Azt gondolhatnánk, mindent tudunk már Karl Ove Knausgårdról, de azért a New York Times riporterének látogatása felvillantott egyet s mást a jó KOK jelenéből és múltjából – nem beszélve arról, hogy látni engedte a macskáját!

A riportban fény derül Knausgård orosz kultúra iránti vonzódására (például arra, hogy minden évtizedben újraolvassa a Háború és békét, mert „tíz év elég arra, hogy az ember mindent elfelejtsen”), hogy 

egy egész könyvespolca kék színekben pompázik a dán Søren Kierkegaard-életműkiadás köteteitől („befektetésnek szántam”),

hogy hiába próbálta a gyerekeire tukmálni saját ifjúkori kedvencét, Ursula Le Guin A Szigetvilág varázslóját, és hogy testvérével alapított kis kiadójával olyan külföldi írókat adott ki, mint a 1749-en is bemutatott Ben Marcus The Flame Alphabethje, vagy Emmanuel Carrère, akinek szerinte meg kéne kapnia a Nobelt – és akiről Lőrinszky Ildikóval beszélgettünk legutóbbi regényéről.

*

Épp ma lenne százéves Alexandre O’Neill portugál költő, s ahogy egy korábbi cikkünkből rájöhetünk, ez azt is jelenti, hogy egyidős a szürrealizmussal – esetében pedig mindez nem mellékes körülmény. Hallgassuk csak luzitanista tanácsadónk, Pál Ferenc szavait:

„ott a tenger, a tenger, elmégy, de jönnöd is kell” (Há mar e mar, há ir e voltar) – ha csak ezt az azóta szállóigévé vált mondatot írta volna meg Alexandre O’Neill, amelyet egy hirdetési vállalat munkatársaként fogalmazott meg az 1980-as években a tengeri balesetek ellen   – a neve akkor sem merült volna feledésbe. De az 1924. december 19-én született költő meghatározó szerepet játszott a II. világháború utáni portugál költészetben. 1947-ben a francia szürrealizmusról hírt hozva indította meg Mário Cesariny de Vasconcelossal, José Augusto-França-val és több társával a viszonylag rövid életű szürrealista mozgalmat, amellyel azután 1951-ben szakított is. Költészetét – amely lassan közelített az ún. konkrét költészethez – ezután a szavakkal való játszadozás, a fekete humorig eljutó paródia, az állandó lázadó attitűd jellemezte. De amíg merészebb kortársai csak óvatosan bírálták a fennálló rendszert, 

O’Neill mondhatni faltörő kosként rohant neki a diktatúrának,

különösen az Um Adeus Portugués (’Egy portugál Isten veled’) című verse után, amelyet akkor született meg, amikor nem engedték elutazni szerelméhez Franciaországba. A vers, amelyben ilyen mondatok olvashatók: „Nem lehetsz fogoly velem együtt abban a közegben, amelyben megrothadok, megrothadunk…”, a hasonlóan kemény kijelentéseket tartalmazó versekkel együtt azt eredményezte, hogy a költő a diktatúra éveiben állandó rendőri ellenőrzés alatt állt.

Költői munkássága a portugál szürrealista csoport 1949-es kiállításán bemutatott A Ampola Miraculosa (’A csodálatos ampulla’) című regénynek nevezett kollázsával indult, majd több verseskötet után egy hirdetési vállalatnál helyezkedett el, ahol a föntebb idézetthez hasonlóan találó „szlogeneket” alkotott. Élete későbbi szakaszában dolgozott a televízióban, verses lemezeket és filmeket is készített.”

*

O’Neill már csaknem negyven éve meghalt, a vele csaknem egyidős brazil írólegenda, Dalton Trevisan ugyanakkor jövőre ünnepelte volna századik születésnapját – sajnálatos módon azonban december 14-én elhunyt. Ahogy ismét csak Pál Ferenc fogalmaz:

„A már-már európai hangulatú brazil város, Curitiba írója volt, akárcsak Paulo Leminski, akit sajnálatos módon ugyancsak kevesen ismernek Magyarországon. Pedig Dalton Trevisan írásaiban tökéletes képét rajzolta meg annak a közép- vagy inkább kispolgári világnak, amelyet ismert: 

szorongások, rossz beidegződések, elfojtott vágyak és beteges hajlamok szorításában mozognak alakjai, a családjukból kitaszított beteg és öreg emberek, a részegek, a prostituáltak, a fogyatékkal élők, és a vágyaikat csak titokban kiélő, leginkább „szatírnak” nevezhető  férfiak, mint legismertebb hőse, „Curitiba vámpírja”,

a sürgető szexualitását mindenáron meg- és kiélni akaró ügyvédbojtár, Nelsinho, aki egyre lejjebb süllyed titkolt hajlamainak mocsarába. Ez az álszent kisvárosi közeg, ahol a normalitástól való eltérést mindenáron titkolni kell, egy sajátos „alvilágot” alakított ki Dalton Trevisan elbeszéléseiben, ahol a férfiak délben kiszöknek a munkahelyükről, hogy röpke látogatást tegyenek a városvégi bordélyházban, a kamaszodó fiúk a mozi sötétjében fogdossák a lányokat, a tehetős ügyvédek és vállalkozók az irodájukban teszik ugyanezt, és a szenilis öregemberek még végelgyengülésük pillanataiban is hódításaikkal dicsekednek. Ennek a rejtőzködő világnak rejtőzködő írója volt Dalton Trevisan, akit nyilvánosan soha nem lehetett látni, pedig kurta elbeszélései, amelyeket kötetről kötetre csiszolt és rövidített, míg végül haiku hosszúságúra redukált, nemcsak hazájában, hanem angolszász és német területen is népszerűek voltak, és szerzőjüknek 2012-ben elhozták a legnagyobb portugál nyelvű irodalmi díj, a Camões-díj dicsőségét.

Trevisan a rövid próza mestere volt. Egyetlen, magyarul is megjelent regénye a Szajhácska (Kráter, 1989) is inkább filmszerű jelenetek sorozata, mint gondosan felépített és megszerkesztett regény. Az író, miután az 1940-es években megindított Revista Joaquim című folyóiratának 21 megjelent számában olyan szerzőket mutatott be, mit T. S. Eliot, Franz Kafka, Tristan Tzara, az Északkelet-Brazíliában népszerű filléres ponyvaregények stílusában kezdett el írni, a lektűrirodalomra jellemző hangzatos címekkel adva közre erősen expresszionista elbeszéléseit, mint a „Bosszúálló angyal trombitája”, vagy „Őrült szűzlány, őrült csókok”. Több mint három tucat elbeszéléskötete ugyanazt a világot ábrázolja újabb és újabb, egyre árnyaltabb eszközökkel, és kifinomult élvezetet jelent a műfaj, illetve Trevisan kedvelőinek azzal, hogy az első kötetekben megjelent történetek az utolsó kötetekben már csak egy haiku tömörségével jelennek meg."