A regény címe földrajzi név, egyszersmind a cselekmény helyszíne is. Gittersee bányászfalu volt, 1945 óta Drezda egyik munkások lakta külvárosa. A helynév ugyanakkor jelképnek is tekinthető, szó szerinti jelentése: „Rács-tó”. Olyan rács juthat az olvasó eszébe, amely mögül a regény legalább öt szereplője megpróbál kiszökni. A főhősnő szerelme, Paul disszidálni próbál. Sokáig azt hisszük, hogy a nyugatnémet határon agyonlőtték, a regény vége felé derül ki: sikerült a szökés. Paul barátja, Rühle a besúgói tevékenységbe menekül. Marie, a barátnő Berlinbe (mármint Kelet-Berlinbe) akar szaladni, és arról ábrándozik, hogy ő lesz az első NDK-s női űrhajós, vagyis a trip hőn áhított végállomása a Hold lenne. Csakhogy a Stasi megtudja, hogy a lány ismerősök révén rendszeres kapcsolatot tart Nyugat-Berlinbe szökött apjával. Ezek után lehet belőle takarítónő a helyi vegyesboltban, esetleg betanított munkás a fonalgyárban. A főhősnő nyámnyila apja az alkoholba szökik, deklasszált anyja az alkoholista férj és a zsarnoki anyós elől Drezdába fut, egy másik nő karjaiba. Még a náci nagymama is (az imént említett anyós, apuka anyja) menekül, ha máshová nem, a szellemi leépülésbe. Csak a főhősnő, a tizenhat éves Karin Köhler nem akar menekülni sehová. Marad a helyén. Igen ám, de ennek ugyanolyan súlyos ára van, mint bármely más életstratégiának ebben a regényben.

Ez volt az egyik sürgős közlendőm a kettő közül. Mármint, hogy a Gittersee olyan helynév, amelynek jelkép-értéke az 1970-es évekbeli NDK-ra vonatkoztatható. A másik, amit gyorsan elmondok, az, hogy a Gittersee a szerző első kötete. Méghozzá regény. Meglepően érett, fajsúlyos munka. Összemérhető egy 1970-es évekbeli NDK-s első regénnyel, Ulrich Plenzdorf Az ifjú W. új szenvedései című alkotásával.

Csakhogy fél évszázad távlatából úgy látom: Az ifjú W... hatásfokát számottevően rontja, hogy az NDK-beli viszonyok bírálata kizárólag a Werther-paródián keresztül átszűrve érvényesül, míg Charlotte Gneuß művében nem látok persziflázsra való törekvést. A hősnő iróniája és a korabeli NDK-s prolibeszéd utánzása sok vicces hatást eredményez, de egészében véve komoly szerzői szándékról tanúskodik. A szerző olyan narrátort beszéltet, aki száz százalékig megbízható: a lehető legközelebb áll a hősnőhöz, Karinhoz. Plenzdorf munkájában érezhető a társadalomjobbító szándék, a már amúgy is igen jó népi demokrácia továbbjavítására való törekvés, másképp nem is csúszhatott volna át a cenzúrán; ettől viszont mint regény – hogy is mondjam? – egy kicsit lyukas. Ereszt. Gneußnak viszont az volt a szándéka, hogy regényt írjon, vagyis regénypoétikai univerzumot hozzon létre, közjavító célzat nélkül. Nem állítom, hogy a Gittersee minden ízében tökéletes; a szigorú kritikus találna benne vitatható megoldásokat. De az is biztos, hogy a regényuniverzum létrejött, és ez a szerzői szándék értékállóságát szavatolja.

Az 1934-es születésű Plenzdorf ott élt az NDK-ban, az ottani viszonyok sűrűjében, onnan beszélt kifelé. Gneuß 1992-ben született, vagyis már a berlini fal leomlása után, így az NDK-beli viszonyokról (hangulatról, atmoszféráról, jogszabályokról, csokoládé- és mopedmárkákról stb.) vagy hallomásból, vagy írott és nyomtatott forrásokból értesülhetett. A Gittersee megjelenése után vita bontakozott ki a német sajtóban: jogosult-e írni az NDK-ról (kicsit árnyaltabban: tud-e hitelesen beszélni róla) az, aki nem élt benne, mert annak összeomlása után született?

Vessünk egy pillantást néhány érintett szerzőre! Az 1967-es születésű Jenny Erpenbeck, akinek Kairos című regényéről volt már szó ebben az esszéfüzérben, az NDK-ban élt, és fiatal felnőtt volt annak összeomlásakor. Neki vannak személyes emlékei róla. A vele egyívású Jan Weiler Düsseldorfban nőtt fel, így tehát 2022-es Der Markisenmann („A sátorellenzőkkel házaló ember”) című regénye, különösen annak NDK-beli fősodra, a Stasi-mocsokkal összemázolt féltékenységi dráma nem alapulhat személyes tapasztalatokon, bár az anyaggyűjtést bizonyára gazdagította mindaz, amit a szerző 1989 előtt, fiatalemberként újságban olvashatott, televízióban láthatott. Bettina Wilpert viszont (született 1989-ben), akinek 2022-es Herumtreiberinnen („Kallódó nők”) című regényében a közös helyszín, egy lipcsei lakóház három generációhoz tartozó lányok, asszonyok életét köti össze, ugyabban a cipőben jár, mint Charlotte Gneuß, elvégre csak három évvel idősebb nála. Látszólag ugyanez a helyzet az 1986-os születésű Anne Rabe Die Möglichkeit von Glück („A boldogság lehetősége”) című, tavalyelőtt megjelent regényével; csakhogy a mű az NDK-beli Wismarban játszódik, ahol a szerző született és cseperedett, és az Én-elbeszélő ugyanúgy kisgyerek volt az NDK végnapjaiban, ugyanúgy két tekintélyelvű, rendszerhű pedagógus szülőtől gyötörve, majd a posztkommunista hazugságokban fuldokolva, mint – interjúiból tudhatóan – maga a szerző. Vagyis későn születettség ide vagy oda, igenis megvan a személyes hitelesség aranyfedezete. Más lapra tartozik, hogy: az ebből adódó indulatos ítélkezés használ-e a regénynek?

Maga a vita és a megszólalók személye a magyar olvasó számára kevéssé érdekes. Elég annyit észlelnünk, hogy az NDK emlékezetére irányuló érzelmi nyomatékok kiterjeszkednek a kortárs német irodalom belföldi recepciójára is. Ugyanez mondható két fiatalon meghalt NDK-beli szerző rendszerkritikus – és természetesen posztumusz – munkájáról: Brigitte Reimann (1933-1973) Franziska Linkerhand című regénye 1998-ban, Werner Bräunig (1934-1976) Rummelplatz című regénye 2007-ben látott napvilágot. Mindkét szerző úgy és annyira vette komolyan a „szocialista realizmus” kívánalmait, hogy a két nagyipari munkás témájú műből a szocializmus építésének nehézségein túlmenően az építés lehetetlensége és a munkás létforma abszurditása is egyértelművé válik. Annak idején betiltás volt az osztályrészük, manapság bekerültek a szépirodalmi NDK-s múltfeldolgozásról szóló eszmecserékbe.

A fentiekből kiderül, hogy az imént említett munkákat, köztük Charlotte Gneuß művét nehéz „egyszerűen csak” regényként olvasni, prózapoétikai szempontok szerint. Márpedig én erre törekszem. A Gittersee nemcsak pályakezdő műként ígéretes. Több annál: az utóbbi évek egyik jelentős német regénye.

Az alábbiakban az elbeszélői technikáról és a szereplők megformálásáról mondanék egyet-mást.

Karin rövid, szándékoltan kopogós mondatokban, sietősen beszéli el élete fontos időszakát. Körülbelül egy év telik el a regény kezdetétől, Paul eltűnésétől a végéig, Rühle motorbiciklis nyaktöréséig. Egyenes vonalban halad előre a történet, nincsenek visszaugrások az időben. Azaz vannak, de az olvasó mindig utólag, tíz-húsz oldallal később veszi észre, hogy az Én-elbeszélő már megint átbújt az időrácson. Ilyen visszaugrás a sziklamászós jelenet, vagy Paul grafikusi szenvedélye, vagy a tizenöt éves korában teherbe ejtett édesanya története, vagy a nagyapa rejtélyes szökése a Wehrmachtból és főleg a Stasi-tiszt faggatózásai nyomán életre kelő emlékek. Mindezt azonban elfedi a hősnő beszédmódja. Karin zihálva, lihegve beszél, mint aki nem ér rá mindent elmondani. Beszédmódjának megalkotottságára sokkal kevesebb ideje van, mint amennyi a regény valóságán belül ténylegesen eltelik, és ez különös feszültséget ad a szövegnek. Nem tud sem szemléltetni, sem okfejtésekbe bocsátkozni, mégis filmforgatókönyvbe illően képszerűek a jelenetek, és drámai fokozatossággal tárulnak fel az ok-okozati összefüggések. (Már amelyiket el nem rejti a balladai homály.) A másik fontos szövegbeli feszültségforrás a narrátor érzelmi távolsága önmagától. Nemcsak Karin önironikus megnyilvánulásairól, továbbá kivirágzás előtti nőisége liftező föl-leértékeléséről van szó, hanem arról is (főleg arról), hogy az elbeszélőnek tudnia kell egy csomó mindenről, amiről a (vele elvileg azonos) hősnő nem tudhat.

Ezt az írói problémát Gneuß példásan jól kezeli, és ez menti meg munkáját attól, hogy ottragadjon az „NDK-s tiniregény” vigasztalan műfaji kalitkájában, félúton a lődörgő tétnélküliség és a célirányos didaxis között. A hősnő, Karin Köhler egyszerre tudja és nem tudja, milyen látens tartalmat rejt a mindenkori manifeszt közlés. Továbbá azt is tudja, hogy nem tudja. Jelmondata lehetne az egyik odavetett nyegleség: „Schnurzpiepe ist doch ’ne feine Haltung” (kb.: „A tökmindegy az egy kurvajó hozzáállás.”).

Ezért kimarad a Gitterseeből az NDK-s és poszt-NDK-s fejlődésregényekre jellemző, belső monológ formájú önfelvilágosító folyamat, amely mindannyiszor elvezet az áhított katharzishoz, mármint a hőséhez, nem az olvasóéhoz. Ennek iskolapéldája Hermann Kant Der Aufenthalt című 1980-as regénye (tkp. „A tartózkodási hely”, magyar címe: Futásod véget ér), amelynek tizenéves hadifogoly hőse két káposztafej-taposás között rádöbben, hogy noha nem ő a lublini tömeggyilkos, akinek lengyel fogvatartói hiszik, mégsem bújhat ki a német népre háramló kollektív felelősség alól. De itt említhető Christa Wolf Kindheitsmuster című alkotása is (tkp. „Gyerekkori minta”, magyar címe: Visszaperelt emlékezet), amelynek kamaszlány hősnője minden politikai fejtágítás nélkül, saját jószántából eljut a fontos felismerésig, miszerint a német nemzeti szocializmus nagyon csúnya dolog.

Ezekkel a regényfigurákkal szemben Karin Köhler egyvalamit tud, de azt nagyon: hogy a német demokratikus nyomorúság közepette, széthulló családjában helyt kell állnia. Vagyis, konkrétan: neki kell a kishúgát felnevelnie. Nincs más, aki erre alkalmas volna, sőt ő sem igazán az, de ő magára veszi ezt a feladatot. Nincs az a menő pasi, nincs az a csillogó karrier-lehetőség, aki-ami ettől eltérítené. Ez a Karin lehetne akár antik szabású drámai hősnő is, de a „rács-tavi” sivár közeg nem adja meg neki ezt a lehetőséget.

A tér mint regényhelyszín szűkös, és még ez a jellegzetesség is csak takarékosan van érzékeltetve. Köhlerék otthona, mellékszereplők háza vagy lakása, hozzá tartozó sufni, iskola, amelynek igazgatói irodájában a Stasi garázdálkodik, a Stasi-tiszt Wickwalz irodája és konspirált találkahelye, Wickwalz kocsijának belseje, erdei tisztás, nagyjából ennyi. A láthatáron felbukkan egy-egy pillanatra Drezda, Kelet-Berlin és a dél-szász homokkőhegység egy-egy nyaktörő sziklakúpja, de semmi több.

A precízen adagolt korszakjelzők nagyjából ugyanúgy működnek, mint a regénybeli tereptárgyak. Otto Brüsewitz lelkipásztor benzines önégetése (Zeitz, templomtér, 1976. augusztus) olyasféle olvasási fogódzót ad, mint a virágzó repceföld, amely mellett Wickwalz autója elhalad. Wolf Biermann költő NDK-s állampolgárságtól való megfosztása (1976. november; az Ausbürgerung, vagyis „kiállampolgártalanítás” NDK-zamatú kifejezésnek érződik, holott a nácik találták ki, tőlük vették át az elvtársak mind a szóalkotást, mind pedig a jogfosztási gyakorlatot) ugyanolyan baljóslatot sugall, mint az a 142. oldalon felbukkanó terebélyes fa, amelynek koronájából százával röppennek fel a seregélyek.

Annál részletesebben és gondosabban van kidolgozva az érzelmi erőtér. Vagyis a szereplők erőtérbeli pozíciója. Vagyis maguk a szereplők. Karin szerelmét, Pault a hiánya jellemzi. A lánnyal együtt azt hisszük, hogy megölték. Pedig van, csak éppen távol van, vagyis nincs. Otthagyta Karint, meglógott, lekopott. Barátja, Rühle szörnyű gyerekkorból nőtt ki. Nincs kimondva, de nyilvánvaló: apja rendszeresen verte, most pedig, erős fiatalemberként ő bántalmazza az apját. Ő ver éket Paul és Karin közé: ő győzi meg Pault, hogy nem lehet beavatni a lányt a „Republikflucht” (magyarul: disszidálás) tervébe, mert nem lehet megbízni benne. Paul viszont benne, legjobb barátjában sem bízik meg: amíg Rühle alszik, ő átszökik a határon, Rühlét pedig elkapják (és beszervezik). Karin legjobb barátnője Marie, aki másfelől szerelmes lesz egy Marlene nevű lányba, aki féltékeny Karinra, és gyűlöli. Nem folytatom, pedig volna még néhány érdekes karakter. Nagyobb súlyt képvisel mindegyiküknél Wickwalz, a Stasi-tiszt alakja.

Wickwalz, a tőle elvárható kisebb szemétségeket leszámítva, tulajdonképpen rokonszenvesen viselkedik. És ez teszi nemcsak félelmetessé, hanem visszataszítóvá is. Ő az, aki megérti Karint. Aki a szülei helyett törődik vele. Aki átlátja, hogy a lány olyan érzelmi terheket cipel, és olyan feladatokat igyekszik teljesíteni, amelyek egy felnőtt nőt is összeroppantanának. Elnyeri a lány bizalmát (odáig megy, hogy bíráló megjegyzéseket tesz a „cég” működéséről és némely haszonleső kollégákról), és természetesen visszaél vele. Karin pedig, hiába szeretne senkinek sem ártani, nem tudja, hogy akinek a nevét informátorként kimondja vagy leírja, annak már ezzel is ártott. És egyáltalán: ezzel már benne van a gépezetben.

A regény végére nagyjából az derül ki, hogy mindenki mindenkiről mondott valami terhelőt. „Néha már nincs mit mondani” – ismeri fel Marie kétségbeesetten, amikor rájön, hogy takarítónő vagy betanított munkás lehet belőle. „Az ember megkönnyebbül, ha nyíltan beszél” – összegez Wickwalz ördögi (vagy csupán krampuszhoz illő) cinizmussal.

(Charlotte Gneuß: Gittersee. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2023., 237 oldal)