Barátom, Eugene autójában üldögéltem, miközben ő egy dollárért tankolt (a tulajdonát képező másik dollárt sajtkrémes bagelre költötte – 1989-ben még meg lehetett reggelizni egy dolcsiból), amikor a benzinkút előtt lassan, méltóságteljesen elgördült egy cirkuszi konvoj. Az egyik színesre festett teherautó hangszórójából reklámszöveg szólt, és mintha azt is elhangzott volna, hogy porondszolgát keresnek a nyári idényre.

- Cirkuszban még nem dolgoztam, - mondta Eugene, és miután kifizette nehezen megkeresett dollárját a benzinért, a konvoj után gurult ütött-kopott kocsijával.

Eugene pár hónappal keleti parti színházi fellépései után nemrég érkezett vissza St. Louis-ba, ahol egy színház sem alkalmazta szívesen. Tény, hogy nem volt egy szívdöglesztő férfiú, ráadásul alkalmazkodási problémákkal is küzdött, de az is tény, hogy ő volt a város egyik legvalamirevalóbb színésze. Ennek ellenére kénytelen volt alkalmi munkákból élni, azért abból, mert mindig remélte, hogy végre kap egy helyi színházban egy jól megérdemelt főszerepet, és az aktuális alkalmi munkahelyet simán otthagyhatja. A Hunting Cockroaches című darabban láttam Eugene-t először, amint kibújt az ágy alól sikertelen csótányvadászat után. Barátságunk a St. Louis Opera őskorától számítható, ahol együtt dolgoztunk, és valahol nekünk is köszönhető, hogy a városban megvetette lábát az opera.

Még a keleti partról küldött egy helyes kis képeslapot: “Hello Gabor, végre azt csinálom, amit szeretek. Főszerepet játszom egy profi kőszínházban. Utálom a darabot, utálom a többi színészt, utálom a díszítőket, utálom az öltöztetőt, utálom a rendezőt, utálom a várost. Remekül érzem magam. Ölel Eugene.”

1989 tavaszán kerültem a St. Louis-i operához. Díszletezőként dolgoztam, azaz inkább a létező díszletek reparálásával foglalkoztam közösen Eugene-nel és Terryvel, a seattle-i pisztrángvadásszal. Főnökünk a New York államból ideszerződtetett Bill volt, aki 190 centijével úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt óvodás. Térdig felhúzott zokni, combig érő rövidnadrág hózentrógerral és valamilyen elképesztő, humorosnak szánt póló. Bill irodája a színházépület mellé vontatott lakókocsi volt, produkciós menedzserként onnan irányította hármasunkat és tartotta a kapcsolatot a színház igazgatójával, aki egy másik lakókocsiban lakozott.

Triónk vidáman javítgatta a kölcsönre szánt és a még használhatónak vélt lepusztult díszleteket. Fúrtunk, faragtunk szépen, lassan, nem sietve; ez az egész a jó kis szocialista magyar munkatempóra emlékeztetett. Nem is haltunk bele, és Bill azt sem kérte számon, ha néha kihagytunk egy-egy napot, miután jól besöröztünk mondjuk a Mississippi Nights nevű blueskocsmában Koko Taylor-, Buddy Guy-, Jack Bruce-, vagy a Speakeasy-ben Killdozer-koncert alatt.

Egy ilyen estet követő reggelen felhívtam Billt, hogy nem megyek be, mert éppen haldoklom meg ilyesmi. Óriási meglepetésemre női hang szólt a telefonba. Illedelmesen köszöntem, ahogy azt szüleimtől tanultam, és Billt kértem a telefonhoz. Erre a női hang azt közölte igen határozottan, hogy ön valószínűleg rossz számot hívott, nincs itt semmiféle Bill, és letette. Kissé zavarba jöttem, fejből tudtam a számot, na jó, volt egy parányi akcentusom, de azért ilyen nincs. Ismét tárcsáztam. Ugyanaz a női hang szólt bele, de ezúttal megelőztem, mielőtt letehette volna:

- Miss, nem hívtam rossz számot, ne szórakozzon velem, inkább közölje Bill-lel, hogy kerestem. - Most én tettem le.

Már épp visszaaludtam, amikor csörrent a telefon, és Bill szólt bele azzal az igazi, gyönyörű New York-i dialektusával.

- Most értem vissza az irodába, és találtam egy cédulát az íróasztalomon, amin ez állt: “Goromba külföldi telefonált. Cynthia”. Egyből tudtam, hogy ez csak te lehetsz.

Naná, rémesen nehéz lehetett rájönni, mivel én voltam az egyetlen külföldi alkalmazott az operánál a kb. tízből.

- Ki az a Cynthia? – kérdeztem.

- A titkárnőm – felelte.

- Áh, titkárnő. Azt a rengeteg irodai melót, amit rád zúdítottak, egyedül bizonyára nem tudod megoldani. Nem hoztok holnap egy kis ebédet a raktárba? Közben bemutathatnád az új munkatársad. Kalapálni és csavarozni is beszállhattok.

Másnap, dél körül, amikor éppen a Gilbert and Sullivan-féle Mikádó díszletét festettük újra, Bill megjelent Cynthiával a díszletraktárban, és elvitte hármasunkat ebédelni egy kínaiba az opera költségén.

A történetet innentől akár ki is lehetne találni. Eugene főszerepet kapott egy New England-i színházban, Terry hazautazott Washington államba, hogy éjt nappallá téve nyakig érő gumiszerkóban álldogáljon a folyóban pisztrángot remélve. Billt elbocsátották, Cynthia meg én beköltöztünk a lakókocsiba. Ide, közös operaházi bérleményünkbe érkezett az a bizonyos képeslap Eugene-től.

Eugene a cirkusz megjelenésének napján jelentkezett a St. Louistól másfél órányira lévő leendő munkahelyén, egy, a cirkuszosok lakókocsijait leszámítva majdnem teljesen üres parkoló közepén. Egy kávényi idő után középmagas, izmos férfi lépett Eugene-hez, kezet rázott vele, és tört angolsággal közölte, mi lesz aznap a dolga. Eugene nem tudta, mire számítson, tehát nem lepődött meg, amikor egy tízkilós kalapácsot nyomtak a kezébe. Azzal kellett a hatalmas sátortartó rudakat leverni az aszfaltba. Kezdetnek nem rossz. A férfi, máskülönben a cirkusz művészeti igazgatója, Prágából emigrált légtáncos, miután látta, hogy Eugene nem a rúdleverés ördöge, megmutatta neki, hogyan is kell bevenni az aszfaltot.

A barátom, hogy ne csak ő szenvedjen az aszfalttal, engem is beajánlott a cirkuszigazgatónak, így másnaptól már kettőnknek lett gondja az aszfalttal, de miután mérgelődés helyett mindketten jót mulattunk a szitun, két nap alatt sikerült fémrudakkal körbeverni a sátorhelyet.

A Circus Flora, mint a legtöbb vándorcirkusz, vándorló szabadúszó művészek befogadó helye. Ott van például Vince, a vadnyugati lasszózó fenegyerek. Ő mindenkit lelasszózott, a porondszolgákat, mindkét bohócot, az amerikait és a kanadait, akik állandóan csépelték egymást. Állítólag a feleségét is lasszóval vonzotta magához, aki nem volt más, mint a műlovarnő hat gyönyörű paripával, egy kecskével és egy kutyával. Természetesen a kecske és a kutyus jobban lovagolt, mint John Wayne, legalábbis a konferanszié szerint.

Aztán ott van a Fondalenni família, a hazájuk Szicília, amit a család gyönyörű lánygyermekeire szemet vető csúnya maffiózók miatt kellett elhagyniuk. Tizenöt méter magas drótkötélen, biztonsági háló nélkül egymás hegyén-hátán kerékpározott a család négy tagja, papa, mama, egyetlen fiuk és a legkisebb lányuk. A többi lány más lélegzetelállító mutatványokat hajtott végre. Egyiküknek csak a bal lába volt meg, mert még kislány korában lesett a bicikliről mutatvány közben. De nem hagyta abba, egy lábbal táncolt tovább a drótkötélen. Eugene és én minden színrelépésük előtt kaptunk a porondmestertől egy pohárka sört. A porondmester egy fekete srác volt, remek humorú és nem lehetett nála hibázni. Kedvenc szavajárása volt, hogy “szituáljuk ide a szituálni valót”, és mindemellett egy fogatlan majommal a vállán járt kelt, amit már első napon a vállamra tett, amikor szívélyesen mosolyogva a kezünkbe nyomta a szívlapátot. – Minek ide szívlapát?

- A szituáció időnként megkívánja - vágta rá. 

Hamarosan meg is tapasztaltuk, pedig gondolhattunk volna rá korábban is, mivel már találkoztunk azzal a lénnyel, aki miatt szükség volt a szívlapátra. Flórának, az afrikai elefántnak komoly érdemei voltak a sátor felhúzásában. Ő feszítette a hevedert, és az ő hátára huppantam, miután a sátortetőn meghúztam és megkötöttem a köteleket. Flóra kedves barátom lett, és amikor néha, azaz inkább minden előadás alatt kakált, mi szívlapáttal megtisztítottuk a porondot. Ez az esemény nagyon népszerűnek bizonyult a nézők között, és ezt mintha a lovak is megérezték volna, mivel szinte minden alkalommal láthatóan összekacsintottak, és felváltva pottyantottak a porondra, amit aztán a két villámlábú porondszolga villámgyorsan eltüntetett.

A Circus Flora remek kis cirkusz volt, igazi cirkuszigazgatóval, aki valóban úgy nézett ki, mint a filmekben és a mesében. Nagy bajuszú, potrohos, állandóan szivar lógott szája szélén a cilindere alatt, mindig mosolygott a nézőkre, csak a porondszolgákkal morcoskodott, de egy idő után azt is abbahagyta, mert rászólt a háttérből irányító cirkuszi mindenes, aki nem volt más, mint a legendás Hortobágyi ugrócsoport egykori fogója, Karcsi. Karcsi amellett, hogy a technikai feltételeket megteremtette, és a show előtt mindent leellenőrzött, a büféért is felelős volt, ugyanis nem engedte át másnak a kolbászsütés örömét. Miközben zajlott az előadás, érezni lehetett a szünetre sülő kolbász illatát, ami általában pont a bűvész produkciója alatt hatolt be a sátor ponyvái alá, és szegény bűvész, aki egyébként Romániából származott, alig tudott megszólalni, mert állandóan összeszaladt szájában a nyál.

A két porondszolga egész nyáron szívlapáttal állt munkára készen az akrobaták, bohócok és mindenki más megelégedésére, és mintha valami románc is kialakult volna az egyik táncoslány és Eugene között, de erről Eugene nem volt hajlandó megosztani egy történetet sem.

Elefántkaka-lapátolás mellett kezdtem el fordítani Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét, mivel meg szerettem volna mutatni a nyelvtanárnőmnek, de akkor még nem volt a könyvnek angol fordítása. San Franciscóban sikerült befejeznem, közel tíz ismerősöm szerkesztői és fordítói segítségével a rém hangosan csattogó Continental írógépemen 1992-ben. Kiadását nem erőltettem, a kéziratnak azóta nyoma veszett. A tanárnő példánya talán még megvan.

Később kiderült, hogy az 56-ban Amerikába került, a Floridai Állami Egyetemen tanító Peter Hargitai is lefordította a regényt, ami Püski Kiadónál jelent meg The Traveler címen 1994-ben. A Püski család New York-i könyvesboltja rövid idő alatt a magyar irodalom legendás helyévé avanzsált. Észak-Amerika minden zugából látogatták a magyarok.

Egy napon, az esti előadáson megjelent Jeri, a fiatalkorúak bíróságán ügyészkedő barátnőm, aki úgy spanglizott, mint egy hippi és úgy piált, mint egy vidéki színész Magyarországon. Akkori pasijával, Leonard Slatkinnal érkezett, aki azidőtájt éppen a St. Louis-i filharmonikusok zeneigazgatója volt, de egy évre rá már a washingtoni filharmonikusokat vezette. Mindketten idiótikusan élvezték minden megmozdulásom a szívlapáttal. Az előadás után megvártak, és valahogy szóba kerültek az indiánok, mire ők szinte egyszerre javasolták, hogy érdemes lenne felkeresnem a Cahokia Mounds-t.

Michael Castróval, az észak-amerikai indián irodalom tudorával keltem útnak a cahokiai indián halmok felé. St. Louist az Eads-hídon hagytuk el és érkeztünk az Illinois állambeli East Saint Louisba. Remek jazzklubbokkal tarkított városka, csak éppen, ha fehér ember autózik arra, kevés esélye van a nyugalomra, legalábbis akkortájt, amikor én látogattam meg párszor jazzkoncert-ügyben a várost, az a hír járta, hogyha fehér vagy és lassan vezetsz, betörik a kocsid ablakát. Szóval vezess gyorsan, sőt ne állj meg, ne szállj ki, mert ha valamilyen oknál fogva mégis megteszed, mire visszatérsz, ha visszatérsz, kiszúrják a kocsid kerekét és egyéb nyalánkságok. Na de ott lakik az American Book Award-díjas Eugene B. Redmond költő, aki aktív szószólója a fekete művészetnek és kultúrának. Tehát nincs minden veszve.

Mindenesetre mi átszáguldottunk a városon és hamarosan egy elképesztő helyre értünk: Cahokia volt a Mississippi kultúra legnagyobb és legbefolyásosabb urbánus, a 14. század közepéig fennálló fejlett társadalmú települése Észak-Amerikában, több mint ezer évvel az európaiak megjelenése előtt. Az indiánok az évszázadok alatt komoly városállamokat alakítottak ki, amelyeket a fehér hódítók könyörtelenül felszámoltak, nem véve tudomást fejlettségükről és nagyszerűségükről. Sajnálatos módon az indiánok ezek után nem tudtak hasonló szintre emelkedni a fehérek uralta földrészeken.

Cahokia eredetileg tizenhat négyzetkilométeren százhúsz földhalomból állt, ebből mára nyolcvan maradt meg. A többi halmot az élelmes helyiek elhordták St. Louis városának alapozásához. Sőt, a Woodhenge fakört alkotó cölöpjeit is elhordták tüzelés és építkezés céljára. A kört a híres Stonhenge-hez hasonlóan régészeti-csillagászati megfigyelésekre használták. Évtizedeken át sokezer munkás több, mint másfél millió köbméter földet mozgatott meg fonott kosarakban, hogy létrehozzák a halmok és közösségi terek hálózatát. A Monks Mound a legmagasabb halom, melynek tetején anno egy hatalmas épület emelkedett. A dombon állva pár órára beletekinthettem a múltba. A bőrömbe vágó szél felidézte az ott élő indiánokat.

Miután visszatértünk St. Louisba, egyből a Cardinals Baseball stadion felé vezetett utunk. Aznap este az angol szupercsapat, a Who adott koncertet a gyémánt alakú pályán.

Ez mind rendben van, csak éppen se jegyem nem volt, se pénzem. Michael Castro hazament, nem érdekelte a Who, de megjelent régi jó barátom, Kevés, aki nem mellesleg hat nyelven beszélt anyanyelvi szinten, és Magyarország egyik első punkjaként vált ismertté, körbe autóstoppolta a világot, most éppen a közeli Chicagóból érkezett, így ketten jártuk körbe jegyért a stadion előterét. Senki, egy szál amerikai sem akarta elhinni, hogy ingyen szeretnénk bemenni a bulira. De ez a tény annyira meghatott egy férfit, hogy adott egy jegyet. A másikat egy barátnőjére váró srác adta, mondván, a csaj nem jön, ne vesszen kárba a jegy, meg szimpatikus is az, amit csinálunk, mert minden koncertnek ingyenesnek kellene lennie, tette hozzá, és a jegy mellé egy-egy spanglit is a kezünkbe nyomott. Bent aztán kiderült, hogy a Who nem a mi zenénket játssza. A spangli sem segített. Kevés néhány nap St. Louis után egy kamionpihenőből San Francisco felé vette az irányt, ahova pár hónapra rá én is elindultam.