, de mivel tegnap is, ma is alig hunytam le a szemem […], hogy ne kelljen újra füstölni[3], ma reggel bevettem egy kevés trionalt[4], és – bár nincs mindig ilyen szerencsém ‑‑ végre sikerült is elaludnom…[5]” 1901. augusztus 31-én: „Ma sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap, már ami az asztmát illeti...[6]” 1902. augusztus 18-án: „Mivel kiújult az asztmám, rengeteg port elfüstöltem…[7]” És így tovább, egészen anyjának 1905-ben bekövetkező haláláig.

Ekkortájt alakítja ki, védekezésül, azt a jellegzetes életmódot, amelyhez, két és fél évtizeden át, egészen 1922-ben bekövetkező haláláig makacsul ragaszkodott. Alig mozdul ki hazulról, és zajra is érzékeny lévén, parafaburkolatot csináltat hangfogónak hálószobája falára. Mivel erős kávéval kúrálta magát, krónikus álmatlanságban is szenvedett: ezért éjszaka, ülőhelyzetben, ágyában dolgozik, nappal alszik (a pozíciónak az az előnye is megvolt, hogy enyhíteni tudta az éjszakai rohamokat).

A betegség azonban nemcsak az életrajznak része, hanem a többkötetes regényfolyamnak is. És itt nemcsak arról van szó, hogy Az eltűnt idő nyomában lapjain sok a beteg meg az orvos, nemcsak arról van szó, hogy a betegség meg a betegséggel való küzdelem szinte az egész művön végigvonul, és hogy a regényfolyam cselekménye kibogozhatatlanul összefonódik a narrátor szenvedéstörténetével. Az orvosi nyelvből kölcsönzött szakszavak, képek, metaforák, a zihálva indázó mondatok mind-mind azt bizonyítják, hogy ennek a hatalmas műnek – ahogyan a Hashajtó és tejdiéta című szemelvényből is kiviláglik[8] – a betegség egyszerre tárgya, témája és főleg kimeríthetetlen inspirációs forrása.

A betegség a regényfolyam mellett Proust irodalomszemléletére is rányomja bélyegét. Amikor 1921-ben Jacques Rivière a Baudelaire-évforduló kapcsán cikket kér tőle a La Nouvelle Revue Française-be[9], a nagybeteg Proust először szabadkozik, súlyos betegsége ugyanis „nem teszi lehetővé, hogy tanulmánnyal vagy akárcsak cikkel is tegyen eleget a felkérésnek, kénytelen pár észrevétellel beérni”. Majd megjegyzi: jóllehet Hugo sokat emlegette a halált, mindig az életet habzsoló ember nézőpontjából, amiért is a sorai híjával vannak a meggyőző erőnek, míg az afáziától rettegő Baudelaire – mondja Proust – eljut a tisztánlátásig, amit csak az igazi szenvedés tesz lehetővé.

*

Az asztma, legalábbis a betegség pszichoanalitikus értelmezése szerint, a kielégíthetetlen szeretetvágy betegsége. Akárhogyan is, Proustnak nemcsak sorscsapás az asztma, nemcsak állandó szenvedés, de menedék és kapaszkodó is, jogcím a szeretetre, gondoskodásra és figyelemre, ürügy az elzárkózásra és távolságtartásra, ürügy az írói alkotómunka megkövetelte magányra. Egyszóval az asztma egyfajta reakció a túlérzékeny író részéről, védekezés a hol csak idegesítő, hol fájdalmas, ha ugyan nem elviselhetetlen valósággal szemben.

Mindent összevéve nagyon is valószínű, hogy Proust aligha tudta volna több kötetes regényét, ezt a jó két évtizedet igénylő hatalmas vállalkozást a betegség „védőburka” nélkül tető alá hozni. És megfordítva: talán nem túlzás azt mondani, hogy a monumentális mű nemcsak kárpótolta a mindennapos szenvedésért, de az életét is jelentősen meghosszabbította…

*

Marcel Proust: Hashajtó és tejdiéta[10]

Akkortájt már jó ideje voltak légzési problémáim, a háziorvos pedig – a nagymama nem kis felháborodására, aki már-már attól félt, hogy idült alkoholizmusban fogok elpatkolni – azt javasolta, hogy a légzéskönnyítő koffein mellett mindig igyak sört, pezsgőt vagy konyakot, amikor úgy érzem, hamarosan rohamom lesz. És a roham majd, magyarázta, az alkoholos eufóriában „szépen elvetél”. Igen ám, de hogy a nagymama bele is egyezzen a dologba, muszáj volt jeleznem, sőt, hivalkodóan ki is kellett mutatnom, mennyire szenvedek. Egyébként is, amikor úgy éreztem, nemsokára megint rosszul leszek, rögtön elfogott a nyugtalanság, de nem a közelgő roham miatt, hiszen sohase lehetett előre tudni, hogy milyen lesz, kicsi-e vagy nagy, hanem mert nem akartam a nagymamát megint kétségbe ejteni; ettől még a szenvedésnél is jobban féltem. Még szerencse, hogy a szervezetem úgy viselkedett – akár mert annyi ereje sem volt, hogy valamennyire is elrejtse titkait, akár mert attól félt, sokan tudatlanságukban olyan erőfeszítést várnak tőle, amire ilyen fulladásos roham közben nem is képes, vagy ha mégis, minden energiája rámegy –, hogy a nagymamát mindig a lehető legnagyobb pontossággal, sőt, szinte fiziológiai pedantériával tudtam értesíteni a közelgő rosszullétről. Valahányszor felfigyeltem egy-egy nyugtalanító jelre, amit korábban nem vettem észre, egészen addig pocsékul éreztem magam, míg a nagymamának be nem számoltam róla. És ha úgy csinált, mintha semmi jelentőséget sem tulajdonítana a dolognak, néha olyan érzésem támadt, mintha a szervezetem még határozottabban figyelmeztetett volna. Nem egyszer előfordult, hogy egy kicsit el is vetettem a sulykot; ilyenkor a szeretett arc, amely ekkor már nem uralkodott annyira az érzelmein, mint fiatal korában, csupa szánalom volt és fájdalmas görcsbe rándult. Ettől fogva csakis amiatt aggódtam, mennyi szorongásnak vagyok okozója; és mintha csak csókkal is el lehetne oszlatni az efféle szorongást, és mintha ez az én szeretetem legalább akkora örömet szerezne a nagymamának, mint amekkora az én boldogságom, nagy hirtelen a karjába vetettem magam. És mivel az a bizonyosság is enyhítette az aggodalmam, hogy a nagymama nagyon is tudja, milyen kutyául érzem magam, inkább úgy döntöttem, hogy megnyugtatom, annál is inkább, mivel ez ellen az elhatározás ellen a szervezetemnek sem volt kifogása. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy nem is olyan kibírhatatlan ez a rosszullét, hogy egyáltalán nem kell sajnálnia, és higgye el, nagyon is jó a közérzetem; mivel a szervezetem pontosan annyi szánalmat követelt csak, amennyit érdemelt, semmivel sem többet, azzal a feltétellel, hogy sikerül tudatnia, hogy fájdalmat észlel a jobb oldalán, semmi kivetnivalót nem talált abban, ha kijelentem, hogy ez a fájdalom egyáltalán nem elviselhetetlen, és semmiképpen sem lehet akadálya a jó közérzetnek. [...] Pedig a lábadozásom alatt csaknem minden nap voltak fulladásos rohamaim. Egyik nap, amikor késő este a nagymama belépett a szobámba (miután nem sokkal azelőtt abban a hitben hagyott magamra, hogy hál’ isten jól érzem magam), és észrevette, milyen zihálva veszem a levegőt: „Jóságos ég! Nézni is rossz, hogy szenved ez a gyerek!” – mondta kétségbeesett ábrázattal. És már fordult is ki, hallottam, ahogyan odakint csapódik az utcai kapu; de már jött is vissza, kezében egy üveg konyakkal; le kellett mennie a boltba, odahaza nem tartott szeszes italt. [...]

Mivel a fulladásos rohamok nem enyhültek, bár a tüdővértolulás, amit régóta sikerült kiheverni, semmiképpen sem indokolhatta őket, szüleim úgy határoztak, okosabb, ha Cottard professzorral is megbeszélik a dolgot. Annak az orvosnak, akit ilyen esethez hívnak, a szokásos szaktudás korántsem elegendő. Az olyan tünetek esetében, amelyek, könnyen lehet, egyszerre három vagy négy különböző betegségnek tünetei, végső soron nem is annyira a szaktudás, sokkal inkább a szimat vagy a biztos szem dönti el, hogy – a tünetek látszólagos azonossága ellenére – melyiket érdemes alaposabb kezelésben részesíteni. Semmiféle fensőbbségérzéssel nem párosul az ilyen rejtélyes adottság, sőt, különösebb intelligenciával sem, még az olyan faragatlan és útszéli ember is rendelkezhet vele, aki kedveli a giccses festészetet, akinek a csapnivaló zene is zene, és aki híjával van minden intellektuális kíváncsiságnak. Ami például az én esetemben közvetlenül is megfigyelhető volt, egyformán lehetett tünete ideges eredetű gyomorgörcsnek, kezdődő tuberkulózisnak, asztmának, ételmérgezés okozta nehéz légzésnek, krónikus hörghurutnak, egyszóval olyan bonyolult állapotnak, amelynek kialakulásában a fentiek közül egyszerre több tényező is közrejátszhat. De míg az ideges eredetű gyomorgörcsöt az orvosok megvető legyintéssel szokták elintézni, tuberkulózis esetén általában bőséges étkezést javasolnak; ez azonban aligha megfelelő gyógymód az olyan görcsös gyulladás esetén, mint amilyen az asztma, az ételmérgezés okozta nehéz légzés esetében meg egyenesen veszedelmes, mivel szigorú diétát követel, ami viszont, ha tuberkulózis a rosszullét oka, könnyen végzetes lehet. Cottard azonban nem sokat teketóriázott, már sorolta is az utasításokat ellentmondást nem tűrő hangon: „drasztikus hashajtó, utána pedig tej, tej és tej, több napon át. Semmi hús, semmi alkohol.” Mire anyám halkan megjegyezte, amilyen nyápic vagyok, ez a lónak is erős hashajtó a tejdiétával együtt végleg le fog dönteni a lábamról. Cottard doktor egyszerre olyan nyugtalan lett, mint aki attól fél, le fogja késni a vonatot; ahogyan tekintetéből kiolvastam, hirtelen azon kezdett töprengeni, nem vitte-e megint tévútra ez az ő átkozott jó szíve. Egyszerre elfogta a kétség, nem felejtett-e el jéghideg maszkot ölteni, mint aki gyorsan tükör után néz, hogy ellenőrizze, megkötötte-e a nyakkendőjét. Válaszul a szüleim kétkedésére, Cottard még nyersebb hangra váltott: „Nem szokásom elismételni az utasításaimat. Kaphatnék egy tollat? Szóval szigorú diéta. Később, amikor megfékeztük a rohamokat meg az álmatlanságot, jöhet azért egy kis tejes zöldségleves meg krumplipüré, de más nem. Meglátja, egyáltalán nem lesz kibírhatatlan, Spanyolország különben is divatban van, olé! olé[11]! (Tanítványai jól ismerték ezt a lapos szójátékot, amitől sohase kímélte meg a szívbajosokat vagy a májgyulladásos betegeket, amikor tejdiétára fogta őket.) És a beteg majd fokozatosan visszatér a normális étrendhez. De valahányszor újra előveszi a köhögés meg a fulladás, hashajtó, beöntés, sok pihenés és tejdiéta”. Majd miután rezzenéstelen arccal végighallgatta anyám utolsó érveit, és úgy ment el tőlünk, hogy egyetlen szóval sem indokolta, végül is milyen megfontolások alapján javasol szigorú diétát, szüleim úgy gondolták, Cottard doktor ezúttal alaposan melléfogott, és mivel a diéta még jobban legyengített volna, eszük ágában sem volt végrehajtani az utasításait. Persze, azt se szerették volna, ha valahogy tudomására jut Cottard-nak, hogy fütyülnek a véleményére, ezért – biztos, ami biztos alapon – egy ideig minden olyan házat messziről elkerültek, ahová Cottard járni szokott. De amikor még rosszabbra fordult az állapotom, a család úgy határozott, mégis csak betartják Cottard doktor előírásait, és mit tesz isten, három nap se telt el, és nemcsak a köhögés, de a sípoló nehéz légzés is elmúlt. Csak akkor derült ki, Cottard nagyon is látta, hogy asztmás és főleg milyen „ütődött” vagyok, de rájött, a legnagyobb baj, legalábbis abban a pillanatban, mégiscsak a gyomormérgezés, azzal pedig, hogy kitisztította a májat és átmosta a veséket, egy füst alatt a hörgőket is megnyugtatta. Elég az hozzá, nemcsak talpra állított, hanem a nehéz légzéstől meg az álmatlanságtól is megszabadított. Akkor értettük csak meg, milyen nagy orvos ez az idióta.

*

Jegyzetek:

[1] A klasszikus francia irodalom másik nagy asztmás betege Prosper Mérimée (1803-1870); a Carmen szerzője terjedelmes levelezésében sokat ír légzési nehézségeiről.

[2] V. ö. Georges Rivane, L’Influence de l’asthme sur l’oeuvre de Marcel Proust, La Nouvelle Édition, Paris, 1945.

[3] Proust különböző porok (pl. a „poudre Legras”) égetésével próbált enyhíteni a szenvedésén. L. Raynal Cécile, „De la fumée contre l’asthme, histoire d’un paradoxe pharmaceutique”, Revue d'histoire de la pharmacie, 94ᵉ année, n°353, 2007., 7-24. o.

[4] A XIX. század végén, a XX. század elején használt altató (metil-szulfonil); Proust az „Eltűnt idő nyomában” Szodoma és Gomorra című IV. kötetében is emlegeti. L. Fifty Years of Medical Progress, 1873-1922, by H. Drinkwater, The Macmillan Company, New York, 1924, 40. o.

[5] Marcel Proust, Correspondance, présentation et choix de lettres par Jérôme Picon, Paris, GF Flammarion, 2007, 77. o.

[6] Ugyanott, 83. o.

[7] Ugyanott, 86. o.

[8] A szemelvényt, amit saját fordításomban közlök, a „Bimbózó lányok árnyékában” című kötetből emeltem ki.

[9] Marcel Proust, „À propos de Baudelaire”, La Nouvelle Revue Française, XVI. kötet, 1921., 641-663. o., https://fr.m.wikisource.org/wiki/%C3%80_propos_de_Baudelaire

[10] A szemelvény a „Bimbózó lányok árnyékában” című kötetből való.

[11] Lefordíthatatlan szójáték: az „olé” ugyanis megegyezik a francia au lait (tejdiéta) kifejezés kiejtésével.