Nemrég esett szó ebben az esszésorozatban a Fritz nevű gorilla életrajzáról, írta Jenny von Sperber. Arról próbáltam meggyőzni az olvasót, hogy, noha von Sperber váltig bizonygatja: ő a színtiszta valóságot írta meg, mégis kénytelen az irodalmi fikció, főleg a regény eszköztárához folyamodni, hogy teljes egésznek ható, íróilag lezárt munkát hozhasson létre. Yoko Tawada esetében fordított a helyzet: műve szürreális költői látomásnak érződik – konkrétan: a társadalmi szatíra, az allegorikus állatmese, a három nemzedéken átívelő családregény, a diadalmas életrajz és a töredelmes vallomás különös ötvözetének –, de ha le tudnánk hántani róla a regénypoétikát (nem tudjuk, nem is akarjuk), akkor kiderülne (így is kiderül): amit ír, az a színtiszta valóság.

Létező személy volt a három jegesmedve: a névtelen nagymama, a Tosca nevű, gyermekeit eltaszító anya és a Knut nevű fiúgyermek. Létező személyekre ismerhetünk a regénybeli állatgondozókban és idomárokban is: a regénybeli Barbara azonosítható Ursula Böttcher NDK-beli cirkuszi vadállat-specialistával (1927-2010), a Mathias nevű áldozatkész berlini jegesmedve-nevelőapa egy az egyben az életrajzi (vagy éppenséggel történelmi) Thomas Dörflein (1964-2008). Léteztek vagy most is léteznek a regények helyszíneiként szolgáló cirkuszok és állatkertek, és persze a regény vége felé halálangyalként jelentkező Michael Jackson is létező személy volt. Nem vonhatjuk kétségbe sem azt, hogy szerette az olyan, fejlődésben levő, zsenge személyiségeket, amilyen Knut is volt két-három éves medvebocsként, Thomas (akarom mondani, Mathias) halála után, sem azt, hogy Thomas, azaz Mathias végzetes szívinfarktusa után csakhamar ő, Jackson is távozott az élők sorából. Biztosra veszem: az is érzi, hogy a műben ólomsúlyú azonosságok állnak fenn, aki nem szerez róluk bizonyosságot.

Azonosnak találni személyeket vagy körülményeket, amelyek rikítóan különbözőnek látszanak: poézis. Bizonyságnak felismerni azt, ami hihetetlen, és észrevenni az elbeszélői füllentést abban, ami az imént közhelyesen életszerű volt: még inkább, de másképpen poézis. A világirodalmi rangú szatíra – gondoljunk Swiftre, Gogolra, Karl Krausra, Bulgakovra, Flann Oʼ Brienre vagy akár Bodor Ádámra – nagyobbrészt költészet. Méghozzá a hihetőségek és azonosíthatóságok felborogatásából adódó költészet. Ez a fajta költészet látványosan teszi lehetetlenné az olvasás folyamatának lezárulását.

Egy személyes tapasztalat: 1992-ben, kevéssel a megjelenés után, írtam egy recenziót a Sinistra körzetről, abban a hiszemben, hogy megértettem a szerzői koncepciót. Ma már tudom: nem egészen értettem meg, és a koncepció megértése egyébként sem azonos a mű megértésével. Évekkel később értesültem róla, hogy a Sinistra... szereplőinek neve különböző romániai népi demokratikus ital- és cigarettamárkákkal azonos, és az olvasók egy része a könyv szereplőit itta-szívta egy életen át. Azt is megtudtam, hogy a szamosújvári börtönben, ahol Bodor egy darabig raboskodott, ugyanúgy és hasonló célból zajlott az üveghomályosítás munkája, mint a Sinistra... egyik epizódjában. És kiderült: valóban össznépi szokás volt szűrve fogyasztani (igaz: „csak” kenyérbélen, nem pedig ingmandzsettán áteresztve) a denaturált szeszt, holott én azt egy hajmeresztően eltúlzott, hatásvadász írói ötletnek hittem.

Semmiben sem hasonlít Yoko Tawada írásművészete Bodor Ádáméra, de ebben az egyben igen: minél inkább agyrémnek, önkényes ötletnek hiszünk egy mozzanatot, annál inkább tényszerűnek bizonyul, és minél banálisabbnak rémlik egy esemény, az emberi-állati létezés annál riasztóbb mélységei tárulnak fel benne. Amikor az olvasó végre belátja, hogy a valóságreferenciákat nem korrekt számon kérni az irodalmi alkotáson, jön az ügyeletes valóságreferencia, és a fülébe harsogja: „Itt vagyok, ragyogok!”

A fantasztikus szatíra többek között attól kelt művészi hatást, hogy minél inkább erőlködik az olvasó, annál kevésbé tudja különválasztani a dokumentálható tényt a kitalációtól. Létezett a Busch-cirkusz az NDK-ban? Hogyne, persze. Megtekinthető volt a porondján a „jegesmedvecsók” nevű világszám, méghozzá a Tosca nevű nősténnyel? Naná. Csak éppen Böttcher művésznő nem kockacukorral csinálta, mint Barbara a regényben, hanem nyers hússal. Volt Stasi-felügyelet a Busch-cirkuszban? Hajjaj. Csak éppen nem egy igazi oroszlánfóka volt a Stasi-összekötő, hanem – mondjuk – egy fókabajszos egyén. Volt abszurd mértékű szakszervezeti bürokrácia az NDK-s cirkuszokban? De még mennyire. Csak éppen nem a társulatban szereplő kilenc jegesmedve alakította meg az alapszervet, és nem ők hirdettek sztrájkot. De attól még tényleg volt kilenc jegesmedve (Toscával tíz), és sztrájk is volt 1988-ban. És akkor még nem beszéltem a névtelen ősanyáról, aki szovjet tudósként nemzetközi konferencián tart előadást a bicikli nemzetgazdasági jelentőségéről, és az emlékiratait egy moszkvai folyóiratban próbálja publikálni (a Brezsnyev-érában játszódik az epizód), mígnem a kézirattal együtt őt magát is kizsuppolják Nyugat-Németországba. Tudunk szovjet íróról, aki hasonlóképpen járt? Bizony ám; továbbá tudunk bukott etológusokról (ilyen is van a regényben), akik a cirkuszba menekültek a kényszermunka elől, és tudományos eredményeiket idomárként hasznosították.

Egy Yoko Tawadánál kisebb írói tehetség beérte volna Ursula, vagyis a könyvben Barbara karrierjének Sarrazini-, majd Busch-cirkuszbeli stációival, a sikerek és a depressziós hullámvölgyek leírásával, a disszidálás kísértéseivel, az NDK-s hatóságok (cenzúra, kultúrbizottság, Stasi) szekatúráival, a rossz ellátással, a cirkusz világából adódó elszigeteltséggel és a tragikus csúcsponttal: a szintén állatidomár férjet az asszony szeme láttára marcangolja szét egy kodiak-medve (mind a regényben, mind pedig a valóságban), megérezve az akarat és az ész libikóka-játékának súlyosbodó deficitjét. Vagy létrejöhetett volna egy olyan sztorizós könyv, mint a cirkuszi veterán Vlagyimir Durov Állatok a porondon című munkája, amelyet hét-nyolc éves koromban olvastam, és hatvan év után is jó emlékeim vannak róla.

Ám Yoko Tawada szándékai ennél radikálisabbak és bonyolultabbak. Őt az állati és az emberi lét közti határvonal érdekli, ennek kétirányú átjárhatósága, valamint a hozzá kapcsolódó társadalmi-politikai bonyodalmak. És még néhány elbeszélői kérdés. Mi az, hogy Én? Hogyan jelenik meg az Én egy állat testében? (Kissé leegyszerűsítve: az Én az állatban ironikus jelenség. Voltaképpen az emberben is.) Mi marad a taxidermiára redukált társadalmi szerepből? („Kitömött sirály vagy medvebőrbe bújt ember: csak héjak.”)

Három, egymásra merőleges kompozíciós tengelyt észlelek a regényben. Az egyik az idő, a másik az emberi-állati nézőpontok, a harmadik a stílusregiszterek tengelye.

A legrégebbi időréteget a névtelen ősanya képviseli. (Brezsnyev-korszak.) Nem egyszerűen Knut nagyanyja, mert régi medvenők hosszú sorát testesíti meg, és nem igazán névtelen, mert Mama Lia néven emlegeti az utókor. Csakhogy ez nem igazi név, inkább hívószó, amúgy pedig az afrobrazil Jiripoca együttes 1998-as slágerének címe és refrénje. Vagyis amikor a hősnő szovjet fogságba esett (nem derül ki, hol és hogyan, talán egy sarkvidéki kutatóállomáson), még nem volt Mama Lia. A hozzá rendelődő gondozót Ivannak hívják; ő érteti meg a tanulékony, ifjú állattal, hogy a tehetség a túléléshez szükséges minimum folyamatos produkálása. Ezt Mama Lia előadóművészként nem teljesíti, ezért kiselejtezik a társulatból. Nem lövik agyon, hanem beosztják adminisztrátornak, és innen már csak egy lépés az emlékiratok szerzősége. Az igazi szerző, Y. T. ide vágó kérdései: mennyiben pótolja a beíratlan fehér papírlap a sarkvidéki hómezőt? Milyen nyelven emlékezzék a jegesmedve az emigrációban: oroszul, németül vagy angolul? Mi az anyanyelve (és volt-e anyja)? Hogyan értékeljük Eisberg („Jéghegy”) német fordító munkáját? („Medvemondataimból művészi szöveget csinált.” A medvemondat lényege: „A nyelv az én biciklim.”)

A középső időrétegre Tosca üti rá a bélyegét. (Kései Honecker-korszak, falomlás, ezredvég.) A valóságban is Toscának hívták Knut anyját, és tényleg volt az idomárnő, Barbara (Ursula) régebbi praxisában egy ős-Tosca, akitől a mi Toscánk a nevét és a tulajdonságait örökölte. Ebben az időrétegben a bulgakovi szatíra helyét a Djuna Barnes-féle, erotikus vonzalommmal telített, önsebző mesemondás veszi át, de gondolhatunk Anaïs Nin szubverzív-vallomásos prózájára is: hol Barbara meséli Toscának hányatott életét és szakmai karrierjét (a híres „szamár-szám” elemzését mintha Konrad Lorenz írta volna), hol Tosca ehhez fűzött szubjektív reflexióit olvassuk. Itt összeolvad a szerelmi narráció az életrajzi narratívummal, az érzelem fejlődése maga is epika.

A legújabb időréteg Knutnak jut, aki az ötmilliós világváros kabalababája lett. Az ő emberi kapcsolattartója Mathias, a műfaj vagy stílus pedig a középkori legendák és mártíréletrajzok felé tolódik el. Mathias mint későújkori vértanú testileg-lelkileg elhasználódik Knut szolgálatában (és főleg a velejáró stressz miatt), Knut pedig magára veszi az emberiség mai fő bűnét, a szenzációszomjat, és belepusztul. Amilyen vicces történet, annyira tragikus is.

Yoko Tawada körülbelül ugyanannyit ír németül, mint japánul. Két különböző és egymást alig fedő életművet hozott létre. Fiatalon távozott Japánból, és rövid Szovjetunió-beli tartózkodás után élete nagyobbik részét Hamburgban, majd Berlinben töltötte. Most is Knut városában él. Vagyis kibújt a bőréből – anyanyelvéből és felnőttkoráig elsajátított kultúrájából –, hogy otthonossá válhasson egy másik nyelvben, másféle közegben. Ez egy sikertörténet, de nagy-nagy erőfeszítés lehetett az ára. Esszéiben sokat beszél a két nyelv, a japán és a német grammatikai és szemantikai különbségeinek érzékszervi vonatkozásairól. (Például: ha németül gondolkodik, a tárgyak egy része férfi, más részük női tulajdonságokat vesz fel. Vagy: az összetett szavak különböző részei önálló vizuális életre kelnek.) Az Etűdök... tekinthető – sok egyéb jelentésrétege mellett – a nyelv- és kultúraváltásról szóló allegorikus feltárulkozásnak is.

(A magyar cím több okból sem látszik szerencsésnek. Nem egy jegesmedvénk van, hanem három. Nemcsak a mindenkori medve szólal meg, hanem a vele kapcsolatot tartó ember is, vagyis összesen hat különböző szólammal találkozik az olvasó, és ezek egyikében sem mutatkozik a klasszikus emlékirat önigazoló, tényfeltáró, tanúságtevő szándéka. De a dolog nem ennyire egyszerű. Az első medve, az ősanya csakugyan a memoárját írja, noha ennek szövegéből egyetlen sort sem olvashatunk a regényben. A magyar címváltozat az ősanyát részesíti előnyben; az ő tevékenységére és meg nem ismerhető művére irányítja a figyelmet. Holmi etűdök helyett mindjárt egy egész emlékirat: ez tulajdonképpen összhangban van a szerző szándékával. Továbbá a magyar cím összeköti – a szerzői szándéktól függetlenül – a literátus jegesmedve írói munkásságát a régi erdélyi emlékírók, Kemény János, Bethlen Miklós, legfőképpen pedig Árva Bethlen Kata műveivel.)

Yoko Tawada: Etüden im Schnee [„Etűdök a hóban”]. Konkursbuchverlag Claudia Gehrke, Tübingen, 2014., 314 oldal

(Továbbá: Yoko Tawada: Egy jegesmedve emlékiratai. Fordította Dobosi Beáta. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020., 298 oldal)