A jelen esszéfüzérben egyszer már beszéltem erről a nagyszabású remekműről (amikor Az alkimista című regényt és Balzac művész hőseit vettem szemügyre), igaz, annak csak egyik vonulatáról, a papír- és nyomdaipari szálról, valamint a nyomdász feltalálóról mint művészről esett szó. Ez az epikai alkotás ugyanis – többek között – attól nagyszabású, hogy három, nagyjából egyenrangú, egyforma fontosságú fő vonulata van. Vagyis három teljesen különböző, prózapoétikailag is másképpen működő regényből van összegyúrva. A vállalkozás ormótlansága és a vitatható írói megoldások (csak egyet mondok: a regény egymás után háromszor is elkezdődik, és a szerzőhöz közel álló narrátor, mihelyt felpattan egy-egy vesszőparipájára, nyomban elfeledkezik a regénykezdések sugallta ok-okozati összefüggések belső arányairól) elvileg arra ítélik a művet, hogy menthetetlenül szétessen. Ezzel szemben azt látjuk, hogy bombabiztosan egyben van. Az iménti főszereplőből fityfiritty epizodista lett, a cukros részvét ecetes megvetéssé erjedt (mind a szerző, mind az úgynevezett „pozitív” hősök részéről), de a történetmondás daimónja bírja szusszal. A laposnak érződő, hanyagul odalöttyintett befejezés pedig arra jó, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését a folytatás iránt.

Az Elveszett illúziók a XVIII. Lajos alkotmányos uralma alatti tülekedésről rántja le a leplet, a szintén kiváló Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága pedig a fanatikusan konzervatív X. Károly alatt felgyülemlő mocsokra irányít reflektorfényt. Az alábbiakban azt próbálom megmutatni, miért izgalmasabb egyetlen nagy műegészként az Elveszett illúziók, mintha három olyan különálló, kisebb regény lenne, amelyek egyike a  hasznos találmányon dolgozó, naiv vidéki nyomdász vergődését mutatná be, a másik a Restauráció korabeli párizsi irodalmi élet (plusz újságírás, könyvkiadás, színház) boszorkánykonyhájáról festene körképet, a harmadik pedig a kisvárosi nagyasszony és a csinos, de gyönge jellemű patikusfi (sőt, mivel nemesi származásával kérkedik, patikusffy) románcát tálalná fel az olvasónak.

Azt sem hagyhatom említetlenül, hogy a folytatás viszont nem hajlamos egységes műegésszé összeolvadni az előzménnyel. Közös motívumok és szereplők, előre- és visszautalások ide vagy oda, a Kurtizánok... prózapoétikai értelemben hátat fordít az ...Illúzióknak. Ennek érvelő, elemző kifejtése egy másik írásmű tárgya lehetne.   Az Elveszett illúziók eleje is, vége is homoerotikus színezetű. Csak a vak nem látja, hogy a színre lépő ifjú és balfék nyomdatulajdonos, David Séchard a patikusfiba, Lucienbe szerelmes, nem pedig annak nővérébe, Ѐve-be. A lányt csak azért veszi feleségül, mert általa magához kötheti Lucient is. Ѐve sem a nyomdászt szereti, hanem annak barátját, a saját öccsét. Viszont a közös vonzalom, később pedig az ebből adódó közös nyomorúság mégiscsak összehozza őket. (Lucien nemcsak elszedi Séchard-ék összes pénzét, hanem váltóhamisítással börtönbe is juttatja sógorát. Ez is a homoerotika része: David élvezi, hogy a szeretett férfi becsapja és kifosztja.)

A regény végén pedig a kétségbeesett Lucient egy Herrera (ál)néven bemutatkozó (állítólagos) toledói kanonok tartja vissza az öngyilkosságtól. Lelket önt belé, pénzt és karriert ajánl, felvilágosítja a történelemről és a társadalomról, miközben nyíltan udvarol neki: átkarolja a derekát, fülét huzigálja, fiacskámnak és kis bolondomnak szólítja. Hol úgy viselkedik vele, mint Szókratész Alkibiadésszel, vagyis beavatja a bölcsességbe, hol pedig úgy, mint a Sátán Jézussal, vagyis neki ígéri a világot.

Csakhogy Lucien Chardon (anyja után: de Rubempré) nem Jézus. Még csak nem is Alkibiadész. Hanem egy kis hülye. Jó fiú volna, de hagyja magát el- és megrontani. Eleinte vannak illúziói, és amikor azt hiszi, hogy elveszítette őket, akkor is vannak. Sőt, bővítetten újratermelődnek.

Hogy „Carlos Herrera” kicsoda, azt tudjuk. Nem a toledói káptalan tiszteletbeli (!) kanonokja, hanem szökött fegyenc. Találkoztunk vele az életműben Vautrin és Collin néven is. Ő az egyik legérdekesebb Balzac-figura, ő az Emberi színjátékban a felvilágosodás próteuszi jellegű rossz szelleme. Erősen el van rajzolva, mégsem karikatúra. Nem annyira univerzális jelenség, mint Goethe Mephistophelese, viszont a weimari klasszika ördögénél jóval konkrétabban érzékelteti a korszakot. Sátáni vonásait Balzac a szíve vérével rajzolta meg.

Fontos tulajdonsága továbbá, hogy kedveli a csinos, értelmes fiúkat. Egy korábban játszódó Balzac-műben a Luciennél keményebb fából faragott Rastignacot is ő rontotta meg.

Ezt kell tudnunk ahhoz, hogy világosan lássuk Lucient és azt, hogy alakjának megformálása miképpen hatott a regénykompozícióra. Van a regény elején egy kevéssé feltűnő narrátori észrevétel, amely szerint Lucien a frankok, ellenben David a leigázott őslakók, a kelták testi adottságait örökölte.

Az ilyesmi, főleg fiziognómiai szempontból részletezve, közel áll a rasszista sztereotípiákhoz, de ennél érdekesebb, hogy Balzac idején közkeletű nézet volt, miszerint a nagy francia forradalom az elnyomott kelták büntetése és bosszúja volt az őket sanyargató frankokon, osztályharc álcájában törzsi őrségváltás. Úgy sejtem, az író szenvedélye saját regényhőse iránt valójában Balzac saját keltaságának kiélése egy képzeletbeli frank ifjú megalkotásában. (Ilyesféle privát lelki problémát oldhatott meg a portugál felmenőkkel bíró Thomas Mann is a Tonio Kröger írásakor: nála az északi ősgermán Hans Hansen az elégikus sóvárgás tárgya.) A derék kelta iparos szerelmes az aranyos kis frank mihasznába; utóbbi kiszipolyozza az előbbit, és lelécel Párizsba egy bizonyos Bargetonnéval, Bivalybasznád legfényesebb csillagával.

   Innentől érdekes, hogy: kiféle, miféle ez a Lucien? Költőként akar érvényesülni, és romantikus közhelyeket ismételget a költészet hatalmáról. Nem az a kérdés, hogy Balzac regényuniverzumában létezhet-e felívelő költői pálya, hanem az, hogy ebben az univerzumban mik a tehetség ismérvei, és: Lucien rendelkezik-e ilyen ismérvekkel?

Balzac meg van győződve róla, hogy tehetség és jellem összefügg. Azt hiszi (abban hisz), hogy állhatatosság, jellemszilárdság és elvhűség nélkül a mégoly látványos tehetség is erózióra van ítélve. Rokonszenves meggyőződés, de pozitív oldalának szemléltetése művészileg kontraproduktív. A dʼArthez-kör szerepeltetésekor lyukas a regény, folyik be a víz. Érződik a személyes meghatottság. Balzac hamar szélnek is ereszti a példás gyülekezetet, inkább Lucien csélcsapságait, köpönyegforgatásait ecseteli; és igaza van, ezen a téren csakugyan remekel.

A regényhős lemond költői és regényírói ambícióiról, és felcsap újságírónak, azaz haszon és hatalom reményében elaprózza erejét, ötleteit. Ellenzéki (liberális) publicistaként kezdi, majd a nemesi cím reményében átpártol a királypártiakhoz. Ugyanarról a könyvről ír ide becsmérlő, oda magasztaló kritikát. Rágalmazó pamfletet rittyent a gazdái által kijelölt személyekről. Súlyosbodó harag és megvetés támad ellene, egy hajdani barátja még le is köpi (tanúk előtt); és közben a pénzforrások is elapadnak.

A kissé hosszúra nyúló párizsi szakasz vége felé jön az a híres jelenet, amelyben Lucien a kedvese ravatalánál, sűrű könnyhullatás közepette tréfás, malac versikéket farag, hogy összekaparja a temetés költségét, de húsz frank még így is hiányzik. (Két kérdés. Egy: miért lesz Coralie halálos beteg? Aligha csupán azért, mert a vetélytársnőjének adták a főszerepet. Balzac nyilván gondolt valamire, és ezt a konkrét valamit ellipszissel helyettesíti. Kettő: a Bérénice nevű szolgáló lemegy az utcára, és testének áruba bocsátásával keresi meg a hiányzó húsz frankot; ezt vajon először csinálja, vagy háromszázharmadszor? Utóbbi esetben mit kaphatott cserébe az úrnőjétől, akit ily módon sokszor kisegített?)

Lucien a szerzői koncepció szerint sokoldalú tehetség. Azaz sokoldalúan tehetségtelen. Jellemdeficit esetében a kettő, legalábbis Balzacnál, majdnem ugyanaz.

Vegyük sorra: írt egy regényt, címe IX. Károly íjásza. Ennek szövegét dʼ Arthez és barátai átdolgozták, címét a kiadó önkényesen megváltoztatta. Talán remekmű, de biztosan nem Lucien műve. Nem ítélhetjük meg, mert egy tőmondat nem sok, annyit sem olvashatunk belőle. Balzac Medici Katalin című regénye szintén tekinthető a IX. Károly íjásza átdolgozásának. Van benne Karesz is, meg íjász is. Azaz nem a Balzac-hős a jó regényíró, hanem maga Balzac.

Aztán: van egy Margitvirágok című, szonettekből álló verseskötete. Megjelenés előtt áll, a kiadó húzza az időt. Ebből négy szonettet teljes terjedelmében olvashatunk; kettőnek – valójában – Charles Lassailly a szerzője (nincs benne a Világirodalmi Lexikonban, Balzac titkára volt), egynek egy Delphine keresztnevű hölgy, a negyediket viszont igazi költő írta, az ifjú Théophile Gautier. Mármost a négy szonett egyformának érződik, egy kaptafára készült. Vagyis Charles és Delphine beleadott apait-anyait, míg Théophile kirázott a kisujjából egy Lucien-utánzatot, és az eredmény nagyjából ugyanaz. Legalábbis Benedek Marcell fordításában.

Teljes terjedelmében olvasható hősünktől egy színibírálat, amelyben megcsillogtatja szellemességét. Őszintén sajnálom, hogy a Luciennél nagyobb színházi tudású Molnár Gál Péter sohasem jutott el erre a színvonalra. Ma pedig akkora a nyomorúság a magyar színikritikában, hogy még MGP-t is visszasírjuk, nemhogy példaképét, a szükség esetén éleselméjű Balzac-hőst.

Hasonlóan értékelem Lucien szó szerint idézett leveleit, megannyi stilisztikai remeklést: sajnos az elmúlt száz évben a telefon megölte az irodalmi igényű levelezést, az e-mail pedig megadta a kegyelemdöfést neki. Aztán, a levelektől nem függetlenül, beteljesül „Herrera” „kanonok” jóslata: Lucien tényleg öngyilkos lesz, igaz, majd egy másik regényben, a folytatásban. Ez is mutatja a tehetség és a jellem közti összefüggéseket, ám ezúttal fordítva: ha az előbbi elapad, az utóbbi elveszti körvonalait.

Ehhez képest szinte mellékes, hogy a párizsi szakasz egyik-másik epizódja, például a Palais Royal udvarán található fabódé-könyvkimérésekben játszódó jelenet, továbbá maga „a csámcsogással és őrült vígsággal teli csűr” a középkori túlvilág-irodalom nagy látomásaira emlékeztet. A Medvék (nyomdai anyagmozgatók) és a Majmok (szedők) viszálya az Angoulême-i nyomdában pedig a homéroszi békaegérharc modern változata.

Emlékezetes mellékalakok sora teszi eposzi jellegűvé a művet: hadirokkant kidobóember a párizsi szerkesztőségben, az elzászi tájszólásban beszélő, kutyahűségű nyomdai segédmunkás, a szülésznőként működő, arisztokrata születésű Rubempré asszony, a kisvárosi naccságák (négy-öt különböző típus), a megyefőnökké vedlő ci-devant strici, a színházjegyek és a recenziós példányok kéz alatti értékesítésének zsonglőrei, a színházi tapsoncok idomárjai, a fiatal színésznőket kilóra megvevő rendezetten családos kereskedők, a siker lovasai és lóvátevői, a határozók és jelzők pattogtatói, az államtitkárrá átvedlő, harácsoló papírgyáros, a melankólikus-intrikus patikus és a többiek.

Lépten-nyomon kísért a groteszk: az analfabéta nyomdász (az öreg Séchard), akinek a Terror alatt egy bujkáló gróf volt a szedője és a korrektora. Vidéki szépasszony, aki úgy viseli gondját idióta férjének, „mint egy abbé a köpönyegének”. Ügybuzgó járásfőnök, akiből ki-kirobban a selyemhernyó-tenyésztés szenvedélye. Lucien első felolvasása Bargetonnénál: 26 kőbe véshető portré 6 könyvoldalon; a „kakaskodó magakelletés” apoteózisa. Odüsszeuszi bolyongás a Leszámítolás, Megóvatolás és Elmakacsolás nevű szigetek (vagy inkább zátonyok) között. A magyar olvasók utóbbi hat-nyolc nemzedékének legföljebb halvány sejtelmei vannak eme három szó jelentéséről; ám a Balzac-regény ziháló csörtetésében  hatalmas ereje van a félig értett fogalmak költészetének.

Montaigne-i bölcsességek, Joubert-i aforizmák. „A fösvénység ott kezdődik, ahol megszűnik a szegénység.” – „Vidéken a ballépés bevallott vagy lehetetlen dolog.” – „Minden mértéktelenség a maga sajátos irányában fejleszti a testet.” Jogi procedúrák aprólékos nyomon követése. A végrehajtási költségek lavinaszerű növekedésének tételes bemutatása. Kedvencem a magyar kiadás 904-905. oldalán megtekinthető, 26 tételből álló táblázat. Csak úgy süt belőle az elbeszélői szenvedély. Ugyanezt az intenzitást veszem észre a 616. oldalon, az olcsó diákvendéglő étlapjának szerzői-narrátori elemzésében. Vagy a vidékiség (vidékies öltözködés, gesztusok) lerázásának vissza-visszatérő bemutatásában. (Lucien mellett Bargetonné is kénytelen abszolválni ezt a tanfolyamot.)

Balzac elbeszélőként gyönyörködik abban, amit moralistaként felháborítónak talál. Ettől nagy elbeszélő, ebből adódik életanyagának végtelen gazdagsága. Okos ember, de ha kell, merészel butának lenni, meri nem észrevenni az írói eljárásából adódó ellentmondásokat. A joggal való visszaélés, a technikai és gazdasági fejlődés (az ő szemszögéből: harácsolás és a törtetés mámora), a sajtószabadság (az ő szemszögéből: az írott és nyomtatott szó látványos hitelvesztése), a felgyorsuló társadalmi mobilitás (az ő szemszögéből: a söpredék beférkőzése az arisztokraták megritkult soraiba) – mindezt egyszerre látja gyűlöletesnek és érdekfeszítőnek. Márpedig az érdeklődéstől egy lépésnyire van a szeretet.

(Balzac: Emberi színjáték. IV. kötet, 451-1033. oldal. Fordította Benedek Marcell. Magyar Helikon, 1963.)