Balzacra nem jellemzők a történelmi témák. Odafigyel az idő múlására, de nem ás mélyre az időben. Kedvenc korszakai a Császárság és a Restauráció. Mintha egy mai író idézné fel az ezredforduló vagy az 1990-es évek társadalmát, és abban mozgatná a szereplőit. A középkorú vagy idős olvasónak vannak személyes emlékei ezekről a korszakokról, de már a múlt idő részeiként.

És mégis. Van az életműben egy jelentős kivétel, a vallásháborúk korában játszódó Medici Katalin. Ha ugyan elmondható róla, hogy „játszódik”. Először is, három (ha az értekező próza jellegű előszót is hozzászámítjuk, négy) merőben különböző részből áll. Másodszor, noha vannak benne cselekményes epizódok is, csak részben tekinthető regénynek, részben ugyanis történelemtudományi értekezés, részben pedig publicisztika.

Értékelését megkönnyíti, ha vetünk egy pillantást egy másik, hasonló tárgyú műre. Ez pedig Mérimée debütáló regénye, amely magyarul Szent Bertalan éjszakája címen jelent meg. (Az eredeti cím szárazabb, de többet mond a mű tárgyáról: Chronique du règne de Charles IX., azaz IX. Károly uralkodásának krónikája.) A huszonöt éves Mérimée első és igazából egyetlen regényének kristálytiszta kompozíciója és mesterien bonyolított cselekménye van. Balzac műve ezzel szemben túlzsúfolt, vontatott, ormótlan és áttekinthetetlen. A Medici család különböző felmenőinek tizenötödik században végbevitt ármánykodásait, fondorlatait és cselszövéseit második, harmadik olvasásra sem tudom nemhogy megjegyezni, de még követni sem. Azt sem értem, hogy mindez mennyiben világítja meg az Itáliától örökre elszakadó Medici Katalin alakját.

Mérimée írói attitűdjében érződik a vallási szkepszis, még ha nem tudnám is az életrajzából, hogy ateista volt. Következésképpen sajnálja a lemészárolt hugenottákat, és a tömeggyilkosságokat (már amikor véleményt nyilvánít) az egész francia nemzet veszteségének tekinti. Balzac ezzel szemben hitbuzgó katolikusként gyűlöli és az újkori civilizáció rákfenéjének tekinti a protestantizmust. A reformációban látja a (számára átkozott emlékű) francia forradalom közvetlen előzményét. A gyilkosságokat, majd a Nantes-i ediktum 1685-ös visszavonása utáni tömeges elűzéseket szükséges rossznak, afféle egészséges érvágásnak állítja be, amely 1789-ig elodázta a nemzetvesztő, világpusztító hajcihőt. (Protestáns szemszögből mindez úgy néz ki, hogy éppen a franciaországi protestánsüldözés készítette elő a forradalmat, amennyiben hugenották híján a bigott katolicizmus alternatívája az istentagadó, destruktív katolicizmus, azaz a felvilágosodás lett.)

Mérimée mellőzi a történelemformáló személyiségeket, ő közemberekből építkezik. Ha mégis kénytelen szerepeltetni a királyt, őt is közemberként, méghozzá hitvány jellemű közemberként lépteti fel. Ezt a döntését meg is indokolja egy mulatságos párbeszédben, amelyet a képzeletbeli olvasóval folytat. Azt állítja: nagy emberekkel foglalkozni unalmas, róluk már úgyis mindent megírtak.

Balzac viszont el van ájulva a nagy emberektől, főleg magától Medici Katalintól. De persze felnéz IX. Károlyra, Stuart Máriára (ebbe persze az is belefér, hogy azt mondja a későbbi skót királynőről: alacsony termetű, szőke, és rosszindulatú, mint egy cselédlány), Condé hercegre, Coligny tengernagyra, a Guise-testvérekre, sőt a regénybe hajánál fogva belerángatott Kálvinra is. Alkotói energiája nagy részét arra fordítja, hogy az anyakirálynő (általa is észlelt) aljasságát, gonoszságát és kétkulacsosságát afféle nemzetmentő bölcsességként tálalja az olvasónak. Még amikor Katalin hagyja meghalni a legidősebb fiát (illetve megtiltja az életmentő orvosi beavatkozást), Balzac szerint azzal is az országot akarta megmenteni egy gyengének ígérkező uralkodótól.

Mérimée-nél a vallási szkepszisből prózapoétikai tekintetben ellipszisek, méghozzá erotikus ellipszisek következnek. Az ifjú Mergy (aki elszánt hugenotta) és a gyönyörű Turgis grófnő (aki hithű katolikus) szerelmi jeleneteire gondolok. Ennél több elhallgatással, kihagyással több szexualitást nehéz kifejezni, miközben a szerző a vallási dogmákból is gúnyt űz. A grófnő mindig egy bizonyos pózban iparkodik pápista hitre téríteni a tüzes vérű fiatalembert, akinek viszont „volt egy csalhatatlan módszere, mellyel az ilyenfajta vitáknak véget szokott vetni, most is ehhez folyamodott”.

Balzac elől a tárgy magasztossága elzárja az erotikát. Nála a történet testi része egy aprólékosan leírt kínvallatásban kulminál, vagyis ellipszis helyett analízist kapunk. Mérimée a pásztorregények pajzánságát ülteti át a vérfürdő közegébe, Balzac a vértanúakták és szenvedéstörténetek hagyományára támaszkodik. Victor Hugo katedrális-regényében Esmeralda ártatlanul kerül a kízókamrába, és egykettőre bevallja mindazt a bűnt, amit nem követett el; Balzac szó-katedrálisában a Christophe nevű fiatalember kibírja a kínzás mindhárom fokozatát, és tagadja az ellene felhozott vádat, hogy tudniillik találkozott Condé herceggel, és utasításokat plusz egy névsort kapott tőle. Pedig az olvasó a tanú, hogy igenis találkozott a herceggel, és de még mennyire, hogy kapott tőle utasításokat és névsort. Jellemző Balzacra, hogy ezt a derék fiatalembert, miután úgy-ahogy összeforrtak a csontjai (azokat ugyanis a hóhér összetörte), pénzjutalomban és rangemelkedésben részesíti, majd kiejti a cselekményből.

Balzac a mű előszavában történelemfilozófiai fejtegetésekbe kezd. Az első részben bámulatos akríbiával rekonstruálja a középkori Párizs Szajna-közeli utcáit, hogy eljusson Lecamus szűcsmester házáig, ahol elindít egy kalandregényt. Ezt megszakítja a Blois-i királyi kastély részletekbe menő verbális visszaépítése és annak mérlegelése, hogy talán ki sem tör a nagy francia forradalom, ha az uralkodói székhely Párizs helyett a gyönyörű fekvésű Blois-ban lett volna (hülyeség), valamint annak fontolgatása, hogy a királyság okvetlenül elbukik, ha az uralkodó a papság helyett a polgárságra akar támaszkodni (nem hülyeség, hanem régmúltba visszavetített közvetlen történelmi tapasztalat). Ezt követi a „protestáns vértanú” szenvedéstörténete. Balzac sokat tud a testi szenvedésről is, miközben kerüli a hatásvadászatot, és – amúgy szerinte megtévedt – hugenotta hősét a leírhatatlan (de precízen leírt) gyötrelmek közepette felmagasztosítja. Ennek a jelenetnek egyetlen párját ismerem a világirodalomban, ez pedig az Ivo Andrić által leírt karóba húzás a Híd a Drinán elején. Egyszerre közel hozni az ember okozta emberi kínt és elborzasztani tőle: ezt így talán csak ők ketten tudták.

A második részben Medici Katalin háttérbe szorul, sőt annyiban negatív szereplővé is válik, amennyiben Balzac itt IX. Károly portréját rajzolja meg, aki gyűlöli az anyját, és (joggal) retteg tőle. A szorongó, bizonytalankodó, fáradt, koravén király alakja (az örökifjú anyakirálynő mellett) megint csak remeklés. Közben Balzac feleleveníti a Medici-ősöknek azt a fura, de érthető szokását, hogy Firenzében szívesebben közlekedtek a háztetőkön, mint az utcán. Szegény IX. Károlynak is jut egy éjszakai mászkálás a párizsi kúpcserepeken és ereszcsatornákon, miközben kilesi és kihallgatja két öreg olasz alkimista mesterkedését egy vízisiklóra (!) emlékeztető fiatal lány meztelenre vetkőztetett holtteste mellett. (Ezek bezzeg komolyan vehető alkimisták, ellentétben Az alkimista című regény főszereplőjével. Megjósolják a Valois-ház kihalását és a Bourbonok hatalomra kerültét, de még a két évszázaddal későbbi forradalomról is mondanak egyet-mást.)

A rövidre fogott harmadik rész afféle szatírjáték. A forradalom előtti években vagyunk, 1786-ban. Egy előkelő társaságban, ahol jelen van egy Beaumarchais nevű drámaíró és egy Lavoisier nevű vegyész, felbukkan két rosszarcú ismeretlen, akiknek egyikéről a háziasszony sejtelmesen ennyit mond: „csúnya, mint a hernyó, nekem azonban a legnagyobb szolgálatot tette, amit nő elfogadhat férfitól”.

Az este előrehaladtával a hernyó csúnyaságú férfi arról számol be (itt érzek némi Swedenborg-hatást), hogy találkozott Medici Katalin szellemével, aki mentegeti hajdani politikai szereplését, és ilyen bölcsességet mond: „A nemzet fölött lebegő értelem nem veheti elejét a szerencsétlenségnek, annak, hogy nincs vele egyenrangú másik értelem, amely igazságosan ítélje meg, amikor az események súlya alatt összeomlik.” És mi következik ebből? „Az igazságok csak azért jönnek ki barlangjaikból, hogy üdülésül vérben fürödjenek.”

Hűha, hűha. Az már csak hab a tortán, hogy a két rosszarcú idegen egyikét Robespierre-nek, másikát Marat-nak hívják.

Ez így egy kicsit heterogén. Hogy azt ne mondjam, zagyvalék.

Másodszor írom ebben a dolgozatban: és mégis. Mindvégig érzem ebben az ormótlan és aránytalan szövegegyüttesben a hatalmas alkotói energia hősies küszködését. Balzac meg akar fogni valamit, ami újra meg újra kicsúszik a kezéből. De ő nem adja fel. Nem egy jól felépített, hatásos történetet akar előadni, hanem az Abszolútumig akar eljutni, mint Az ismeretlen remekmű festője. Legalább háromszor vagy ötször kinyilatkoztatja ebben a művében, hogy a reformáció fertőzte meg a lelkeket a vizsgálódás és a kételkedés mételyével, amely az emberiséget, illetve Franciaországot a modern civilizáció sivárságába taszítja. Ugyanakkor ő maga egyebet sem csinál, mint vizsgálódik és kételkedik. Nem elégszik meg azzal, hogy portrét rajzol, szellemet is akar idézni. A szellem távol marad, a portré klisészerű. (Nézzük csak: „Christophe […] rosszrajzú, formájában nagyjából háromszögletes arcának szabálytalanságát nem sikerült valamely fennkölt fintor mögé elrejtenie, ahogy a jól nevelt emberek szokták, alacsony homloka pedig kevés erélyről tanúskodott. Mintha kissé beesett mellében gyökerezne az élet. Inkább az ideges, mint a vérmes emberek osztályába tartozott, izmai rostosak, soványak, de kemények voltak. Hegyes orra paraszti ravaszságról árulkodott, mint ahogy egész arca azt mutatta, hogy értelme képessé teszi arra, hogy a kör valamely pontján megállja a helyét, viszont hiányzik belőle az egész megértésének képessége.”) Balzacnak néha útban van saját tudása, de ez akkor is felbecsülhetetlen értékű tudás.

Felebarátaim, ne próbáljátok utánozni Balzacot. Viszont vegyetek példát róla.

Honoré de Balzac: Medici Katalin (Balzac: Emberi színjáték, X. kötet, 7-288. oldal. Fordította Kolozsvári Grandpierre Emil. Magyar Helikon, 1964.)