Balzacnak ezt a kevéssé közismert alkotását művészregénynek, a címszereplő alkimistát, Balthazar Claëst pedig művésznek tekintem. Ezt egyrészt meg kell indokolnom, másrészt a regényről (vagy talán kisregényről) szóló elmélkedés arra is alkalmat ad, hogy áttekintsem, mit gondol Balzac a művészetekről és a művészről mint regényhősről. Némi nehézséget az okoz csupán, hogy a mű kompozíciójából adódóan nehéz eldöntenem, milyen irányban haladjunk az írói problámák sorravételekor.

Claës úr, egy flamand jellegű északfrancia kisváros tekintélyes polgára meglett férfikorában szenvedélyes vegyésszé válik. Kísérletei miatt elhanyagolja családját és polgári kötelességeit, a szükséges anyagok és műszerek beszerzése pedig felemészti mégoly tekintélyes vagyonát is. Hogy mikor és miért lobbant fel benne ez a szenvedély, megtudja a kíváncsi olvasó, de csak a regény közepe táján. Ott az alkimista maga meséli el a feleségének. Én már most elmondom: ifjúkorában, az 1780-as évek elején megismerkedett Lavoisier-val, a forradalom alatt kivégzett jeles vegyésszel, aki elültette benne a szenvedély csíráit, majd jó negyedszázaddal később, idősödő férfiként végigbeszélgetett egy éjszakát egy lengyel katonatiszttel, civilben szintén vegyésszel, aki ráébresztette...

Mire is ébresztette rá?

Hát ez az. Itt van a kutya – a regényhős művész mivolta – elásva.

De előbb járjunk végére a fabulának, vagyis a külsődleges cselekménynek. Balthazar barátunk, miután elherdálta saját vagyonát és gyerekei örökségét (Balzac hosszasan és leleményesen fájdítja az olvasó szívét az erdőségek, földbirtokok, családi ékszerek, hátaslovak, hintók, ezüstedények, olasz reneszánsz festmények, Ming-kori kínai porcelánvázák és más effélék elidegenítésével), végül megmenekül a teljes romlástól: felesége magánál tartja a vagyon roncsait, legidősebb lánya pedig elintézi, hogy apukát kinevezzék adóbérlőnek Bretagne-ba, és ezzel a cselekmény keretein kívülre helyezi.

De ennek ismeretétől még nem leszünk sokkal okosabbak. Én például nem tudom, honnan van az a merészség és gátlástalanság, amellyel Balzac a mű legelejére biggyeszti az ősi Claës-ház igen aprólékos, művészet- és művelődéstörténeti miniesszékkel gazdagon megtűzdelt, éppannyira lenyűgöző, amennyire diszfunkcionális leírását. Egy kovácsoltvas lépcsőkorlát rozettáinak szemünk elé idézésekor ez jut eszébe: „Flandria, amely valaha lényegében [!] barna és egységes színű volt, módot talált arra, hogy csillogást vigyen kormos egére azoknak a politikai sorsordulatoknak révén, amelyek előbb a burgundiak, majd a spanyolok, aztán a franciák uralma alá vezették […]. De bármily türelme volt is Flandriának mindent gyűjtögetni, semmit vissza nem adni, mindent elviselni, mindaddig legföljebb Európa főraktárának volt tekinthető, amíg a dohány felfedezése füstjével egybe nem forrasztotta nemzeti arculatának szétágazó vonásait.”

A tulajdonképpeni cselekmény azzal kezdődik, hogy ebben a térben színrelép az elvadult küllemű családfő. De addig az olvasónak egy további szerzői meditációval is szembesülnie kell. Claësné ugyanis testi hibák terhét hordozza. Ne köntörfalazzunk: sánta és púpos. De Balzacnak még ez sem elég. „Törzse egyébként csak annyiban maradt tökéletlen, hogy az egyik válla szemmel láthatóan szélesebb volt, mint a másik.” Egyébként spanyol hercegi család sarja, nagy örökségre tett szert, arany szíve és átszellemült, szép arca van. Azaz sokat imádkozik, és hangsúlyozottan horgas orrán olyan áttetszőek az orrcimpák, hogy „az orrsövényt a ráeső napfény erősen pirossá színezi”.

Ezek után (és az elvadult küllemű regényhős belépte előtt) a szerző hosszasan bizonygatja az olvasónak, hogy a sánta és púpos nők szerelme előnyben részesítendő az épkézláb, csinos nők ölelésével szemben, mert a nyomorék nőben erős és mély szenvedélyek élnek. Mi van?!

Balzac további, már-már viccelődésnek ható, groteszk érveit nem idézem. Elég annyi, hogy nem tréfál. Inkább arról lehet szó, hogy bosszantotta a Victor Hugo kevéssel korábban megjelent katedrális-regényében körvonalazódó szerelem-koncepció, és a szerencsétlen Joséphine (plusz ragaszkodása őrültnek hitt férjéhez) Balzac válasza Hugo Quasimodójára.

És még csak most kezdődik a művészet. Belép a művész. Külsejének leírása hosszú. Csak egy részletét idézem. „Az a féltékeny fanatizmus, amelyet a művészet vagy a tudomány sugall, még valami furcsa szórakozottságban is megnyilvánult ennél az embernél. Erre vallott az öltözete meg a viselkedése, amely megfelelt nagyszerű szörnyeteg-arcának. Széles, szőrös keze piszkos volt, hosszú körmei gyászoltak. Cipője hol tisztítatlan maradt, hol a fűző hiányzott belőle. […] Pecsétes, fekete posztónadrágja, kigombolt mellénye, félrecsúszott nyakkendője és mindig vásott, zöldes kabátja meg az apróbb-nagyobb holmik bizarr összevisszasága mindenki másnál a káros szenvedélyek okozta nyomorra vallott volna, de Balthazar Claësnál ez a lángelme hanyagsága volt. A káros szenvedély és a lángelme nagyon is gyakran jár hasonló következményekkel, s ez könnyen megtéveszti a hétköznapi embert.”

Megállapítom, hogy Balzac síkraszáll a tudomány és a művészet egysége mellett. Ez reneszánsz jellegzetesség. Továbbá hajlamos összemosni a zsenialitást a devianciával és a tébollyal. Ez viszont romantika.

Mit akar elérni hősünk a kísérleteivel? Nem derül ki egyértelműen. A kisvárosban azt pletykálják, hogy aranyat akar csinálni, meg hogy a bölcsek kövét keresi, de Balzac jelzi, hogy ez marhaság. Hősünk modern vegyész, még ha autodidakta is. Azt hajtogatja, hogy rövidesen gazdaggá teszi a családját. Aranyat nem, de gyémántot valóban akar csinálni. Ma már lehetséges (sőt nyereséges) a mesterséges gyémánt előállítása, de az 1810-es években, amikor a cselekmény játszódik, puszta fantazmagória volt.

És hát nem is a szintetikus gyémánt Balthazar igazi célja. Inasa elfecsegi, hogy gazdája az Abszolútumot akarja megragadni. De azt, hogy mi is az Abszolútum, nem tudjuk meg sem az inas indiszkréciójából, sem Balthazar halandzsa jellegű, hosszú monológjaiból.

Balzacot érdekli a művészet, és érdekli a művész. Viszont az alkotói folyamat és az alkotói problémák egyáltalán nem érdeklik. A művészetben a kész alkotás kelti fel a figyelmét, főleg a festmény és az épület (a zenemű és az irodalmi alkotás jóval kevésbé), a művész alakjában pedig az, hogy tud-e boldogulni. Tud-e művészete által rangot és tekintélyt kivívni a társadalomban? Meg tud-e gazdagodni, vagy ha nem, legalább meg tud-e élni belőle?

Claës művész mivolta ebből a szempontból bukta. Gyémántot akar csinálni, de csak azt éri el, hogy felesége elkótyavetyéli a meglevő gyémántjait. A nagybetűs Abszolútumot hajhássza, és a minimumot éri el: megtört, leépült aggastyánként, ajkán heuréka-kiáltással leheli ki a lelkét. Kémiai tárgyú hadoválását Balzac hol zseniális víziónak, hol tébolynak állítja be. De hát az ő szemében a kettő majdnem ugyanaz.

Nézzünk most egy látszólag eszesebb művészt Balzac életművében. Legyen ez David Séchard nyomdász az Elveszett illúziókból. Ő először is, érti a mesterségét. Másodszor pedig, mértékletes, józan életű ember. Harmadszor, nem épít légvárakat. Neki egy reálisnak és hasznosnak ígérkező találmánya van, amellyel olcsóbban lehet a meglevőnél jobb minőségű papírt előállítani. (Elképesztő, hogy Balzac milyen jól ismeri a kis vidéki nyomdák működését, és milyen szerteágazó ismeretei vannak a papírgyártásról.)

Mégis bukta Séchard sorsa, mert Balzac művészként lépteti fel, és ezáltal bukásra ítéli. Ő nem a koncepció tébolyába bukik bele, hanem abba, hogy született áldozat. Már az apja is becsapta, amikor uzsoraáron adta el neki a nyomdát. (Pompás az apa-fiú viszony felépítése. A gonosz, gyanakvó, fösvény, kapzsi öregember pedig, aki egyszersmind szorgos szőlősgazda és hedonista borszakértő, a legmarkánsabb Balzac-mellékszereplők közül is kiemelkedik.) Szegény Séchard-tól elcsalják, elcsikarják a nyereséges újságját, és ellopják, elorozzák értékes találmányát. Mellesleg, a találmány kidolgozása ugyanúgy a romlás felé lökdösi a Séchard-családot, mint Claës úr ténykedése az övéit.

Jellemző, hogy Balzac rajta is megkönyörül: a teljes összeomlás után juttat neki annyi pénzt, amennyiből családjával eléldegélhet egy távolabbi kisvárosban. Vagyis egyrészt ő is kívül kerül a történet keretein, mint Claës, másrészt élete hátralevő részének nincs tétje. Márpedig a megúszás, a tét nélküli élet a legnagyobb bukta a regényhősre nézve. Séchard a szerény jólétével regénypoétikai értelemben rosszabbul jár, mint Lucien de Rubempré (szintén művész: költő, bár nem ismerhetjük a szonettjeit), aki ártatlanul vádoltatva, de nem bűntelenül, szégyen és gyalázat közepette felakasztja magát a börtönben.

Látszólagos kivétel Az ismeretlen remekmű festő hőse, az öreg Frenhofer. Ez a rövid elbeszélés több okól is különlegesség Balzac életművében. Először is, a szerzőre nem jellemző módon a régebbi múltban, kevéssel IV. Henrik meggyilkolása után történik. Másrészt Balzac a szokásosnál is radikálisabban vegyíti a fikciót az ellenőrizhető tényekkel. A műben szereplő három festő közül kettő, Porbus és Poussin létezett, meg lehet nézni a képeiket, Frenhofer viszont fikció, és már csak azért sem lehet megtekinteni a képeit, mert halála előtt elégette őket. Harmadrészt pedig, amit Frenhofer mond a festészetről, nem halandzsa, hanem egy igazi nagy művész komolyan vehető gondolatmenete.

Frenhofernek mint művésznek mégis bukta a sorsa, méghozzá két okból. Az egyik: a művész nem teremtette meg az alkotásától való szükséges érzelmi távolságot. A másik: a maga módján ő is az Abszolútumot akarja megragadni. Ez pedig Balzac szerint hübrisz, és bukásba visz.

Vagy talán csak a túlzott perfekcionizmust látja veszélyesnek? Az ifjú Poussin a szerző szavát mondja ki, amikor megfogalmazza a balzaci életmű egyik legkíméletlenebb ítéletét: „De előbb vagy utóbb rá kell jönnie, hogy semmi sincs a vásznán!” Olyan képről mondja ezt, mégpedig joggal, amelyen a mester állítólag tíz évig, vagy talán egész életén át dolgozott, minden tehetségét latba vetve.

Ami a festő hősre nézve bukás, az írónak diadal: Az ismeretlen remekmű (nem a fiktív festmény, hanem az olvasható elbeszélés) csakugyan remekmű.

Honoré de Balzac: Az alkimista (Balzac: Emberi színjáték. IX. kötet, 467-633. oldal. Fordította Pap Gábor. Magyar Helikon, 1964.)