A régi szép időkben az írónő nevét cirill betűkből így írtam volna át: Cibuljak. Most is így ejtjük, de román ortográfiával írjuk-olvassuk. Nem is említeném ezt a jelentéktelen tényt, ha magában nem hordozná a regény egyik fontos motívumát, a nyelv és az identitás képlékenységét, az ingamozgást a román és az orosz valamiség között. Mindez egy olyan városban zajlik, Kisinyovban, illetve Chişinăuban, ahol Puskinnak, mint egy életrajzban olvastam, 1820-as évekbeli száműzetése során orosz, görög, román, zsidó, tatár, hucul és cigány lányok-asszonyok voltak a szeretői, ami nemcsak a költő heves férfitermészetéről tanúskodik, hanem a város – egykori – etnikai sokszínűségéről is. Hogy ebből a kavalkádból a sokadik (román, szovjet, megint román – plusz német –, megint szovjet) tömeggyilkosság és -deportálás után mi maradt, az is pontosan kiderül a regényből anélkül, hogy hősnője és Én-elbeszélője, Lasztocska tudná vagy sejtené, mi fán terem a történelem.

Az elbeszélő hol kislány, hol nagyobbacska lány, hol felnőtt nő. Utóbbi életfázisában sikeres orvos Bukarestben, de nem boldog: férje elhagyta, gyereke súlyosan fogyatékos. Neve orosz szó, fecskét jelent, de a becézés, kedveskedés (laszkovoszty) is belehallatszik. Na ez az, amiből nem jut Lasztocskának, és ez az, amire vágyik egész életében. A nevelőotthonban, ahová szülei halála után kerül, gyerekek és felnőttek egyaránt ütik-verik, néha cigarettát nyomnak el a nyakán és a karján. (Felnőttként fogja megtudni, hogy a vér szerinti szülők élnek, és köszönik, jól vannak, csak éppen őt eldobták.) Tamara Pavlovna, egy betelepített orosz nő, aki jó pénzért kivásárolja az otthonból (az 1980-as években járunk, virágzik a későszovjet korrupció), minden semmiségért megbünteti. Például azért, mert nyelvet kell váltania, és eleinte hibásan ejti az orosz szavakat. És a végkimerülésig dolgoztatja.

A hölgy tudniillik üvegvisszaváltásból, azaz közvetve a városlakók alkoholizmusából él. Lasztocskának kell végigjárnia az utcákat, összeszednie az eldobált vodkás- és sörösüvegeket, otthon letisztogatnia róluk a hányadékot és a kutyaszart. Megsebzik az üvegszilánkok, leforrázza és szétmarja a bőrét a kilöttyanó mosófolyadék, feldörzsölik a vállát a szatyorpántok, és még sorolhatnám, de fölösleges. Lasztocska nem egy Dickens-gyerekhős huszadik század végi női hasonmása.

Egyrészt azért nem, mert a későszovjet, majd posztszovjet Kisinyov gyorsabban és másképpen változott, mint az ipari forradalom utáni London, és a szerző többek között ezt a változást igyekszik megragadni. (Hogyan lesz a leselejtezett katonai repülőgépből népszerű cukrászda? És az ócskavasgyűjtő támaszpontból csilivili táska- és ruhabolt?) Másrészt az eldobált üveg nemcsak jövedelmező bevételi forrás (Tamara Pavlovna a maga módján meg is gazdagodik belőle), hanem összetett metafora is. Törékenységével arra biztatja a cseperedő lányt, hogy ne hagyja összetörni magát. Egykori szeszes tartalma a palackba zárt szellemre emlékeztet. Átlátszósága abban segít Lasztocskának, hogy átlásson a többieken, mindenekelőtt Tamara Pavlovnán. A felállított palack stilizált emberalakra hasonlít: egy lény, aki megtisztuláson, vagyis katarzison esik át. A palackok a kislány fantáziájában csakugyan életre kelnek, enyhítik magányát és szorongását.

És hát üveg a cukrászdává alakított AN-10A kerek ablaka is: a rajta keresztül való kukucska jelenti a szegény sorsú kislány számára a világ körüli utazást. Üveg az a kaleidoszkóp is, amelyet Lasztocska az úttesten talál, és amely miatt majdnem elgázolja egy trolibusz. Ez a kaleidoszóp ajándékozza meg a látható világ tágasságával.

Olvashatjuk Az üvegkertet fejlődésregénynek. Láthatjuk, hogyan lesz a regényhősnő senkiből valaki. Hogyan lesz a megfenyített, megalázott, később megerőszakolt cselédlány tanult ember, nagyra becsült orvos, integritását megvédeni tudó, erős egyéniség. Ehhez a folyamathoz szervesen hozzátartozik a nyelvváltás és az identitás velejáró módosulása. Lasztocskával az intézetben románul beszélnek (illetve moldovánul, de ő csak sokkal később fog rájönni, hogy a két nyelv ugyanaz; mondhatjuk úgy is, hogy a román nyelv birtokbavétele a moldován elvesztését jelenti, és szellemeskedhetünk a német-osztrák különállás analógiájára: mi választja el a románokat és a moldovánokat?, hát persze, hogy a közös nyelv!), Tamara Pavlovnával oroszul kell beszélnie, és amikor már egészen orosznak érzi magát, bekerül egy román nyelvű iskolába. Orosz ismerősei elfordulnak tőle mint nem közéjük valótól, román ismerősei, az erősödő nacionalizmus közepette, árulót látnak benne. Kisinyovban döbbenet lesz úrrá rajta, amikor meglátja élete első latin betűs román könyvét: ha felolvassák a szöveget, akkor érti, ha ki kellene betűznie, akkor nem érti. Végül Bukarestben ő lesz a „ruszki csaj”.

De olvashatjuk a művet leépülésregénynek is, ha Tamara Pavlovnát Lasztocskával egyenrangú hősnőnek tekintjük. Az asszonyság a szüzsé kezdőpontján Kisinyov-Kaszásdűlő császárnője, Lasztocska sorsának Moirája és Erünnisze. Ebből a pozícióból fokozatosan lemegy kutyába, pontosabban Alzheimer-kóros öreg szukába. Az első csapás, amely Übü mamára emlékeztető uralmát éri, a Gorbacsov-féle alkoholtilalom, a „száraz törvény” (szuhoj zakon), amely nemcsak a nappali szeszfogyasztásnak vetett véget, hanem az eldobált palackokat is drasztikusan megritkította. Aztán, ahogy átlépünk az 1990-es évekbe, az üvegvisszaváltás a maga teljességében megszűnik. Ami évtizedeken át kincs volt, most egyszerre csak hulladék.

Tamara Pavlovna nem adja fel, átjár Ogyesszába (újabban Odesszába), oda-vissza csempészéssel próbálkozik, hazaérkezéseikor bántalmazásra utaló külsérelmi nyomokat hordoz. Ez bizony már nem sikertörténet. A végső csapás, amely időben egybeesik a rajta elhatalmasodó demencia kezdetével, a rubel 1998-as brutális leértékelése volt, amely gyakorlatilag a lakosság összes pénzének ellopását jelentette. (Még emlékszünk: az orosz jegybank bejelentette, hogy azonnali hatállyal bevezeti az új rubelt, amelyre egy hónapon belül 1:1000 arányban lehet átváltani a régit. Ahogy Gorbacsov népszerűségét a „száraz törvény” tépázta meg, úgy Jelcinből a pénz lenullázása csinált politikai hullát.)

A leépülési folyamat végpontján Tamara Pavlovna kacatgyűjtő, szemétfelhalmozó, inkontinenciával és afáziával küszködő szerencsétlenként jelenik meg.

Ez Lesztocska számára a szabadulás: továbbtanulhat, elköltözhet, emigrálhat.

Nem beszéltem a plasztikusan kidolgozott mellékszereplőkről, akik tágítják és színezik az írói világot, az alkoholista hadirokkantakról (több is van), a félszemű fiatal mérnökről, akit Hamburgban lát viszont a hősnő, a jólelkű prostituált szomszédasszonyról, a talpraesett kozmetikus másik szomszédasszonyról, valamint a biológiatanárnőről, aki népmesei segítőként bátorítva Lasztocsát, felkészíti az egyetemi felvételi vizsgára, és aki egyszersmind a „női kötelesség” foglya. Az írói világ kontúrjai mögött felsejlenek Iszaak Babel identitásbizonytalan lúzerei, az Ilf-Petrov szerzőpáros ügyefogyott ügyeskedői, de még akár a Zoscsenko-féle keresetten primitív nyelvezetű, szovjetizált kertitörpék is eszükbe juthatnak.

Arra a kérdésre, hogy miben áll Tatiana Ţibuleac írói erőssége, három dolgot mondhatok. Az egyik a korrajz. A jelenleg orosz agressziótól fenyegetett ország (tartomány, térség, közösség, történelmi táj) bukdácsolása egy alulról jövő hős szemszögéből. A másik az emancipálódás szemléltetésének szelíd radikalizmusa részint pszichogrammként, részint a mellékszereplők tükrében. A harmadik a szülő-gyerek viszony mint szeretet- és gyűlölettörténet árnyalatokban gazdag, elemző jellegű, pontos felépítése.

Mindez jellemző már az előző munkájára is. Az a nyár, amikor anyunak zöld szeme volt című regénye (nincs meg magyarul, Vara în care mama a avut ocii verzi, és amit én olvastam, ugyancsak Ernest Wichner fordításában: Der Sommer, als Mutter grüne Augen hatte) szintén egy feszültségekkel terhelt anya-gyerek (ezúttal fiúgyerek) kapcsolatot elemez, amelyben ugyancsak az anya leépülése (ezúttal rák, végstádium) hozza meg a bántalmakból adódó bosszúvágy és gyűlölet enyhülését. Az Én-elbeszélő fiúnak, majd férfinak ebben a műben is traumákkal teli, keserves gyerekkorból (kishúg elvesztése, bántalmazó apa, bandázás, javítóintézet) kell emancipált lénnyé felküzdenie magát. Megcselekszi, de meg is fizet érte: egy balesetben elveszíti mindkét lábát, élete hátralevő részét kerekesszékben tölti. Cserébe, mintegy kárpótlásul befutott festőművész lesz belőle. Ezt a motívumot némileg erőltetettnek érzem, ellentétben Lasztocska orvosi karrierjével, amely szervesen illeszkedik az Üvegkert kompozíciójába.

Biztosra veszem, hogy Tatiana Ţibuleac nem önéletrajzi regényt írt, ahogy az egyik korábbi esszémben méltatott Jenny Erpenbeck sem. Viszont az is biztos, hogy a hősnő egyívású a szerzővel, ahogy Erpenbecknél is. Közös vonásuk továbbá, hogy jók a posztkommunista mentalitás megrajzolásában, azt alakulásában tudják megragadni, és a személyiség fejlődése mindkettőjüknél erős regénypoétikai konzekvenciákkal jár. A kisinyovi lakásban levő tárgyak közül Lasztocska csak az utcán talált kaleidoszkópot viszi magával Bukarestbe. Ezt akár az írói célkitűzés metaforjának is tekinthetjük: villódzó sokszínűség, az összefüggések szem előtt tartásával.

*

Tatiana Ţibuleac: Üvegkert.
Fordította Joó Attila. Metropolis Media, Budapest, 2021. 246 o.
(Továbbá, én ugyanis németül olvastam:)
Tatiana Ţibuleac: Der Garten aus Glas
Aus dem Rumänischen von Ernest Wichner. Schöffling & Co., Frankfurt a. M., 2023., 271 o.
(A regény eredeti címe: Grădina de sticlă)