A covidjárvány kezdete óta megváltoztak olvasási szokásaim. A bezártság közepette elhatároztam: életműveket, nagy fesztávú szövegcsoportokat fogok olvasni, hogy lássam ezek belső összefüggéseit, és egy-egy szövegen túlmenően is nyomon követhessem a szerző észjárását. Ezt a projektet a járvány miatti korlátozások megszűnte után is folytattam. Újraolvastam az Ezeregyéjszakát és számos ókori klasszikust Tacitustól Polübioszig, Plutarkhosztól Titus Liviusig, Platóntól Lukianoszig. Eljutottam modern klasszikusokhoz is. Elolvastam Gogol és Csehov magyarul hozzáférhető összes munkáját. Csehov Szahalinról szóló beszámolóját akkor olvastam először; ismeretében az egész alkotói személyiséget másképp látom, mint azelőtt. (Továbbá felmerült bennem az a sejtés, hogy ez a szöveg lehetett Bodor Ádám Sinistra körzetének egyik inspirálója, Ştefan Banulescu A milliomos könyve című munkája mellett.)

Tavaly augusztustól idén januárig Proust regényciklusának hét részét olvastam, valamint A hetvenöt kéziratlap címen ismert korai vázlatot. Proustról szerzett számos benyomásom közül most csak az egyiket említem, azt, hogy Proust – leegyszerűsítve mondom – Balzac regényciklus-koncepciójára adaptálta Saint-Simon herceg látomásos-asszociatív emlékezésfolyamát. Ebből következett, hogy Balzac életművét is újra kell olvasnom, ezúttal nem egy-egy, viszonylagos ismertsége miatt kimazsolázott regényt tekintve műegésznek, hanem az Emberi színjáték összességét, már ami elkészült belőle. A szerző százhúsz (!) regényt tervezett, ennek körülbelül háromnegyedét volt ideje megírni. Ő is fiatalon halt meg, mint hét évtizeddel később Proust, és ő is versenyt futott az idővel, hogy minél többet megvalósíthasson monumentális koncepciójából.

Az Emberi színjáték magyar változatának vaskos tíz kötetét február óta folyamatosan olvasom. Még nem értem a végére. A program lefuttatását némileg lassítja, hogy a Balzac-olvasás egyszersmind Stendhal-újraolvasást is jelent. Volt egy olyan előítéletem, hogy kettőjük közül Stendhal a jobb (nem így van: másban kiváló egyik is, másik is), ezért az ő könyveit már fiatalkoromban is alaposabban ismertem, mint Balzacéit. Mindenestre most már van annyi tudásom az Emberi színjátékról, hogy összeszedhessem Balzac írásmódjának néhány általános jellegzetességét. (És csak zárójelben említem a Pajzán históriákat, ahol Balzac merőben más viszonyt alakít ki nemcsak a testiséghez, hanem a francia középkorhoz is, mint a főműben.)

Balzac gyorsan dolgozik, nem pepecsel. Nem bajlódik sem részletes jellemábrázolással, sem a lelki motivációk rugóival. Viszont bámulatosan jól tud típusokat teremteni, és külsődleges emberismeretből is kigazdálkodja a regényhősök elevenségét. Nála nem egyféle uzsorás (illetve uzsorás jellegű harácsoló) van, hanem öt-hatféle, és mentalitásban is, társadalmi hovatartozásban is markánsan különböznek. Gobsecket senki sem fogja összekeverni Nucingen báróval. A bukásra ítélt naivságot is kifogyhatatlan leleménnyel variálja. Mindenkiről pontosan tudja, mennyi a jövedelme, miféle forrásból származik, és milyen módon fog gyarapodni, ha ugyan fog. A fiatal törtetőknek és egyéb parvenüknek is elsőrangú szakértője. Életstratégiájukat mélyrehatóan, pontosan elemzi.

Nála nincsenek olyan plasztikus nőalakok, mint Stendhalnál, viszont igen sok nőtípust tud megformálni és biztos kézzel szituációba helyezni. Nőalakjai esetében gyakori a lefojtott vagy ki nem élt szexualitás, amelynek alig látható, de egyértelmű jeleit gondosan érzékelteti. Az ő szemében a férfi-nő viszony ezerféle variáció a nyílt vagy rejtett hatalomgyakorlásra.

Párizs topográfiáját ugyanolyan részletekbe menően ismeri, mint A nyomorultakat író Victor Hugo. De ugyanilyen sokat tud a Loire völgyéről (azon belül szülővárosáról, Tours-ról és környékéről), Normandiáról és Bretagne-ról. Csodálatos tájleírásai annak az írói eljárásnak részét képezik, amely a cselekménnyel párhuzamosan megkonstruálja annak térbeliségét is. Az épületekről és enteriőrökről adott részletes, már-már körülményes leírások azt folytatják premier plánban, amit a tájakról nagytotálban tudósít.

Érdekli a korabeli iparművészet, részletesen leírja a szereplők öltözetét (színházi díszlettervezők tanulhatnak tőle), ismer egy sor találmányt, szabadalmat, növénynemesítési és talajjavítási eljárást. Előkelő szereplőinek gondosan számontartja őseit és rokonait. Egy-egy regényének főszereplője (például Rastignac) további művekben mellékszereplőként tér vissza. Más figurái örök epizodisták (például Bianchon, az orvos), de őket is biztos kézzel hajítja bele a nekik jutó kevés mondatba.

Időnként bosszantóan slendrián. Hajlamos rá, hogy szemléltetés helyett minősítsen, elkopott életbölcsességeket és közhelyeket pufogtasson. Kedveli a kulisszahasogató retorikát. Hosszúra nyúló bölcselkedései még sokkal fárasztóbbak, mint a hasonló szövegrészek Tolsztojnál. (Eötvös József nyilván Balzac hatására tette tönkre A nővérek című, remekül induló regényét a plébános szájába adott húszoldalas, nevelésről szóló elmélkedésekkel.) Furcsa módon az ilyen helyeken is látszik, hogy ezek egy nagy író diszfunkcionális teljesítményei.

Miért? Azt hiszem, azért, mert a heterogén szöveghalmazt összetartja a bivalyerős koncepció (panorámakép a minél teljesebb francia társadalomról), és még a gyengébb művekben is érződik a hatalmas alkotói energia.

A Huhogókat röviden így jellemezhetném: a pályakezdő Balzac belebújik az általa nagyrabecsült Cooper bőrébe, és ír egy Bretagne-ban játszódó indiánregényt, ahol indiánok helyett a forradalmi direktórium ellen lázadó, királypárti parasztokkal és angol telepesek helyett a Köztársaság reguláris hadseregével találkozunk. Ahogy Coopernél, Balzacnál is van egy agresszív, idegen hatalom, amely meg sem próbálja megérteni vagy megbékíteni a bennszülötteket, és vannak a bátor, ügyes, leleményes őslakók, akik utolsó leheletükig védekeznek, de közben marakodnak egymással is.

A szövegből is kiderül, hogy Coopert nem a hajánál fogva rángatom elő: „Egész Franciaországból Bretagne-ban hagytak legmélyebb nyomot a gall erkölcsök. Ennek a tartománynak azokat a részeit, ahol faragatlan őseink vad életmódja és babonás gondolkodása napjainkig is szinte kézzelfoghatóan megmaradt, a gars-ok földjének hívják. […] A hallatlan vadság, a csökönyös makacsság […], de a patriarkális egyszerűség és a hősi erények megléte is szerényebb értelmi fokon tartják e vidék lakóit, mint amilyenen a mohikánok és az észak-amerikai rézbőrűek állanak, de ugyanolyan naggyá, ugyanolyan ravasszá, ugyanolyan keménnyé is teszi őket, mint azok.”

Az itt leírt őslakók közül kerülnek ki a regény címébe foglalt huhogók, azaz lényegében partizánok. Nevüket arról kapták, hogy a bagoly huhogását utánozva tájékoztatják egymást a megszállók tartózkodási helyéről, hadmozdulatairól, és madárrikoltással adnak jelt a támadásra is.

A regény közvetlenül Brumaire 18., azaz a Napóleon által 1799. november 9-én végrehajtott államcsíny után játszódik, amikor a forradalmi direktóriumi rendszert felváltotta a konzulátus, amely Napóleon egyeduralmát vetítette előre. Vagyis a regényben színrelépő köztársasági dandár mögött már nem áll köztársaság, de a katonák erről még nem tudnak, csak a parancsnok, Hulot ezredes. Ő viszont el van szánva rá (már csak azért is, mert Napóleontól mint első konzultól nem kapott egyéb értelmű utasítást), hogy katonai erejével felszámolja a partizántevékenységet.

Ez azonban a gerillák terepismerete, harcmodora és a helyi lakosság általi támogatottsága miatt lehetetlennek látszik.

Ezt az amúgy is bonyolult helyzetet Balzac még tovább bonyolítja nem is egy, hanem két szerelmi szál elindításával és az egyik szerelmespár identitásának többszörös lebegtetésével.

Adott egyrészt egy Marie nevű párizsi úrilány, aki egy közelebbről nem ismert különleges megbízatással csatlakozik a dandárhoz. Egyesek szerint Fouché rendőrminiszter megbízottja (Fouché az államcsíny után is miniszter maradt), mások szerint közönséges prostituált. Sokára derül ki, hogy egy kivégzett herceg – igaz, törvénytelen – lánya, és végig bizonytalanok maradunk mind politikai szimpátiái, mind pedig valódi céljai felől.

Másrészt van egy Le Gars néven bemutatkozó csinos, fiatal tengerésztisztünk (első látásra beleszeret Marie-ba), akiről a dandár parancsnoka azt gyanítja, hogy valójában Montauran márki, a Vendée-i felkelés egyik túlélő vezére. Kiderül, hogy csakugyan arisztokrata, de nem azonos Montaurannal, hanem csupán közeli barátja volt. Ő tudniillik Bauvan gróf. Aztán kiderül, hogy de bizony: ő mégiscsak az. Külön esszé tárgya lehetne az individualitás és az identitás feszültsége Balzacnál.

Továbbá itt van nekünk Marie szolgálója vagy inkább barátnője, Francine, egy kikupálódott breton parasztlány, aki a huhogók legelszántabb alvezérének, a Gyalog néven emlegetett neandervölgyi ősembernek volt a szeretője. Marie iránti hűsége megingathatatlan, de a szereplők egy pillanatig sem tudhatják, mikor kiben mennyire bízhatnak. Ezt a bizonytalanságot Balzac alig győzi kiszínezni és kihasználni.

Cselszövények, megtévesztések, lelepleződések, hitszegés, manőverezés, tömegmészárlás, tomboló szenvedéllyé fajuló vágy, amely kikerülve tárgyát, gyűlöletbe fordul; végül eksztatikus testi-lelki gyönyör, és értelmetlen, véres, hősies halál: így foglalhatom össze a Huhogók mechanizmusát. Ha ez volt Balzac első komoly munkája (első változata 1829-ben jelent meg, de korábban írhatta), akkor ez egy nagyon erős pályakezdés, de a teljes életművön belül is kiemelkedőnek tartom.

Tekinthető történelmi regénynek, noha Balzacot nem érdekli a történelem, de még inkább kalandregénynek és szerelmi románcnak. Ezenkívül a Huhogók (Heinrich von Kleist Hermann csatája című drámája mellett) az európai partizántevékenység egyik első magas szintű irodalmi feldolgozása. Carl Schmitt is gondolhatott rá A partizán elmélete című híres-hírhedt műve írásakor.

Honoré de Balzac: A huhogók (Balzac: Emberi színjáték. VII. kötet, 725-1011. oldal. Fordította Pap Gábor. Magyar Helikon, 1964.)