Le lehet-e győzni egy 1100 oldalas monstrumot? Patat Bence harcai Karl Ove Knausgård sagájának hatodik részével, első felvonás!
Karl-Ove Knausgård hatkötetes megaprojektjét, a Harcomat a harmadik kötet óta van szerencsém fordítani (az első kettőt Petrikovics Edit magyarította). Az eddig megjelent öt kötet összesen 2500 oldalt tett ki, de a hatodik önmagában is több mint 1100 oldalra rúg. Hiába a vékony papír, tekintélyes mű ez, terjedelmét és jelentőségét tekintve is. Számos északi nyelvből szerezhettem már fordítói tapasztalatot, sokféle műfajban és témában, de ez a regényfolyam nyilvánvalóan minden eddigi munkámtól eltér. A műfordító folyamatosan elemzi önmagát és munkáját, de a Harcom esetében erre még több réteg telepszik: a szövegben alaposan elmélyülve önkéntelenül is górcső alá veszi saját múltját, kapcsolatait, különböző életszerepeit, főleg, ha nagyjából egyidős a szerzővel, és számos ponton tud vele azonosulni.
Kétrészes naplómban munkám néhány műhelytitkát szeretném megosztani, illetve olyan, a fordítással kapcsolatban felmerülő kérdéseket, amelyek a Harcom olvasói számára is gondolatébresztők lehetnek.
Egy ekkora kötetet elolvasni sem kevés időbe telik, hát még lefordítani.
Hatvanegynéhány lefordított kötettel a hátam mögött tapasztalataim szerint átlagos tempó mellett, nem különösen nehéz szöveg esetében napi hat-hét könyvoldalas mennyiségnél többet hosszú távon nem lehet tartani. (Az ötödik kötetről maga Knausgård állította, hogy nyolc hét alatt készült el, és hozzátette, hogy a fordításra sem lenne szabad ennél több időt áldoznom. Igen komoly napi adagok árán talán 11-12 hét alatt sikerült elkészülnöm.) Ezzel az utolsó kötettel nagyjából hét-nyolcszáz órát fogok tölteni. Ha tehát a nap 24 órájában dolgoznék, jó esetben öt hét alatt elkészülnék. Vagy, hogy másképpen is érzékeltessem a fordításra szánt időt: egy átlagos diák angolból vagy németből ennél kevesebb idő, öt-hatszáz tanóra (és egyéni készülés) után jut el a nulláról a középfokú nyelvvizsga szintjéig.
Úgy érzem, egy ekkora projektet muszáj fegyelmezetten kezelni, mert ha akár csak néhány nap is kimarad, könnyen felhalmozódhat a fordítanivaló, és a feszes napi tempó mellett még a korábbi lemaradást is behozni kínkeserves dolog. Egy táblázatban vezetem, hogy melyik nap hányadik oldalig kell eljutnom, és bár el-eltérek ettől időnként, igyekszem a lehető legjobban tartani magam a tervhez.
Ennek egyik akadálya a szöveg „egyenetlensége”. Egy családon belüli, hétköznapi párbeszéd fordítása közben csak úgy repülnek az oldalak, de szerzőnk hajlamos három-négy oldalas bekezdésekre ragadtatni magát, és az efféle elmélyült, filozófiai-esztétikai eszmefuttatásokban minden egyes mondatért keményen meg kell küzdeni (e naplóm címét természetesen a regényfolyamé ihlette, és bizony kár volna tagadni, hogy a fordítás nemcsak élvezet és öröm, hanem küzdelem is). Időnként egy-egy mondattal el lehet, sőt kell is szöszmötölni annyit, amennyi idő alatt máskor akár egy oldalt is lazán lefordítanék.
Ahogy az már a korábbi kötetekből is kiderült, Knausgård a világirodalomban és a filozófiában rendkívül tájékozott szerző. Előszeretettel emel át szöveget hol ettől, hol attól: csak ebben a kötetben több mint hatvan másik műből vett idézet szerepel. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a hatodik kötetnek nagyjából a közepén egy négyszáz oldalas Hitler-esszé is helyet kapott, ebben pedig csak úgy hemzsegnek az idézetek a Mein Kampfból és egy sor más szövegből. Mivel az idézetek többsége már létező magyar fordításokban megtalálható, ezeket ki kell bogarászni az érintett művekből, ráadásul Knausgård a regényben természetesen nem tünteti fel, hogy az adott idézet pontosan melyik szövegrészből származik. Ilyen idézetek kikeresgélésével már sok-sok órát töltöttem el, és még nagyon sokat fogok. Ugyanakkor ezúton is köszönetet mondok egyrészt az idézett művek fordítóinak, akik a bogarászással elvesztegetett időért „cserébe” – a tudtukon kívül – akár féloldalnyival is megkurtítják az általam fordítandó szöveget. Emellett azoknak a fordítókollégáknak, szerkesztőknek és könyvtárosoknak is, akik készek egy-egy precízebben körülhatárolható mondat vagy szövegrész kiböngészésével segíteni a magamfajta fordító munkáját.
El sem tudom képzelni, harminc évvel ezelőtt mennyivel több időt lettem volna kénytelen erre a műveletre szánni. De egyáltalán, magára a fordításra is. Milyen egyszerű bepötyögni a keresőbe, hogy „lundi székesegyház”, és pillanatok alatt kiderül, mit kell magam elé képzelni, amikor az épület egy-egy részéről vagy belsejének hangulatáról van szó. Vajon harminc évvel ezelőtt hol néztem volna utána mindennek? Eszembe jutott volna, hogy utánanézzek, vagy inkább a képzeletemre hagyatkoztam volna?
Vajon jobbak-e a mai fordítások pusztán attól, hogy könnyebben hozzáférünk az információkhoz?
Valószínűleg nem. Bizonyos nyelvi „csapdákat” talán könnyebb elkerülni, fordítóként több segítség áll a rendelkezésünkre, de úgy érzem, hogy ezek csupán könnyítik vagy gyorsítják a munkát, azokat a lényegi döntéseket, amelyek a szöveg olvashatóságát és gördülékenységét döntően befolyásolják, magunknak kell meghoznunk.
Minden fordítás óhatatlanul együtt jár azzal, hogy az eredetiből elvész valami. Példaképpen említhetem a kötetben szereplő svéd szavakat. A norvég főszereplő Svédországban él, a felesége svéd, a gyerekei svéd óvodába járnak, és a családtagjai gyakran svédül beszélnek vele. Egy norvég olvasó számára ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen a két nyelv annyira közel áll egymáshoz, hogy minden további nélkül érthetőek a svéd szavak vagy fordulatok.
Előfordul azonban, hogy pl. Knausgård gyerekei nem értenek egy-egy norvég szót, vagy értik, de szándékosan a svéd megfelelőjét használják. Ilyen esetben nem tudunk mit a magyar mellé állítani párhuzamként. Magyar anyanyelvűként legfeljebb a székelyek vagy a felvidékiek nyelvéről gondolhatjuk, hogy nagyjából ugyanolyan távol áll a magyar köznyelvtől, mint a svéd a norvégtól. De ennek valójában semmi jelentősége, hiszen Knausgård gyerekei nyilvánvalóan nem szólalhatnak meg székelyül, az pedig megint csak furcsán hatna, ha lábjegyzetekben magyaráznám el az olvasónak, hogy mi a különbség két szó vagy kifejezés között. E nyelvi háttér ismerete nélkül egy magyar olvasónak az sem mondana semmit, ha odabiggyeszteném, hogy „felelte svédül”.
A fordítás során az egyik vezérelvem: ami az eredetiben meglepő, az a fordításban is legyen az, amin viszont az eredeti olvasója nem akad fenn, azon a magyarnak sem szabad.
Éppen ezért jobbára úgy teszek, mintha a svéd szöveg is norvégul lenne: a magyar olvasó úgyis magától értetődőnek veszi, hogy minden szereplő magyarul szólal meg, és vélhetőleg nem gondolkodik el azon, hogy pl. a svéd feleség és a norvég férj milyen nyelven beszél egymáshoz.
Ugyanez az elv érvényesül akkor is, amikor olyasmit kell hozzáadnom a szöveghez, ami az eredetiben nem szerepel. Ez ugyanúgy elkerülhetetlenül együtt jár a fordítással, mint bizonyos dolgok kihagyása vagy mellőzése. Példaképpen számos olyan fordítási kérdést lehetne említeni, amelyek hátterében a nyelvtani nemek megléte, illetve a magyarban ezek hiánya áll. Mivel azonban e témának külön szakirodalma van, inkább egy másik problémával hozakodnék elő. Ez első látásra talán jelentéktelennek tűnik, de azt bizonyítja, hogy egyetlen ige lefordításához egy sereg szinonimát kell bevetni, hogy az magyarul megállja a helyét.
A skandináv nyelveknek a középkori sagák kora óta általános vonása, hogy amikor a szereplők megszólalnak, az idéző mondatban a „mondta” szót gyakorlatilag bármikor használni lehet. Ha ehhez tartanám magamat, a kötet egyik párbeszéde így hangzana:
„– Láttam ma az utcán egy boszorkányt, Apa – mondta Heidi.
– Az nem boszorkány volt – mondta Vanja. – Csak egy öreg néni.
– És ha tényleg boszorkány volt? – mondtam, és leguggoltam melléjük.
– Boszorkányok nem léteznek – mondta Vanja.
– Biztos vagy ebben? – mondtam.
– Igen – mondta. Láttam rajta, hogy valami a bensőjében azt szeretné mondani, hogy nem.
– És ha én varázsló vagyok? – mondtam.
– Te csak egy apuka vagy! – mondta Heidi.”
A magyar irodalmi hagyomány ezt a monotonitást nagyon nehezen viseli, és ugyan sokakkal ellentétben a rövidebb szövegrészen belüli szóismétlést nem tartom mindenáron kerülendőnek, ilyenkor én is úgy érzem, hogy muszáj más magyarázó szavakat használnom.
Például így:
„– Láttam ma az utcán egy boszorkányt, Apa – újságolta Heidi.
– Az nem boszorkány volt – ellenkezett Vanja. – Csak egy öreg néni.
– És ha tényleg boszorkány volt? – kérdeztem, és leguggoltam melléjük.
– Boszorkányok nem léteznek – jelentette ki Vanja.
– Biztos vagy ebben? – tudakoltam.
Rám nézett, és elmosolyodott.
– Igen – felelte. Láttam rajta, hogy valami a bensőjében azt szeretné mondani, hogy nem.
– És ha én varázsló vagyok? – kérdeztem.
– Te csak egy apuka vagy! – közölte Heidi.”
Akkor ez most csalás? Meghamisítom ezzel a szöveget? Meggyőződésem, hogy nem, hiszen a magyar olvasó ugyanúgy nem ütközik meg azon, ha ezek az idéző mondatok váltakoznak, ahogy a norvég sem, ha nem váltakoznak.
Mi több: időnként még azt is megengedem magamnak, hogy a „mondta, és (egy másik ige)” jellegű fordulatok helyett olyanokat illesszek be, mint pl.: „Na, mit mondtam? – biccentettem a tábla felé.” „Igenis – kezdte el belapátolni a rákokat a zacskóba.” „Ide nézz – indexelt balra.”
(Egyébként nem ismerek olyan nyelvet, amelyben a párbeszédek idézésekor az idéző igékkel ilyen szabadon lehetne bánni anélkül, hogy azt az olvasó furcsállná.)
Számomra nyilvánvaló, hogy a fordítás akkor igazán gördülékeny, ha a fenti fordítási vezérelvem érvényesül, vagyis ha az olvasó csak akkor akad fenn a szöveg valamely részletén, mikor a szerzőnek valóban az a szándéka. Ez az elv magától értetődőnek tűnik, mégsem tudunk minden fordítást úgy olvasni, mintha a szöveg eredetileg magyarul született volna.
Knausgård ebben a kötetben hosszasan fejtegeti az írás és az olvasás közötti különbséget:
„Egy író számára az a legeslegnagyobb szégyen, ha rajtakapják, hogy egy másik írót plagizál. A második legnagyobb szégyen az, ha egy másik íróra hasonlít. Az eredetietlenség nem ennyire nagy szégyen, de ugyanannyira megalázó: egy kritikus nem sok rosszabbat mondhat egy regényről, mint hogy eredetietlen. Az, hogy egy másik író művéhez hasonlót írni szégyen, de eredetietlen dolgot írni nem, mindössze lealacsonyító, döntő jelentőségű különbség, ami arról árulkodik, hogy korunkban milyen központi szerepet tölt be a személyiségkultusz […]. Nem az a legfontosabb, hogy mit mond egy adott hang, hanem az, hogy a csak rá jellemző módon mondja.
Egy olvasó számára viszont nem létezik önállósági vagy egyediségi követelmény, éppen ellenkezőleg, az irodalom egész rendszere azon alapul, hogy az olvasó vesse alá magát a műnek, és merüljön el benne.”
A műfordítónak érzésem szerint folyamatosan e két véglet, az egyedi és a már ismert között kell egyensúlyoznia: magyarra kell átültetnie egy szöveget, úgy, hogy a fordítás megállja a helyét magyar szövegként, és valamennyire illeszkedjen a korábban íródott magyar szövegek által létrehozott nyelvi hagyományba. Másképp fogalmazva: tegye lehetővé, hogy az olvasó elmerüljön a szövegben, ugyanakkor őrizze meg annak eredendő egyediségét.