Nem bírtam kivárni, hogy magyarul is megjelenjen, németül Paul Berf fordításában olvastam el Knausgård norvégül 2020-ban, Oslóban kiadott regényét, mely egy új, ezúttal fikciós regényciklus első kötete. (A második kötet is kész van már.) Magyarul bizonyára A hajnalcsillag vagy Az esthajnalcsillag lesz a címe, ámbár névelő nélkül talán szebb lenne, mert a regényben ez nem a Vénusz bolygó, hanem egy új, nagyon különös, bizonytalan státuszú, szokatlan fénnyel ragyogó csillag, mely egy napon hirtelen megjelenik az alkonyi égbolton, és nem távozik. Az író nevezte el hajnalcsillagnak, miáltal bevezette az egyébként profán regénybe az ősi keleti csillagvallást, a csillagjóslást, az asztrális misztikát és a pogány csillaghittől inspirált keresztény vallást. Babilonban már i. e. 2000-ben leírták az asztrológusok a Vénuszt, úgyhogy a csillagmisztikának 4000 éves története van.

  A hatágú csillag Salamon király mágikus jele, a hajnalcsillag az Újszövetségben Krisztus jelképe, mely Jézus születését és Krisztus, a Szabadító második eljövetelét, illetve a visszajövetelét egyaránt jelzi, a népi vallásosságban pedig Szűz Mária szimbóluma, azonban a fényhozó Lucifert is jelképezheti. Az ókori Kínában nagy bajt jelez, a szabadkőműves szimbolikában a szellem fényének jelképe, a népi asztrológiában szerencsét vagy szerencsétlenséget hoz. Az asztronómia szerint pedig ez a sziklás Vénusz bolygó, a Föld élettelen testvérbolygója, melynek ragyogása annak köszönhető, hogy kénsav tartalmú felhőburka visszaveri a napsugarakat.

Ez az asztrológiai csillag és asztronómiai bolygó kapcsolja össze az új, immár regényszerű Knausgård-regény „párhuzamos történeteit”. Formailag a Nádaséihoz hasonló párhuzamos történetekből áll össze ez a mű, mely két forró augusztusi napról számol be kilenc különböző perspektívából. A helyszín a norvégiai Bergen városa és a környékbeli üdülőtelep.

Egymással laza kapcsolatban álló párhuzamos ál-monológok követik egymást, azaz mintha a figurák egyes szám első személyben lépésről lépésre beszámolnának életük egy, majd a második részben még egy napjáról, vagy mintha nagyon részletes naplót írnának – mindenesetre szabatos mondatokba van foglalva, ami két egymást követő nap alatt keresztülmegy a fejükön, tehát írói gondolatolvasás történik. Az elbeszélés szaggatott, mert az elbeszélők s velük a történetek váltogatják egymást.

Arne középkorú egyetemi tanár, háromgyerekes, elég iszákos apa, akinek a felesége bipoláris zavartól szenved, és amikor kataton állapotba kerül, be kell vinni a kórházba. A Harcom után világos, hogy ez a figura hasonlít Karl Ovéra, a nő pedig a volt feleségére. Arne elbeszélésének első bekezdését, ami egy hosszú mondat, lefordítom németből, mert nagyon szépnek tartom, és mert karakterisztikus ez a hangütés: „A hirtelen gondolat, hogy a fiúk bent fekszenek mögöttem a házban és alszanak, miközben a sötétség leereszkedik a tengerre, oly békés és jótékony volt, hogy amikor fölbukkant, ahelyett hogy hagytam volna tovatűnni, feltartóztattam, és megpróbáltam megállapítani, hogy mi is benne a jó.”

Ebből is látszik, hogy a fikciót író Knausgård-nak továbbra is fő témája a saját élete és a családi élet, tágabban pedig a jómódban élő, nyugati, középosztálybeli, családos fehér férfi világa, annak minden banalitásával egyetemben. Azonban a „banális” megtévesztő fogalom, hiszen ha jobban meggondoljuk, nincsenek banalitások, csak banális tekintet van – minden átlagos hétköznapi apróság csillogóvá, érdekessé és értékessé válhat, ha a szokásosnál jobban megnézzük vagy nagyobb szeretettel övezzük, és nem közömbösen vagy idegesen, futólag vesszük csak szemügyre. Ha tehát figyelmet szentelünk a banálisnak, az efemernek, a triviálisnak és nem hagyjuk elperegni, akkor máris színeváltozás történik, és különössé válik. A zen éberség-gyakorlatai pont ezt célozzák – észrevenni egy fűszál élét –, s az író is ezt gyakorolja, hiszen leírván megállítja a pillanatokat és jelentést – jelentőséget ad a jelentéktelennek. Knausgård-nál (az önéletrajzában ugyanúgy, mint ebben a fikcióban) megszűnik a banalitás, és a mindennapi élet apró-cseprő és kisebb-nagyobb dolgai szépen körvonalazódnak. Ezt nevezem a valóság megmentésének.

Hasonlóképp a hétköznapi, hol képek, hol szavak, hol mondatok formájában fölbukkanó gondolatok, konyhafilozofálások sem közhelyesek és sematikusak, hanem a megfogalmazott élet eleven részei, kérdéses valóságok, amelyekkel érdemes így, a realitásba mártva szembesülni, nem pedig csak a filozófiai tanulmányokban kidolgozott formájukban, ahol kevésbé klisészerűek ugyan, viszont élettelenek. („A gondolatok hol képek, hol szavak formájában merülnek fel, hasonlóan ahhoz, ahogy a fény is hullámok és részecskék formájában érkezik...”) A magam részéről nem fogadom el azt a kritikát, hogy Knausgård regényeiben a bölcselkedések nem elég éleselméjűek, nem eredetiek, mert a mindennapi, csiszolatlan reflexiókra, a gondolati csetlésünkre-botlásunkra ismerek bennük.

Kathrine protestáns lelkésznő, aki békés, komfortos, de boldogtalan házasságban él. A boldogtalanság megunhatatlan téma, és a norvég író nem drámain forgatja (talán mert mindent beburkol a jólét), hanem a csörgedezését ábrázolja. Kathrine-nel spirituális vizekre evezünk. A regény egyik megrendítő jelenete, amikor a lelkésznő egy olyan halottat búcsúztat, akinek senki sem jött el a temetésére, csak a temetkezési vállalat két alkalmazottja van jelen. A lelkészasszony rendületlenül és felelősségteljesen végigcsinálja a gyászszertartást az üres ravatalozóban meg a sírhelynél, még csak nem is gépiesen teszi. A magány tapinthatóvá válik. Amikor Kathrine azt mondja, hogy a halál megszenteli az életet, az egyik sírásó fölkapja a fejét. Hallani, ahogy a nő szavai kongnak – de nem a szavak üresek, hanem a tér.

 Kathrine monológja (jobban mondva beszámolója) a békében telő, de lélektelen házasság kiváló ábrázolása. A lelkipásztor üresnek érzi a világot: „A fény nem betöltötte a kertet, gondoltam, ellenkezőleg, kiüresítette. Eltüntette a sötétséget, de vele az értelmet is. / A világ üressége. / Csakhogy rosszul gondolom, ezt természetesen mindjárt észrevettem. Az értelem ebben a gondolatban olyasmi, ami belőlünk indul ki. Olyasmi, amit mi adunk a világnak, nem pedig, amit a világ adományoz nekünk.”

Emil egy óvodában dolgozik kisegítőként. Egyébként zenész. Egy pillanatban véletlenül lesodródott a pelenkázóról az egyik gyermek, és ő otthagyta elnyúlva a földön; kereket oldott. Knausgård etikai kérdéseket is penget, a vészesen egocentrikus én-világokat áthatóan megjeleníti. Minden figurája egocentrikus, amilyen ő volt a Harcomat írva.

Iselin fiatal lány, aki egy áruházban dolgozik elárusítónőként, albérletben lakik. Meglátogatja az apját, aki második házasságban él és új családja van. A regény egyik témája a családtagok elidegenedése, elhidegülése, ami átsüt az udvariasságon és a kötelező kedvességeken. Később a lány albérletébe bekéredzkedik és ráijeszt egy félőrült drogos, talán a főbérlő fia, aztán eltűnik. „Az ablakhoz mentem, megtámaszkodtam az ablakfélfán és kihajoltam. A hegyek fölött kivilágosodott az ég, a csillagok kifakultak, szinte láthatatlanná váltak, ám az új nem, az új csillag továbbra is derűsen és tisztán ragyogott.”

Solveig ápolónő, aki otthon az agg, demens édesanyját gondozza. Látogatóba érkezik hozzá az egyetemista lánya, aki az apjával él. A három nő kapcsolatának ábrázolása mikrorealista részletességű. A kórházban az egyik páciens agyhalált hal, és műtét közben, mikor a még élő szerveit transzplantálás céljából ki akarják operálni, életre kel, vagy mintha életre kelne; az orvosok nem akarnak tudomást venni a szokatlan, osztályozhatatlan jelenségről. Ez a megelevenedés ugyanolyan bizarr momentum, mint a rendhagyó esthajnalcsillag megjelenése, tudományosan megmagyarázhatatlan – illetve, ha nagyon akarjuk, megmagyarázható, persze.

Jostein kókler újságíró, aki félholtra issza magát, megkettyinti az interjúalanyát, majd egy horrorisztikus gyilkosság helyszínére siet, amit egy sátánista death metal zenekar tagjain követtek el. Ez a figura sincs karikaturisztikusan ábrázolva – Knausgård ebben a regényben sem vet be írói trükköket, nem „sziporkázik” –, hanem ő maga a karikatúra. „Nem voltam a kommunizmus híve, de amikor még két blokk állt fenn, egy jó, meg egy rossz, az egyikben a kapitalizmus uralkodott, a másikban pedig az állam volt minden, aztán ott voltak még a peremen a szegény országok, ahol valódi háborúk dúltak – nos, az a konstrukció legalább stabil volt.” Ez az újságíró buta, és épp ő az, aki a regény legrémesebb eseménye, a sátánista gyilkosságsorozat nyomába ered. Végül sárrészegen kómába esik, és az író hosszan ecseteli a hallucinációit, látogatását a holtak birodalmában – mintha Anselm Kiefer festményei elevenednének meg –, miközben a fia a kórházban szenved.

Turid Jostein sokszor megcsalt felesége, aki az értelmi fogyatékosok intézetében végzi nehéz ápolói munkáját. Ez antropológiai tanulmányrajzokra ad alkalmat az írónak. Van egy depressziós nagyfiuk, aki az apja puskájával hasba lövi magát. Ezt a fiút senki sem szereti. A szeretetlenség a regény egyik központi témája, a családon belüli, megszokott szeretetlenséget is beleértve. Ez ellen lázadnak fel a gyerekszereplők.

Egil luxusfilozófus, aki az üdülőjében lakik, és meglett férfikorában is az apja örökségéből él. Elvált, és a volt felesége egyszer csak váratlanul elküldi hozzá a tízéves kisfiát, akivel nem tud mit kezdeni, a gyerek pedig gyűlölködve tüntet ellene. (Knausgård jelenleg hét gyereket nevel Londonban – nagyon érti a gyerekeket, ezt már a Harcomban is láthattuk.)  A férfi kontemplatív életet él, főtémája a halál és a keresztény vallás meg a kereszténnyé válás. Érdekes gondolatai vannak: „Az a mi korunk problémája, hogy az emberi mindent magába nyel, és már semmi sem létezik kívüle.” „Úgy tűnt nekem, hinni annyi, mint igenelni egy rendszert, képzetek és értékek mások által kötött csokrát, és az ennek fejében jutalmul kapott értelem ára nem más, mint a szabadság.” „Lehetséges-e úgy létezni, mint egy ember a Földön, és semmi több? Egy ember, aki oda megy, ahová akar, és amit lát, azt nem kívánja valamilyen rendszerbe foglalni, hanem teljesen szabadon gondolkodik, következésképp mintha mindig először látná, amit lát? Lehetséges-e semmi másnak, csupán létező embernek lenni? Valakinek, akinek nincsenek ambíciói, nincsenek tervei, nincsenek elméletei? Elgondolható-e, hogy ne Egil Stray legyek, hanem csak valaki, akárki, senki. Egy hely, amelyen keresztüláramlik a világ, anélkül, hogy benne ragadna, s amely keresztülsuhan a világon anélkül, hogy valahol megragadna benne. / Másként szólva: Elgondolható-e a tökéletesen szabad létezés? / Ez volt a vízióm. Név és történet nélküli embernek lenni. Csak egy embernek lenni.” Egil szerint a leggyakoribb hiba, amit vétünk, az, hogy elszigetelt entitásoknak hisszük a gondolatokat, amelyek le vannak választva az érzelmekről és a környezetről, amelyben elgondolódtak. Ezen az alapon építették fel rendszereiket a filozófusok, amelyekben szilárd helyet biztosítottak az egyes gondolatoknak, eltekintvén attól, ami rajtuk kívül történik, s így a gondolatok védve vannak a világtól, önmagukban álló gondolatokként jelennek meg, tisztán és személytelenül. Végül az istenszeretettel próbálkozó Egil (aki a kisfiát nem szereti) oda jut, hogy „az Isten egy esemény”, s nem valami szilárd, megragadható dolog. – Ezek bizonyára nem valami nagy gondolatok, a folyó életből felszínre bukkanva azonban különleges színezetet kapnak.

Vibeke fiatal anya, aki nagy születésnapi meglepetést, fényűző partit tervez az erre egyáltalán nem vágyó, idősebb férje számára. A bevásárláshoz a férfi felnőtt fiának segítségét kéri, aki flörtölni kezd az apja új feleségével, ezt magától értetődőnek tartja. Ezenkívül csak egy katicabogár-invázió történik, a teraszon mindent ellepnek a katicák, kedves bogárból meghökkentő rajjá változnak. A nő a küszöbön álló ökológiai katasztrófáról gondolkodik – olyan naivan tenne ellene valamit, mint mi valamennyien. Sok más jel is arra mutat, hogy a „morgenstjernen” az ökológiai összeomlás csillaga. 

A regényt egy hetvenoldalas esszémelléklet zárja, Egil Stray A halálról és a halottakról című dolgozata, mely a művelődéstörténeti adalékok mellett egy érdekes elbeszélést is magába foglal. „A lét hallatlanul telített, és ezt a telítettséget, ami a világban való jelenlétünk, nem materiális realitásként éljük meg...” – ez a mondat Knausgård ars poeticája is lehetne, hisz ő erről a telítettségről írta és írja oldalak ezreit, és azt hiszem, hogy ez az, ami lenyűgöz bennünket a könyveiben. Az esszé vége felé Egil leírja, ahogy a nyaralója mögötti csöndes tölgyesre nézve megpillantja a nyelv mögötti világot, mely „teli van átváltozásokkal és misztériumokkal”. És jól megnézi magának az égen az új csillagot. „Tudom, mit jelent ez a csillag. / Azt jelenti, hogy elkezdődött.”

Nemcsak a regény vége nyitott, hanem minden egyes fejezet is az. Vannak szereplők, akik között létezik valamilyen kapcsolat, s akadnak, akik között nincs (a Párhuzamos történetekhez hasonlóan). A monológok (vagyis írói narratívák) nem egyforma hosszúak, és egyik sem kerekedik le. Csupán két nyári napot látunk, noha eközben a szereplők múltjáról is sok mindent megtudunk. A jövőjük baljóslatúan nyitott marad, az elbeszélések kritikus pontokon szakadnak meg, ahol élet-halál-kérdés forog fenn. Senki sem hal meg a szereplők közül, de mindenki perceken belül meghalhat – Damoklész kardja lebeg a fejek felett.  

Az nem állapítható meg, hogy az új csillag felragyogása baljós-e, vagy sem. A tudósok persze rögvest megmagyarázzák: ez egy szupernóva. A hírekben az új csillag feltűnése csupán egy kuriózum. Más jelek is hasonlóan ambivalensek: rákok ezrei kelnek át az autóúton, sosem látott módon rajzanak a madarak, őzek néznek be az autóba... Feltűnik egy szörnyeteg, aki mintha nem is ember volna. Knausgård a fabulákat és a jelenségeket is ambivalensen rezegteti.

A hajnalcsillag (vagy műhold?) nem szimbólum, de az olvasó óhatatlanul beleképzeli az ősi jelentések foszlányait. Az apokaliptikusnak tűnő jövőképzet, a jóslat, a jelenés a régmúltból, az ősiségből táplálkozik. Ily olybá tűnik, mintha emlékeznénk a jövőre, amint a jövendő halálra is emlékezünk. Rendkívül összetett az idő ebben a regényben: a jelenre koncentrálva a múltat és a jövőt is tartalmazza. A jövőből annyit, amennyit a múlt sugall róla, s a jelenben kijelez. A múlt olvassa a jövőt. A jövő: a múlt, ismeretlen modifikációkkal.

Tenni nem lehet semmit ebben a regényvilágban a jövő befolyásolásáért. Szebb jövő nincs már. Csak a múlttal lehet tenni valamit, újra meg újra elbeszélni, kihüvelyezni, értelmezni: mi vajúdik a méhében? A jelen a főhős Knausgård-nál. Itt és most különös meglepetésekkel szolgál. Ezeket a meglepő dolgokat azonban – az egy Egilt, a konyhafilozófust kivéve – senki sem veszi komolyan. Az új hajnalcsillag megjelenése fölött átsiklanak az emberek, az első meglepődést ignorálás követi. A tudomány majd úgyis meg fogja magyarázni. A regényfikció, ez a 900 oldal az, ami rábámul a furcsa csillagra.