Zsellér Anna: Elsősorban az érdekelne engem a megvalósult magyar Benjamin‑szövegkiadások kapcsán, hogy milyen intézményes vagy nem intézményes formákban lehetett hozzájutni ahhoz a szövegvilághoz, amelynek ismerete előfeltételezte, hogy Benjamint értsék, olvassák a Kádár-kori Magyarországon. Egy kitérővel mégis a Két obeliszkkel indítanám a beszélgetést, amely egy Karl Kraus és Sidie-regény, ám egy Benjamin-idézettel zárul a történelem angyaláról. Kraust és Benjamint hogyan látja kapcsolódni?

Márton László: A történelem angyala által vizionált világállapotra reagál mindkét személy: az a bécsi újságíró, aki azonosítható regényem főhősével és az a berlini gondolkodó, akit megidézek az utolsó lapokon. Kraus nem volt baloldalinak tekinthető. Ő többszörösen csalódott a marxista szociáldemokráciában. De tény az is, hogy Benjamin sem annyira ellentmondásmentesen és homogén módon gondolkodott, mint későbbi marxista hívei. Benjamin is világosan látta, hogy például a spanyol polgárháborúban vannak súlyos ellentmondások, vagy hogy a Weimari Köztársaság nem azon az úton fog az üdvtörténet felé menetelni, amelyen nagyon sokan elképzelték.

ZSA: Önnél a Benjamin-fordítói munka utáni eltávolodásból következik, hogy Kraus felé fordult, vagy egyszerűen ő volt Benjamin után a következő szerző, akit mélyebben meg akart ismerni?

ML: Kraus és Benjamin is végig kísérte egész életemet. 1977-ben jelent meg Tandori Dezső fordításában Az emberiség végnapjai, Kraus főműve. Lecsaptam rá, és nem csak mint olvasmány vált fontossá számomra, hanem hamar rájöttem arra is, hogy ez egy dokumentumdráma, nem pedig dadaista fikció. Egy szörnyűséges kásahegy, de a benne található szövegek mind-mind léteztek. Kraus egy betűt sem változtatott az újságokból, jegyzőkönyvekből és egyéb forrásokból megismerhető szövegeken. Másrészt Krausnak a mauthneri nyelvkritikai álláspontja is akkor vált világossá számomra. Úgyhogy Kraus tulajdonképpen kamaszkoromtól kezdve megvolt. A dolog másik fele pedig az, hogy Walter Benjamin gondolkodói szubverzivitásával is igen hamar találkoztam. A pesti bölcsészkaron német szakosként eléggé hamar a német barokk költészet és dráma felé fordult az érdeklődésem. És így óhatatlanul rá kellett bukkanom A német szomorújáték eredete című remeklésre. Akkoriban készült a nagyobbik Walter Benjamin-kötet, a Kommentár és próféciát követő Angelus novus. Ezt Radnóti Sándor készítette elő a Gondolat kiadóban. Amikor én elkezdtem egyetemre járni, egyszersmind megismerkedtem Sándorral. Akkor már javában zajlott az Angelus novus előkészítése. Voltak olyan – mondjuk úgy, hogy szerzői estjei – itt a [Ferenciek terétől] egy kőhajításra lévő egykori Eötvös Klubban, ami a mai Centrál Kávéházzal azonos. Akkoriban az Eötvös Klubban nagyon nívós műsorok voltak, és előfordult, hogy Radnóti maga is fellépett, és Benjaminról beszélt.

ZSA: Milyen volt egy ilyen estnek a közönsége, mi volt a célja? Gondolom, Radnóti tanár úr akkor még nem tanár úr, hanem szerkesztő…

ML: Radnóti tanár úr akkoriban nem taníthatott. Nem engedték be őt az egyetemre. Akkor éppen szerződéses viszonyban állt a Gondolat kiadóval. Nagyon kevéssel később a Szolidaritás mozgalom felvirágzása idején ezt is elvették tőle: nem engedték meg, hogy a Gondolat kiadóban tovább dolgozzon. Én miután megszereztem a diplomát, a Helikon kiadóba kerültem szerkesztőnek. Első németből készített fordításaimat, pl. Luther Asztali beszélgetéseit, vagy Andreas Gryphius költeményeit, Novalis Heinrich von Ofterdingen című regénytöredékét én fordítottam, és Sándor végezte a kontrollszerkesztést: a közös munkák során összebarátkoztunk.

ZSA: Mi volt akkor a Helikon kiadó profilja elsősorban?

ML: A Helikon kiadó az egy olyan állami kiadó volt, amely kívül esett a fő látókörön, tehát nem volt abban a helyzetben, mint a Magvető, vagy a Szépirodalmi, vagy akár a Móra: kevésbé figyeltek rá, mert nem adott ki kortárs szépirodalmat, hanem elsősorban művelődéstörténeti kiadványokat jelentetett meg, és minthogy ezek többnyire nem kortársak voltak, cenzurális problémák is kevésbé adódtak velük. Például most említettem Luthert. Az ő könyve azért jelent meg, mert Luther születésének 500. évfordulója volt 1983-ban, és elterjedt az a híresztelés, hogy Luther egy haladó gondolkodású történelmi személyiség. Tehát nincs vele probléma. Körülbelül ilyen nem éppen felhőket verdeső magasságokban zajlott a pártállami szemléleti felügyelet.

ZSA: És Benjamin milyen szerzőnek számított akkor?

ML: Benjaminról elterjedt, hogy marxista, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy misztikus eltévelyedéseit fedezze. Ráadásul a 80-as évek elején kezdték az NDK-ban is kiadni Benjamin műveit, egyáltalán nem volt szó arról, hogy teljes összkiadás legyen. De magam láttam saját szememmel, hogy a weimari egykori fejedelmi, akkori városi könyvtárba a nyugat-német Benjamin összkiadás mindenki számára hozzáférhetően megérkezett. Tehát az Angelus novus 1980-as megjelenése elé semmiféle akadály nem gördült. De meg kell jegyezni azt, hogy ahhoz, hogy valaki Walter Benjaminhoz igazán közel kerüljön, germanistának kell lennie. A germanisztika akkoriban rendkívül elzárkózó, szűklátókörű és konzervatív szemléletű volt. Itt a szomszédban [a Három Holló Kávéház felett], ahol jelenleg egy ruhabolt van, volt a bölcsészkari olvasóterem, és afölött a félemeleten volt a Német Tanszék, annak fura urával, Mádl Antallal együtt, akiről jót nem tudok mondani, rosszat pedig nem akarok.  Tény, hogy öt egyetemi évem alatt semmit sem tanulhattam tőle. Walter Benjamin neve hallatára befogta a fülét.

ZSA: Volt egy marxista anyanyelv akkor, amitől el lehetett határolódni? Vajon az egyetemeken is beszélték ezt a nyelvet, vagy inkább a Párthatározatok nyelve volt?

ML: Nem, a mi nemzedékünk azzal a tapasztalattal szembesült, hogy a pártnómenklatúra is megszűnik marxistának lenni, és ennek kritikusai is megszűnnek marxistának lenni. Mi, akik a hetvenes évek végén váltunk felnőtté és kezdtük meg tanulmányainkat, mi már éppen csak hogy belekóstoltunk a marxista neveltetésbe. Elolvastuk a marxizmus klasszikusait, de világos volt, hogy nem ez határozza meg az érdeklődéseinket, hanem azok a baloldali gondolkodók, akik egy kicsit korszerűbbek, pl. Walter Benjamin. Aztán egy kicsit később következett be az, hogy esetleg liberális vagy konzervatív gondolkodókra is oda lehet figyelni.

ZSA: Tud esetleg arról valamit, hogy Radnóti hogyan szerkesztette Tandori fordításait?

ML: Tudok. Például Radnóti beszámolt arról, hogy amikor Benjamin Kafkával foglalkozott, és a szövegeiben Kafka‑idézetek vannak, akkor Tandori nem vette a fáradságot, hogy megkeresse a saját fordításait, nem nézett utána, nem írta ki a már meglévő idézeteket, hanem újból lefordította, és akkor azok merőben más szövegeket eredményeztek. Arra emlékszem, hogy A német szomorújáték eredetében – azt is ő fordította – a Daniel Caspar von Lohensteinnek van a Machner Máté Úr beszélő halálfeje című költeményéből egy részlet. Először is Matthäusnak hívják a fickót, ami nem Mátyás, ahogy a Tandori fordította, hanem Máté. Nála Machner Mátyás úr szerepelt. Másrészt az „englisch Antlitz”, azt ő úgy fordította, hogy egy „angol orca”, és Radnóti Sándornak jutott eszébe, hogy ez nem fog stimmelni, és kijavította „angyal-orcának”: „Majd ha a magas Úr e sír‑kertet lehordja, / Csontok-koponya én, leszek egy angyal‑orca…”[1] De Tandori „angol orcának” fordította.         

ZSA: Hogyan lehetett eljutni a német nyelvtanulásban a felsőfoktól, amit a halandó emberek is elérhettek kazetták és rádió útján, a mesterfokig?

ML: Sokat kellett olvasni, és meg kellett tanulni a német szavak etimológiáját. Én fordítottam Benjamint is később, a Berlini gyermekkort és az Egyirányú utcát, és tapasztaltam valami érdekeset: ez az ezredforduló utáni első években történt. Akkoriban fordítottam Sebastian Brant nevű középkorvégi szerzőnek A bolondok hajója című alkotását is. Sebastian Brant korai újfelnémet nyelven írt, és az is egy elég nehéz ügy, mert a korai újfelnémet önmagában véve is félig-meddig még középfelnémet. Mindez felsőfrank tájszólásban. Nekem olyan két‑három évembe telt megtanulni: úgy fordítottam először, hogy nem értettem. Mit csinál az ember egy szöveggel, amit nem ért: ha nem érti, akkor megfejti. A Brant-filológia nyelvi kommentárjai alapján azért tudtam megérteni Brantot, noha egyetlen szót sem értettem belőle jóformán, mert az, hogy Brant hogyan gondolkodik, az világos volt. Az, hogy valamelyik szó mit jelent, azt ki kellett bogarászni. De utána az is világos volt. Na most, a Benjaminnál pont a fordítottja volt. Minden szó világos volt, mert mai németül van. Mit csinál a fordító, ha nem ért egy mondatot: azt csinálja, hogy nyelvtani elemzésnek veti alá. Benjamint alá lehetett vetni nyelvtani elemzésnek, akkor sem volt világos, hogy mire gondolt. A Brantnál szemantikailag egy szót sem értettem, de értettem, hogy mire gondol. A Benjaminnál minden szót értettem, és akkor sem volt világos, hogy mire gondol. Valahogy lefordítottam, mert úgy gondoltam, hogy belehelyezkedem az észjárásába. És akkor Hidas Zoli volt a kirendelt kontrollszerkesztő, ő meg azt mondta, hogy szerinte meg nem azt gondolja. És nem tudtam vele vitába szállni, mert nem voltak érveim, amikkel alátámasztottam volna, hogy már pedig ez ezt jelenti, és nem azt… Benjaminban ott a rejtély, a talány. Ezt tudomásul kell venni, el kell fogadni. Nincs meg az a módszer szerintem, amivel egy szoros olvasatban fel lehetne fejteni minden gondolatát. Ha ő is itt ülne, akkor meg lehetne kérdezni, hogy drága jó Walter, mire gondoltál. Aztán nem biztos, hogy igazat mondana. Csináld úgy, ahogy tudod.

Tóth Károly: Engem az érdekelne, hogy a német kulturális ihletettségű, magyar filozófiai körön kívül hol éreztette a hatását a Benjamin-fordítás?

ML: Én nem emlékszem, hogy például kritika megjelent volna. Arra sem, hogy különösebb hatást kiváltott volna. Igazán nem akarok senkit kiábrándítani, de visszhangtalan maradt. A Kommentár és prófécia és az Angelus novus óriási visszhangot váltott ki, mert akkor annak valamiféle felszabadító és fellazító hatása volt. Ez a könyv: az Egyirányú utca - Berlini gyermekkor már süket csendbe hullt bele.

ZSA: A Medvetánc és a szamizdat irodalom erjesztő erejéről vannak-e emlékei?

ML: Számomra alapvető emlék Truffaut francia filmrendezőnek a 451 Fahrenheit című 1966-os filmje, amelyet én még 10 éves gyerekként láttam 1969-ben, és egy Bradbury nevű amerikai szerzőnek a disztópiáját jelenítette meg. Van egy olyan világ, ahol mindenki tévét néz, és a könyvek tilosak, és a hatóság felkutatja és felderíti a könyveket. Van egy földalatti szekta, amely titokban tovább olvas, és úgy tudják a könyveket megőrizni, hogy mindenki megtanul egy-egy könyvet kívülről. Nekem ez egy életre szóló tanulság volt: ebbe tudom becsatornázni a kérdésben említett hagyományt is. A könyveket el kell dugni, el kell rejteni, és meg kell őrizni a tudatunkban, ami bennük van.

ZSA: Ez egy elég benjamini gondolat: a megmentés gondolata…

ML: Azt látom, hogy természetesen nem szükséges, hogy hatóság üldözze a könyveket, meg nem kell égetni őket. Az is elég, ha mondjuk a könyvnek látszó tárgyak áradatában relatívvá válnak, és akkor pontosan ugyanaz az állapot beáll. Az olvasási kultúra katakombakultúrává válik, és sokkal inkább, mint a Kádár-korszak hatósági üldöztetése hatására. Egész egyszerűen csak a bunkóságot kell intézményessé tenni, akkor onnantól kezdve Walter Benjamin gondolatai is egy szinttel lejjebb, a föld alatt érvényesülnek.

TK: Hogyan is nézett ki az, amikor az Angelus novus és a Kommentár és prófécia megjelent?

ML: A Kommentár és prófécia megjelenésekor én még gyerek voltam. Tehát jóval később olvastam el. Az Angelus novus 1980-ban jelent meg akkor én már egyetemi hallgató voltam. Némiképpen úgy olvastam, mint egy hívő keresztény a Bibliát. Nem arról van szó, hogy nagy hitélményeim kapcsolódtak volna hozzá, hanem hogy minden egyes írása újabb és újabb felfedezés volt. Újra meg újra tanácsért, útmutatásért fordulhattam hozzá. Ez egy nagyon heterogén kötet: Benjamin sok mindenről írt, meg úgy is van összeállítva. De valamiképpen ma is úgy látom, hogy ez az ezerkétszáz oldal a teljesség benyomását kelti. Évek teltek el úgy, hogy minden nap legalább tíz percre, de inkább félórára belenéztem az Angelus novusba… A német szomorújáték története című művet úgy olvastam, mint valami ponyvaregényt. Nem is annyira azért, mert én akkoriban Andreas Gryphiusszal foglalkoztam, hanem inkább úgy, hogy próbáljuk meg ezt egy barokk kalandregényként olvasni, és hogy ezek fiktív szereplők, akiket a Benjamin idéz. Holott az idézetei teljes mértékben korrektek, visszakereshetők, megvannak. Mégis nagyon erősen a fikció érzése vetült rá, és ez felszabadító érzés volt egyúttal, hogy valahogy így kellene írni a saját elbeszéléseimet meg regényeimet is, és az első könyvem novelláin, A Nagy-Budapesti rémüldözés tíz írásán ez szerintem észre is vehető.

ZSA: Köszönöm ezt az olvasási segédletet. Mindenképpen így fogom olvasni, újra olvasni A Nagy-Budapesti rémüldözést. Köszönjük szépen a beszélgetést!

*

Jegyzet:

[1] Walter Benjamin: A német szomorújáték eredete. In: Uő.: Angelus novus. Szerk. Radnóti Sándor. Magyar Helikon, 1980, 426.