A levélíró Marcel Proust (Proust másik arca)
Fotó: Illinois Library
A levélíró Marcel Proust (Proust másik arca)

Ádám Péter esszéje Proust roppant terjedelmű levelezéséről - nem csak Az eltűnt idő nyomában szereplői írnak meg rengeteg levelet - a Proust-levelezésben is vannak előképei a főműnek. 

Madame de Sévigné leveleiben a párizsi pletykákról meg a királyi udvar eseményeiről tudósítja Dél-Franciaországban élő imádott lányát, Madame de Grignant, Flaubert pedig – a francia irodalom másik nagy levelezője ‑‑, legalábbis a terjedelmes levelezés legizgalmasabb részében (vagyis a Bovaryné keletkezésének éveiben), főleg a regény műfajával meg a mondatokkal való küszködéséről számol be Louise Collet-nak ‑‑ meglehet, azért olyan részletesen, hogy a túlfeszített munka ürügyével tartsa távol a szerelemre éhes párizsi fiatalasszonyt. Proust egészen más. Ő legtöbb levelében arról ír, miért kell legnagyobb sajnálatára lemondania egy-egy megbeszélt találkozót, meg hogy éppen milyen az amúgy is megrendült egészsége azokban a napokban. És hogy ebben az állapotban milyen nehéz nemhogy levelet, de akár csak néhány sort is papírra vetnie.

Különös egy szabadkozás, ha számításba vesszük, hogy Proust viszonylag rövid életében nem kevesebb, mint húszezer (ha nem harmincezer) levelet írt (sokszor tizennyolcat is naponta); és nemritkán olyan hosszú leveleket, hogy az első oldal tetején, holmi előre helyezett utóirat gyanánt, még röviden össze is foglalta legfontosabb közlendőit, mintha csak attól félt volna, hogy a címzettnek nem lesz türelme eljutni a levél végéig. A hatalmas kézirattömegből sok végérvényesen elveszett, jó néhány időnként felbukkan kézirat-árveréseken,[1] és sok mind a mai napig kallódik… Az amerikai Philip Kolbnak[2] azonban sikerült összegyűjtenie jó ötezret, amit tízezer oldalon, 1970-től 1993-ig, ki is adott a Párizsi Plon könyvkiadónál megjelent gyűjteményes levelezés huszonegy kötetében. Ez azonban – Philip Kolb dixit ‑‑ mindössze alig egy huszada annak a felbecsülhetetlen mennyiségű levélnek, amit Az eltűnt idő nyomában szerzője 1880 és 1922 között adott postára…

Proustnak ugyanis már kisiskolás és gimnazista korából is maradtak fenn levelei, de írt levelet vakáció idején, írt, amikor a Les Plaisirs et les Jours (1896) című könyvén dolgozott, mint ahogy akkor is, amikor 1895-ben belefogott Jean Santeuil című fiatalkori regényébe, vagy amikor a Ruskin-fordítás kötötte le minden energiáját, hogy a posztumusz Sainte-Beuve ellenében esszékötet vagy Az eltűnt idő nyomában keletkezésének éveit ne is említsem. Írt levelet a háború előtt, írt a háború alatt, és írt a háború után egészen 1922 novemberében bekövetkező haláláig. Írt közeli hozzátartozóinak, anyai nagyanyjának, anyjának, apjának és orvos testvérének; írt volt gimnáziumi osztálytársainak; írt barátnak és ismerősnek, írt sofőrnek és hercegnőnek, írt kiadóknak és íróknak, írt a könyveiről megjelenő kritikák szerzőinek, írt különböző szakértőknek és szexuális partnereinek (már ha a címzettek csakugyan azok voltak),[3] hogy a vele egy bérházban lakó fiatal hölgyről se feledkezzek meg (a neki címzett huszonhárom levél 2013-ban jelent meg a párizsi Gallimard kiadó gondozásában)[4].

De nemcsak Proust írt rengeteg levelet, Az eltűnt idő nyomában hősei is rengeteg levelet írnak. Kezdve a még gyerek narrátor anyjához intézett levelével, folytatva azzal a levéllel, amit a már kamasz narrátor Gilberte Swann apjának küldött… Aztán ott vannak a főhős Albertine-nek írt levelei vagy Odette de Crécynek Forcheville-hez intézett levele, amely a féltékeny Swann kezébe kerül ‑ összesen több tucat levél, képeslap, távirat, amelynek kommentárja vagy egyszerű megemlítése mindig lendít egyet a cselekményen. A párizsi Honoré Champion kiadó által közreadott Proust-szótár egyik szerzője szerint Proust regényfolyamában nem kevesebb, mint háromszáz levélről van szó,[5] van, amit a szerző idéz is, és van, amit a hősök csak emlegetnek vagy kommentálnak. Külön említendő az a levél, amit Proust 1914. május 30-án sofőrjéhez és titkárához, Alfred Agostinellihez intézett, és amit a posta – a címzett időközben bekövetkező halála miatt (Agostinelli tengerbe zuhant repülőgépével) – végül visszaadott a feladónak. Márpedig a levél feltűnő hasonlóságot mutat a narrátornak A szökevény című kötetben Albertine-hez intézett levelével…

Proust jól ismerte Flaubert akkortájt közreadott levelezését (amiről nem volt jó véleménnyel), ismerte Madame de Sévigné leveleit is (ami a regénybeli nagymama kedvenc olvasmánya), és olvasta Balzac levelezését is. Az utóbbiról azt írja,[6] Balzac ugyanúgy beszél húgának a Madame Hanskával való házasság esélyeiről, és ugyanúgy fest portrét a szereplőkről, mint a regényeiben, mintha nem is valóságról, hanem fikcióról volna szó. De Proust levelezésében a valóság sohasem fordul át fikcióba. A levelezés inkább arra szolgál, hogy az író ‑ egy-egy festmény, templom vagy egy bálban viselt nagyestélyi kapcsán – pontosítsa referenciáit, információt kérjen ismerősöktől és barátoktól. Jó példa erre az a levél, amelyet 1907. augusztus 8-án a középkori egyházi építészetben jártas neves művészettörténészhez, Émile Mâle-hoz intézett.[7] A levélben Az eltűnt idő nyomában szerzője afelől érdeklődik ‑ nyilván a combray-i templom leírásán töprengve ‑, hogy a neves tudós szerint Normandiában és Bretagne-ban melyik székesegyházat kell okvetlenül megtekintenie…

A levelek arra az elképesztő félszegségre és ügyetlenkedésre is adnak némi magyarázatot, amivel Proust megpróbálja közreadni Az eltűnt idő nyomában elkészült köteteit. Először, még 1909-ben, arra gondol, hogy az első kötetet a Le Figaro tárcarovatában közli folytatásokban, majd három évvel később, amikor már két-három kötetről van szó, három kiadónál is próbálkozik (a Fasquelle-nél, a Gallimard-nál meg az Ollendorfnál), de egyikkel sincs szerencséje. Így jut arra az elhatározásra, hogy a Grasset-nek úgy ajánlja fel az első kötetet, hogy maga fedezi a nyomdaköltségeket, sőt, az eladott példányok után még százalékot is kínál a kiadónak, legalábbis arra az esetre – amire ő maga nem számít ‑, ha a könyv hozna valami szerény nyereséget. Amikor pedig, két évre rá, 1914-ben, a Gallimard meggondolja magát, kiadja a második kötetet, de emellé a Grasset kiadónál megjelent első kötet jogait is meg akarja szerezni, Proustnak az okoz gondot, hogyan tudassa, hogyan fogadtassa el ezt első kiadójával.

Proust, bezárkózva parafával bélelt hálószobájába, jószerivel csak levelekkel tartott kapcsolatot a külvilággal. De a Proust-levelezésnek emellett másik funkciója is volt. Nevezetesen az, hogy – mivel egyre inkább úgy írja ezeket az egyetlen személyhez intézett leveleket, hogy azok valójában mindenkihez szólnak – mintha a levélírói tevékenység közben körvonalazódna, kristályosodna ki benne a nagyregény megírásának gondolata. A fordulat, semmi kétség – az esemény jelentőségére egyik esszéjében Roland Barthes hívja fel a figyelmet – az anya 1905-ben bekövetkező halála. De a pótolhatatlan veszteség egyben felszabadulás is. Az író csakis ezután, 1906-ban, kezd Az elmúlt idő nyomában megírásába; így lesz a levelezésből a nagyregény hangpróbája, stílusgyakorlata, a leveleket jegyző íróból pedig a készülő nagyregény narrátora…

Jegyzetek:

[1] Az árverezéseken felbukkanó Proust-levelekről a Bulletin d’informations prustiennes (Paris, Éditions rue d’Ulm) című időszakos kiadvány szokott külön rovatban beszámolni.

[2] Philip Kolb (1907-1992) amerikai egyetemi tanár; Chicagóban született, a Harvardon tanult, és 1938-ban Marcel Proust levelezéséből írta a Francia Akadémia díjával jutalmazott doktori disszertációját. Ezért bízta rá a párizsi Plon kiadó Proust levelezésének kiadását. Kolb ötven évig foglalkozott Proust leveleivel, és 1992-ben bekövetkező halála előtt még volt ideje átnézni az utolsó (21.) kötet korrektúráját. Újabban az urbanai egyetemen (Illinois) működő Kolb Institute arra az elhatározása jutott, hogy Proust levelezését előbb-utóbb az interneten is hozzáférhetővé teszi.

[3] Proust – Gide-del ellentétben ‑ rendkívül diszkrét szexuális életét illetően, elannyira, hogy semmi bizonyíték sincs rá, hogy a hozzá közelálló férfiak közül bárkivel is intim kapcsolata lett volna. Egy kicsit leegyszerűsítve a dolgot, az ő esetében a szexuális irányultság sokkal inkább téma és probléma, semmint örömforrás. V. ö. Luc Legrand, L’homosexualité dans la vie et l’oeuvre de Marcel Proust, P.I.E. Peter Lang, Bruxelles, 2017.

[4] Marcel Proust, Lettres à sa voisine, texte établi et annoté par Estelle Gaudry et Jean-Yves Tadié, avant-propos de Jean-Yves Tadié, Paris, Gallimard, 2013.

[5] Annick Bouillaguet – Brian Rogers (sous la dir. de), Dictionnaire Marcel Proust, Paris, Honoré Champion, 2004, 566. o.

[6] V.ö. Marcel Proust, Contre Sainte-Beuve, Paris, Gallimard, coll. „Idées”, 1968, 233. o.

[7] Proust, Correspondance, Choix de lettres et présentation par Jérôme Picon, Paris, GF-Flammarion, 2007, 147-150. o.

Az esszé szerzőjéről
Ádám Péter (1946)

Műfordító, esszéista, újságíró, 1978-tól 1992-ig a Nagyvilág francia rovatvezetője, majd több tanárképző főiskola francia tanszékének tanára. Legutóbbi kötete: Francia kulturális szótár (Corvina, 2004, 2019).

Kapcsolódó
Marcel Proust levelei