Hazánk elvesztése akkor is fáj, ha ez a haza egy szörnyállam volt: többek között ez derül ki Erpenbeck új regényéből. A szerző 1967-ben született, vagyis fiatal felnőtt volt az NDK utolsó éveiben, amikor játszódik a regény. Hősnője, Katharina egyidős vele. A két nő, szerző és hős együtt éli át az NDK agóniáját. Egyikük írja, és az ötvenes éveiben jár, másikuk elszenvedi (abban az értelemben, hogy nem cselekvő részese), és tizenkilenc éves a történet kezdetén, huszonhárom a végén. Van egy kerettörténet is, amelyben Katharina középkorú nőként tekint vissza fiatalkorára, de ez nem befolyásolja a narratív struktúrát, inkább csak az olvasónak szóló biztatás: tessék nagy levegőt venni!

Íróként mindig is érdekelt a szerző és a hős viszonya. Egyrészt az erőviszonyok. Előfordul, hogy a hős erősebb a szerzőnél, a szerző nem bír vele, de a fordítottjára is van példa, amikor a szerző olyan nyomasztó erőfölényben van, hogy nem hagyja szereplőjét sem élni, sem élettel megtelni. Másrészt ugyanilyen fontos az érzelmi távolság. Ha a szerző túl közel engedi magához a hőst, nem fogja látni a személyiség egészét, ha viszont túlságosan távol tartja magától, elvész a szereplő mozgatásának érzelmi tétje. Harmadrészt az is lényeges, hogy a regényhős a többi szereplővel együtt milyen erőteret hoz létre a kompozícióban.

Ez a regény elsősorban szerelmi történet, egy fiatal lány és egy sokkal idősebb, családos férfi viszonyának bemutatása, helyenként elemzése. Csak másodsorban az összeomlás felé sodródó NDK korrajza. De hát a kettő nem választható külön, sőt, Erpenbeck nyilvánvaló törekvése, hogy az érzelmi folyamatot a pártállam csődje felől világítsa meg, másfelől a haza elvesztése (hogy tudniillik az NSZK hónapok alatt abszorbeálta a volt szocialista német állam intézményrendszerét és vele polgárait) hordozza a szerelmi veszteség fájdalmát is.

Éppen ezért a történet határozottan azt sugallja, hogy nem életrajzi narrációt olvasunk, Erpenbeck nem ifjúkori önarcképet rajzol. Ugyanakkor a szerző és a hősnő útjai időnként látványosan keresztezik egymást. Például a cselekmény egyik kanyarulatában Katharina az odera-frankfurti Kleist-színházba kerül gyakornoknak. Történetesen Jenny Erpenbeck is a Kleist-színházban volt gyakornok ugyanabban az évben, 1986-ban. Utána Katharina a kelet-berlini Staatsoperbe kerül mint telefonkezelő, és mit ad Isten, a Kleist-színház után Jenny Erpenbeck is a Staatsoperben dolgozott mint öltöztető. Szerző is, hősnő is ugyanabban a kelet-berlini közegben nevelkedett: rendszerhű, kiváltságos értelmiségi miliőben.

Vessünk egy pillantást a férfira is. Hansnak hívják, családnevét nem ismerjük, ahogy Katharináét sem. A cselekmény kezdetekor ötvenhárom éves, vagyis harmincnégy évvel idősebb a lánynál. Felesége és kamaszodó fia van, akikkel együtt él, miközben jogot formál fiatal szeretője kizárólagos birtoklására. Az olvasó nézőpontjából első látásra is ellenszenves. Ugyanakkor vannak személyes emlékei a náci korszakról (náci funkci apukával súlyosbítva), a háborúról és a háborús pusztításból éledező, meghasadt tudatú, nullaórás Németországról.

Hans gyerekkori emlékeinek részletes felidézése révén Erpenbeck őt is regényhőssé lépteti elő. A cselekmény bizonyos mozzanataiban az ő nézőpontja érvényesül. Ez teszi legalább részben érthetővé a lány ragaszkodását az apjánál is tíz évvel idősebb, vajmi kevéssé jó fej férfihoz, és ez teszi elkerülhetővé, hogy az olvasó ezt az embert kizárólag undorító seggfejnek lássa. Hans egyébként író és a kelet-berlini rádió „állandó külsős” munkatársa. Ebből, a műsorkészítésből él, egyrészt mert időnként elapadnak az írói ötletei (amit nem restell összefüggésbe hozni a lányhoz fűződő viszonyával), másrészt mert írásból az NDK-ban is csak a legmenőbbek élhettek meg, Hermann Kanttól és Christa Wolftól fölfelé.

A férfi íróságáról, írásművészetéről nem sokat tudunk meg. Pontosabban: az égvilágon semmit. Még azt sem, hogy írónak jó-e vagy rossz. Vagy hogy mások (olvasók, kritikusok, barátok, pályatársak) milyennek látják, hogyan értékelik. Attól az egyébként roppant színvonalas halandzsától, amelyben Thomas Mann ismerteti Gustav von Aschenbach írói életművét, Erpenbeck megkíméli az olvasót.

Ha egy író, esetünkben Erpenbeck, írót választ hőséül, esetünkben egy „állandó külsős” barmot, akkor könnyen ellenség vagy legalábbis vetélytárs lehet belőle. Ha megengedi neki, hogy íróként érvényesüljön (például a műveiből szemelvények olvashatók, vagy írói dilemmáiról, kidolgozandó ötleteiről elmélkedik), akkor a hős átveszi a szerző szerepét. Ezt Novalis úgy oldotta meg a Heinrich von Ofterdingenben, hogy költő hősének kizárólag versei vannak, gyönyörű Novalis-verseket ír, míg maga Novalis prózaíróként szerepel. E. T. A. Hoffmann-nak pedig az a trükkje a Murr kandúr...-ban, hogy a szerzőként nyomuló hősből macskát csinál, és a macska a romantikus irónia törvényszerűségeinek van alávetve, míg Hoffmannt mint szerzőt illik komolyan venni.

Erpenbeck nem a romantika, hanem a realizmus örököse, így tehát más megoldást választ. Hansot a cselekmény négy-öt éve alatt egy pillanatig sem hagyja íróként megnyilvánulni, még csak egy könyvcímet sem ismerhetünk meg tőle, viszont a regény szövegének legalább negyedrészét mégiscsak az ő szövegei teszik ki: a lányhoz írt, érzelmi-zsaroló levelei, illetve magnókazettára mondott („A oldal, B oldal, 60 perc”) érzelmi-zsaroló üzenetei. Tudniillik az is része az érzelmi zsarolásnak hogy a férfi egy idő után nem hajlandó levelet írni, viszont elvárja a lánytól, hogy magnókazettás üzeneteire írásban válaszoljon.

És itt teszem fel az első tétova olvasói kérdést. Miért ragaszkodik Erpenbeck hősnője ehhez a hülye faszhoz, aki még öreg is? Nem a tényleges indokot hiányolom, tudok ilyen eseteket a mindennapi életből, hanem íróilag nincs megokolva a makacs ragaszkodás. Hans írótársam annyira nem jó az ágyban, mint az a Vadim nevű fiatalember, akivel Katharina Odera-Frankfurtban eltölt egy-két-három éjszakát, viszont ezt a futó kalandot Hans éveken át a lány szemére hányja, egyszerre ébresztve benne bűntudatot, és kényszerítve őt, hogy újra meg újra felidézze Vadim alakját, újra meg újra érezze a vele – nem pedig Hansszal – átélt orgazmust.

Hans barátunk szexuális szurrogátumai, a nyugatról becsempészett pornóújságoktól a popsira mért ostorcsapásokig, nem túl meggyőzőek, Sade márki örökségével jobban is lehetett volna sáfárkodni. Ennél is szánalmasabb az a kulturális nevelés, amelyben Hans – a Walter Benjamin által oly szépen leírt „baloldali melankólia” védőszárnyai alatt – részesíti fiatal barátnőjét. Kevésbé fennkölten szólva: hülyét kapok a bekezdéseken át tartó kiábrándult kommunista sápítozástól. Ugyanakkor, paradox módon, ez a regény egyik erénye is: az elbeszélői szólam (nem Hans!) az NDK komoly kulturális archeológiáját nyújtja az olvasónak. Írók, költők, képzőművészek, színházi emberek, filmesek, történészek és természettudósok egy-egy pillanatig életre kelnek a regényhős idióta hablatyolása közepette, integetnek felénk, és mutatják: lám csak, még az NDK mostoha viszonyai között is képesek voltak értéket létrehozni. Illetve hagyták, hogy tehetségükkel, vagy inkább csak a nevükkel visszaéljen az Ulbricht- és Honecker-féle önkényuralom.

Röviden: az az egyik gondom ezzel a figyelemre méltó regénnyel, hogy Erpenbeck autonóm személyiségként írja le hősnőjét. Így viszont nem értem a rabszolgaerkölcsöt, amelynek jegyében Katharina aláveti magát kínzójának és megalázójának. Értem az írói leleményt, hogy tudniillik a sztálini koncepciós perek felidézése párhuzamos a lány ellen újra meg újra felhozott váddal, miszerint egyszer-kétszer-háromszor „elárulta” Hansot, csakhogy ez a párhuzam egy kicsit fals, egy kicsit erőtlen.

A másik gondom pedig az, hogy hiányzik a többi szereplő szólama, holott szükség volna rá. Tolsztoj sem bíbelődik sokat Levinnel és a hősnő férjével, Karenyinnel, de azért megmintázza őket. Megformálja még a Levinhez beállító hívatlan vendéget is, aki elrontja a vadászatot, és nyegle viselkedésével zavarba hozza a fiatal feleséget. Nélkülük nem lenne teljes a nagy mű. Hans felesége, Ingrid és a kamaszodó fiú, Ludwig nincs megcsinálva. Szereti őket Hans? Ha igen, akkor miért nem szereti őket Erpenbeck? Vagy nem szereti őket Hans? Akkor meg miért él velük együtt, miért megy haza hozzájuk minden este, miért megy velük nyaralni a tengerpartra? Féltékeny Ingrid? Ha igen, akkor miért tűri, hogy a férjének évekig tartó viszonya legyen egy fiatal lánnyal? Vagy nem féltékeny? Akkor miért nem vesz tudomást Katharináról, miért tesz úgy, mintha a lány nem is létezne?

A többieknek esélyük sincs, hogy szereplőkké váljanak. A már említett Vadim, egy-egy barátnő, édesapa, édesanya, ennek második férje és a többiek: üres nevekként lézengenek a cselekményben. Egy Rosa nevű lánnyal még leszbikus flört is kialakul, de ennek sincs tétje, már csak azért sem, mert Hans ezúttal még csak nem is színleli a féltékenységet.

De ha így van, akkor miért jó ez a regény? Merthogy jónak, olvasásra érdemesnek látom. Az említett kulturális archeológia kevés azoknak, akik nem tanúsítanak speciális érdeklődést az NDK iránt. A két szereplő pszichogrammja nem ad ki egy egész regényvilágot. Hansról csak a végén derül ki, amikor a rendszerváltás miatt már minden kiváltságát elveszítette, hogy folyamatosan jelentett a Stasinak, de ez visszamenőleg sem befolyásolja a cselekményt, csak arra jó, hogy még annál is nyomorultabbnak lássuk a csávót, mint addig.

Viszont van két erénye a műnek. Az egyik az atmoszféra. A régi Kelet-Berlint (és a népi demokratikus kamaszlány szemével látott Kölnt vagy a tengerparti üdülőhelyeket) mesteri kézről tanúskodó erővel jeleníti meg. A másik az a drámaiság, amellyel az emberi kapcsolatok deficitjén keresztül szemlélteti az NDK összeomlását és történelmi kudarcát. Német kritikusok szemére vetik Erpenbecknek, hogy visszasírja az NDK-t. Nincs igazuk. Erpenbeck keserű számvetést végez, annak minden fájdalmával és bizony katarzisával együtt.

Jenny Erpenbeck: Kairos. Penguin Verlag, München, 2021., 384 oldal,

továbbá

Jenny Erpenbeck: Kairosz. Fordította Fodor Zsuzsa. Park Kiadó, Budapest (előkészületben)