A norvég sztáríró ötödik önéletrajzi regényének harca más, mint az eddigi részek küzdelme. Külső ellenség híján a cselekményt a főszereplő önmagával vívott csatái mozgatják. Szerelmek, barátok, iskolák, alkalmi munkák – mind-mind realista részletgazdagsággal ábrázolva jelennek meg a mű színpadán, de az összes epizód mellékes a fiatalember írói ambíciói, az írásért folytatott, reménytelennek tűnő harcához képest. Vajon miért elég ez a fejlődéstörténet ahhoz, hogy világszerte megannyi olvasó figyelmét lekösse, és saját norvég kisvilágába zárja? Azért olvassuk élvezettel a bergeni diákévek lassan hömpölygő folyamát, mert tudjuk, hogy mi lesz a harcról szóló hatkötetes mese vége? Hogy a mese hőséből, a rút kiskacsából a valóságban majd csodaszép hattyú válik, csak ki kell várni az idejét?

Az írói vágyakkal és szerelmi álmokkal teli Karl Ove 1988-ban, húszévesen érkezik Bergenbe, hogy az Íróakadémia diákja legyen. A bergeni évek eseményeit időrendben elmesélő Álmok végén, 2002-ben felnőtt férfiként hagyja el a várost, első regényének megjelenése, első házasságának felbomlása és az első kritikai sikerek után. A Harcom-sorozat legelső kötetéből már tudjuk, hogy Bergenből egyenesen Stockholmba megy, ahol hamarosan családot alapít, és művészi, magánéleti válságba jutva belefog élete harcának a megírásába. Az önéletrajzi regényfolyammal nemzetközi sikert elért író azonban mindent elkövet azért, hogy az ötödik kötetben még egy sikertelen balféknek mutassa magát. Az Íróakadémián társai és tanárai (köztük az akkor még kevéssé ismert dráma- és prózaíró, Jon Fosse) is teszik a dolgukat, és kritikusan nyilatkoznak Karl Ove első, közhelyekkel teli próbálkozásairól. Íróbarátai sorra befutnak, míg az irodalomkritikusként foglalkoztatott Karl Ove úgy érzi, örökre a partvonalon ragad. „Tudtam írni az irodalomról, [¼] de magam nem tudtam létrehozni.” Nem elég hiteles, amit ír, vallja, s közben egyszer sem kacsint ránk, nem ejt el cinkos megjegyzést, sőt, hiába tartja közel hozzánk élete minden lapját, úgy tesz, mintha mi, olvasók, ott se volnánk. Csak pőrén leír minden esőáztatta bergeni napot, minden nők vagy barátok ellen elkövetett szemétséget, minden ostobaságot és berúgást, minden elrontott találkozást. Zavarba ejtően hiteles és őszinte. Vagy mégsem? Hiszen már a regény első lapján leszögezi, hogy naplóit elégette, s csak néhány foszlány maradt meg emlékeiben a bergeni tanulóévekből. Szinte mindegy, hogy elhisszük-e, vagy sem, miből táplálkozik az írói emlékezet, a múltból vagy a képzeletből, azonosulni tudunk vele.

A Harcom ötödik kötete Bergen regénye, s a norvég kilencvenes éveké is: a diáklakások lepusztultsága, a pénztelenség, a létfenntartás miatt vállalt és éppen az egyetemi léttől messzire sodró fizikai munkák okozta fásultság, a köztes megálló-létezés lagymatagsága adja a kor hangulatát. Ugyanakkor ezekben az években fedezi fel az északi és a világirodalom klasszikusait.

Patat Bence fordítása hitelesen adja vissza Knausgård (hiper)realista leírásait, gondolati kitérőkkel tűzdelt körmondatait. A norvég széppróza ugyanis általában nem száműzi a szóismétléseket, s többnyire mellérendelő mondatszerkezetekkel dolgozik. Mindez sajátosan monoton szövegritmust eredményez, amelyet nehéz úgy visszaadni, hogy ne kopogjon a műfordítás. A Harcom magyar nyelven érezteti az eredeti szöveg hol sprőd, hol burjánzó jellegét, de sosem hivalkodó. A regényben elhelyezett néhány lábjegyzet pedig hasznos mankó az északi kultúrát kevésbé ismerő olvasók számára.

Az Álmok sok esetben a Harcom-sorozat első kötetének történéseit ismétli meg más hangsúllyal, más írói módszerekkel. Itt nincs ellenség, aki ártana Karl Ovénak, csak jó szándékú barátok, megértő családtagok és türelmes szeretők. Az első kötetben központi szerepet betöltő apa-konfliktusnak csak halvány visszhangja jelenik meg: az apa már csak egy kocsmatöltelék, és nem az a démon, aki lelki nyomorékká teszi a családját. Bár ez az apakép („kövér, szakállas és részeg ember a félhomályban”) talán még rosszabb, még riasztóbb, mint az egykori zsarnoké.

„Nem az a fajta vagyok, aki maga is teremt valamit, aki ír, és akinek az írásait megjelentetik, hanem élősködő, aki arról ír, amit mások írnak, egy másodrangú figura” – vallja az a szerző, akinek könyvein ma több ezer irodalmár „élősködik”. A Harcom ironikus búcsú a fikción alapuló irodalomtól, sokak szerint egyben a modern regény megújítása.