Mit hordoz magában a patologikus hallgatás? (Ön)büntetést, erőt(lenséget) vagy csupán az üresség ígéreteit? Van-e a csendnek színe, formája és kiterjedése? A svéd írónő, Linda Boström Knausgård magyar fordításban megjelent két kötetének közös témája a pszichiátriai eredetű némaság. A Helios- katasztrófa című kisregény problémafelvetése részben egzisztencialista gyökerű, mivel a Bergman- filmek képi hagyományából is merít: a Persona diagnosztizálhatatlan betegségben szenvedő színésznőjének kifürkészhetetlen némasága, és A csend könyörtelen, halálközeli, otthontalansága is visszaköszön Boström művében. A Jaffa Kiadónál korábban megjelent Isten hozott Amerikában  című kisregényhez hasonlóan a Helios-katasztrófa főszereplője is egy kislány, aki némaságával tölti be az apjától való elszakadás űrjét.

A csend, a szótlanság máskor a „nyelveken szólás” a főhős, Anna lelkiállapotának két végletét fejezik ki, amelyek a mű második részében egy súlyos betegség tüneteiként interpretálódnak. A mű főszereplője, az önmagát Pallasz Athénéként definiáló kislány az „apu” és az „apa” szavak közötti kínos különbségtétellel fejezi ki saját hasadtságát. A Sylvia Plath megszállott apafüggését idéző lírai feszültség Boströmnél a kiáltásban, de leginkább az önmagát felzabáló csendben koncentrálódik. A Helios-katasztrófában ugyanis a némaság ábrázolása, megszólaltatása és a benne rejtező csomók kibontása részben lírai, részben narratív jellegű. A csend ábrázolása a terek elbeszélésében a legemlékezetesebb, no meg abban, ahogy a betegség birtokba veszi a házat, a szobát, és a megélhetetlen otthonosság lenyomataként jelenik meg. Vagyis a kislány tragikus hazavágyódása és lelki otthontalansága, betegsége a tér és a lélek viszonyában fogalmazódik meg.

A ház és az ember dinamikus kapcsolatáról, összetartozásáról állapította meg a francia filozófus, Gaston Bachelard, hogy az szembenézés a világegyetemmel: „A megélt ház nem egy élettelen doboz. A lakott tér átlényegíti a geometriai értelemben vett teret.”[1] A tér poétikája című fenomenológiai művében Bachelard kitér a nagyváros épületeire, és a vidék magányos remetelakjaira, s külön fejezetet szentel a téli tájban megjelenített háznak, amelynek bensőségessége felerősödik, miközben a világegyetem erőtlenné válik a hótakaró alatt, amelyben mintegy a „kozmikus tagadás” munkálkodik. A Helios-katasztrófa nyitó képei éppen egy téli világban tárják elénk a főhős útját otthonától a nevelőszülők házáig. Majd később, a tájban felszabaduló lélek (akárcsak az éjszakai síelés öröme) kiterjedése ellenpontozza a félig belakhatatlan ház otthontalanságát. A hó fehérsége tükrözi a lélek talajvesztését, amikor a kislánnyal közlik, hogy nevelőszülőkhöz kerül: „Teljes csend állt be. Kinéztem az ablakon túli fehérségre. Minden szava arcon csapott. Ennyi szó, a semmiért, gondoltam. Szép a hó, jutott eszembe. Tiszta fehér. Gondoltam, ezt mondhatnám. Kísérletképpen.” (17)

A műben ábrázolt otthonosság-élmény általában viszonylagos, csak bizonyos tárgyakhoz kötődik. A kislány nehezen szokja meg az új otthonát, és kényszeredett udvariassággal próbál beilleszkedni az idegen valóságba:

„Egyszeriben törékenynek éreztem magamat. Britta szemén át elveszettnek tűntem. Az apám tovasiklott, távoli árnyékká változott. Nem volt nekem semmim itt, Britta ágyán. Teljesen egyedül voltam, Britta meg mintha századmagával lett volna.” (85)

Formát adni a csendnek, és nem pusztán elhallgatásként, hiányként ábrázolni, talán a legnagyobb kihívást jelenti az irodalom számára. Anna hallgatása annyiban válik elbeszélhetővé, amennyiben a falak, a szobák visszatükrözik és felveszik a csend alakváltozásait. És a terek, akárcsak Tarkovszkij Sztalkerében a Zóna, mindig változnak, a hangulatnak megfelelően. A Helios-katasztrófa egyik fontos helyszíne a kórház, ahová Anna egyik templomi szereplésekor bekövetkező önkívületi állapota után kerül. A betegség sokarcúságának ábrázolásában tehát lényegi szerepet látnak el a külső és belső terek, ahogy azok szembeállítása is. Az átmeneti menedékül szolgáló zugok egyike a városi mozi.  Egy alkalommal Anna egy tökéletesen üres teremben ül magányosan. A mozi itt afféle óvóhely lesz a többi emberrel, és önmagával szemben is.

„Szinte kellemes volt, hogy csak az enyém a vetítőterem, és amikor indult a zene és a mozgókép, boldog voltam. Majdnem fennhangon kimondtam. Moziba jöttem, boldog vagyok.” (65)

Ugyanakkor érdekes kép a test kútként és nem otthonos hajlékként való ábrázolása. Anna egyik visszatérő kórházi látomása a kígyóverembe való leereszkedés: a belső kút mélyén egy kígyó tekeredik rá. Ezenkívül van egy különös ábrándja a kórházról. Egy megközelíthetetlen szigeten képzeli el, ahová csak egyetlen családtag tud eljutni nagy viszontagságok árán, Urban, a nevelőszülők egyik fiúgyermeke. A betegség térbeli ábrázolása filmszerű érzékletességgel tárja elénk a kislány csöndbe záródásának láthatatlan, életveszélyes tüneteit.

„Egyedül voltam, mert Sara mindig tévézett. A csíkos lepedőn a kék különböző világos és sötét árnyalatai váltották egymást, a párnahuzat meg falfehér volt, és finom öblítőszagú. Bámultam az érdes falat, és egyszeriben hiányzott a Földközi-tenger térképe.” (136)

A kisregényben megjelenített főhős világát olyan huzatos otthontalanság járja át, hogy a léleknek nem marad helye a testben, folyton máshol van, vándorol, időzik, és figyelmen kívül hagyja a valóságot. Azt a folyamatot, amibe nem képes belépni, s még kevésbé részt venni.  A kórház ráadásul a kinti léttől is elhatárolja a beteget. Anna számára az épületen kívüli világ, akár a séta is az élethez tartozik, amitől a leginkább védeni akarja magát.

A Helios-katasztrófa részben Pallasz Athéné születésének mítoszára épül, aki Zeusz fejéből pattant ki teljes fegyverzetben. A cím ugyanakkor előhívja Héliosz napisten mítoszát, akit arra kér a fia, hogy irányíthassa a napszekeret. Mivel azonban a lovak megbokrosodnak, a pusztító száguldás megállításáért Zeusz villámmal sújtja földre az ifjút. Másrészt a mű záró sorai egyértelműen felidézik a Helios-repülőgép 2005-ben bekövetkezett katasztrófáját. Ezek a komor képek kísérik apa és lánya képzeletbeli találkozását a tengeren, követve Héliosz esti útját a palotája felé. Linda Boström Knausgård lélegzetelállító nyelven megírt, tömör, lírai szépségű, zsigerekig ható csendregényét Papolczy Péter kitűnő fordításában olvashatjuk magyarul:

„Lefelé, lefelé, a csillogó tenger felé. Valami bömbölt mögöttünk: egy repülő emelkedett el a földtől, és tartott felfelé. Szinte olyan volt, mintha nyújtózva elérhetném. Követtem a repülő útját az égen át, az égboltra rajzolt fehér csíkot.” (196)

*

Jegyzet:

[1] Gaston Bachelard: A tér poétikája. Fordította Bereczki Péter. Budapest, Kijárat, 2011. 62.