Drót és cérna kora

„Drót és cérna kora: az időszak, melynek során az angolszász tudomány absztrakt nyelvi rendszert fejlesztett ki;
ez a rendszer a beszélő szájára helyezett cérna- és drótszerkezetek rezgőmintáján nyugodott.
A patriarchális rendszerek és alakok, a Michael Marcusokat is beleértve, szintén ekkor épültek meg – ők az egyedüli apák, akik túlélték saját korukat.”[1]

Ben Marcus: The Age of Wire and String („Drót és cérna kora”)

A New York Universityn filozófiából, majd a Brownon kreatív írásból diplomázó Ben Marcus huszonnyolc évesen debütált a The Age of Wire and String (1995) című kötettel, mely a kísérleti próza melletti azonnali elköteleződés. Ugyan Marcus néhány novellája – a 2014-es Leaving the Sea („Partra szállni”) és a 2018-as Notes from the Fog („Feljegyzések a ködből”) kötetekből – és legutóbbi regénye, a The Flame Alphabet („Lángoló ábécé”, 2012) már egy fokkal befogadhatóbb, a szerző karakteres jegyei (klinikai, mégis lírai, egyszerre bürokratikus és zsigeri hatású, a tárgyi világ leírásából kiinduló prózanyelv; szenvtelen humor; posztmodern áltudományos fejtegetések; az amerikai történelem újraírása) és kedvelt témái (nyelv- és tudományfilozófia; a test megállíthatatlan és társadalmilag asszisztált romlása; szülők és utódaik kapcsolata; zsidó miszticizmus) következetesen végigvonulnak pályáján.

Marcusban 

egyszerre van ott Kafka idegensége, a déli-délkeleti államok írói által dokumentált erőszakra való hajlam és szeretetlenség, a keleti-parti zsidó intellektuális hagyomány, Beckett semmije és az amerikai posztmodern lendülete

Gaddistől Gassig, sőt, Brian Evensonig. Marcust azonban nem csupán a hideg intellektus tartja mozgásban, írásai mélyéről a szeretve-nem-levés néz vissza az olvasóra.

Az illusztrációkat és szószedeteket is tartalmazó, se regénynek, se novelláskötetnek nem nevezhető The Age of Wire and String kísérleti irodalmi kiáltvány, hiszen ha egy elsőkötetes így mutatkozik be, annak oka, célja, és főleg rendkívüli súlya van. Cselekménye viszont nincs: az egész csupán egy apokaliptikus középnyugati jelenetsor, melynek 

könyörtelensége vetekszik bármelyik McCarthy-regényével.

Ilyen bekezdéseket képzeljünk el:

„Mikor kifogytak a gabonából, a legifjabbak kimásztak vermeikből, és szétfutottak a fűben. Látni lehetett a zajt, sárga hullámok tartották lenyomva. Néhányan összeestek, és meghaltak. A lovak hasát bökdösték, ékszert loptak a romok közül. Kitisztult az élettől a levegő, madarak szóródtak a földre. A járataikból előbújó nagyobb gyerekek fáradtak voltak, a szemeik vaksik. A kisebb gyerekek megfojtották és arcon rúgták őket. Temetést tartottak azoknak, akik nem haltak meg.”

Marcusnál az erőszak képei nincsenek felvezetve, dramatizálva vagy indokolva, egyszerűen csak kipörgeti őket magából a szöveg, a nyelv, amely itt nem eszköz, hanem maga a cél, sőt, cselekmény. Marcus nyelve erőteljes, élő anyag, szó szerint matéria. Az írói nyelv maga előtt löki a leírt nyelvet és annak hajtásait. Marcus új szavakat hoz létre, szószedete más szavaiból pedig kiveszi az addigi jelentést;

támadható és támadó anyagként kezeli a nyelvet, összefüggésbe hozva például az időjárással vagy istennel;

végül pedig megsejtet valamit, ami akár történet is lehetne, apáról, fiúról és szentlélek helyett egy kutyáról. De nem lesz, mert a saját magából kibomló és sokszorozódó nyelv rétegeinek hálózatában nem magától értetődő a hagyományos időrend vagy a tagmondatok közti logikai kapcsolat. Marcusnak van egy története, és el is mondja, meg nem is. Marcus történeteinek egysége a család, a rettenetes család.

Pionírok! Ó, pionírok!

Már közhelyes megállapításnak számít, hogy a Nagy Amerikai Regény (Great American Novel vagy röviden csak GAN) a telepesek mozgásával párhuzamosan halad, a beteljesült végzet csúcsán megtorpan, és csak a lejtőn indul be igazán, tehát amikor még a narratíva ura, a fehér férfi is megtapasztalja az amerikai álom szertefoszlását, a kisebbségi társadalom tagjairól nem is beszélve. Nincs Nagy Amerikai Regény a szabadság és egyenlőség fogalmának (újra)értelmezése, valamint a természet transzcendenciája (vagy éppen immanenciája), az úttaposás és az iparosodás témái nélkül. A Notable American Women („Jelentős amerikai nők”, 2002) Marcus-családja Ohio államban él, a Közép-Nyugaton, Amerika földrajzi és szimbolikus szívében, a „sztenderd” amerikai kiejtés és az önellátó, hagyományos értékekkel bíró telepes földjén. Azonban Marcusnál nem a szűkszavú telepes férfi megy ki a vadonba meghódítani a természetet és uralni az őslakosokat, hanem a „női Jézus” Jane Dark vezette, némasági fogadalmat tevő női szekta kísérli meg szómágiával és testmozgással lecsendesíteni az időjárást. Dark követői maszkulinok, agresszívek, önellátók, így mind az égi jelenségeket, mind a Marcus-család férfi tagjait leigázhatják. Ez már a regény mottójának választott Jane Dark – idézetből is kitűnik:

„A sírás az arc gyengesége.”[2]

Az is beszédes, hogy míg az új-angliai hagyományban a női karakterek (és írók) a történelmi-társadalmi valóságnak megfelelően az ún. domestic sphere (tehát az otthon melege, a csend, az ájtatos érzelmek, és a világgal szembeni passzivitás) foglyai, addig Dark nem otthonául, hanem küldetése bázisául választja a Marcus házat, fanatizálva az anyát, gyakorlatilag élve eltemetve az apát, és hátborzongató kísérleteknek vetve alá a fiút. A szekta a szó szerinti domestic terror elhozója, mind ökológiai-belügyi értelemben, mind Marcusék családi életében.

„Hogyan hihetünk el egy szót is, ami Ben Marcus mocskos, beteg lelkéből származik?”

A fenti kérdést a regénybeli Marcus-apa intézi olvasóihoz végső elkeseredésében. Szokatlan indításként a fiktív apa oldalakon keresztül szidalmazza fiát, olykor egészen viccesen.  A gyerek iránt érzett megvetés tabuja gyakori motívum Marcusnál. A regényben az elerőtlenedő apa és az őt tápláló, gyerekkora óta a (szó szerint) legállatiasabb megalázottságnak és bántalmazásnak kitett fiú küzd a történet elmondásáért, a nyelvért. A szöveget a bizarr nyelv- és testkísérletek, a női nevekhez kapcsolt önkényes jelentések glosszája és az amerikai történelem nők és időjárás felőli átírása hajtja, de mindezek mögött felsejlik a fiú bántalmazásának története; az elbeszélői nyelvért folytatott harcában a fiktív Ben Marcus Faulkner Benjy Compsonjának útját járja. Patriarchátus és matriarchátus harcában mind az apának, mind az anyának csupán eszköz, „húsból gyúrt iszonyatos felelősség” az utód.

Az igazi Marcus anyját valóban Jane-nek hívják: az elismert feminista irodalomkritikus Jane Marcustól az irodalom, matematikus apjától pedig a természettudományok és a tudományos nyelv iránti érdeklődést örökölte az író,  aki szülei fikcióba lebegtetésével egy Donald Barthelme-hez (vagy akár Esterházyhoz) hasonló posztmodern családönéletrajzot vázol fel, amelyben minden hazugság, minden igaz.

We destroy the family

Marcus legaktuálisabb témájú regényében, a The Flame Alphabetben 

a felnőttek rejtélyes, kizárólag gyerekbeszéden keresztül terjedő nyelvi vírusnak esnek áldozatul.

A vírus, vagyis a beszélt – sőt, írott – nyelv tehát családokat szakít szét: családtagok okozzák akaratlanul is egymás halálát, és vonulnak önkéntes vagy kötelező karanténba. Samuel, az elbeszélő mindjárt az első fejezetben elmenekül a lánya elől.

Marcusnál az erőszak képei gyakran a zsidó-keresztény kultúrkör történeteihez nyúlnak vissza, és a gyermeki ártatlanság megkérdőjelezéséhez kapcsolódnak. A The Flame Alphabet vagy a Cold Little Bird („Rideg kismadár”) című novella felnőttként viselkedő gyerekei változatos pszichológiai és fizikai kínokat okoznak szüleiknek, jellemzően az apának, aki ezzel párhuzamosan a többi felnőtt rosszallását is kivívja, hiszen családfőként és nevelőként is elbukott. 

Marcus férfi szereplői jellemzően passzívak, intellektuálisak, tehetetlenek, míg gyerekeik a koravén és a könyörtelen, az ártatlan és a mindentudó közti vékony vonalon járnak.

„Murphy kinevette a tolómérőt, és sebbe hintett sónak hívta, meg még ennél is rosszabbnak, puszta játékszernek. Az orvosság, mondta Murphy, hiábavaló ékesség a testben. Láthatatlan harci dísz, rítus és babona, tipikus zsidó aprómunka.”[3]

Samuel (ál)tudományos módszerek seregét bevetve próbálja a biztonságos, nem mérgező ábécét megteremteni, ezáltal saját családját újraegyesíteni. Egyik szellemi vezetője egyfelől Burke rabbi, akinek prédikációit egy ún. zsidógödörből hallgatja, másfelől pedig egy szintén nem véletlenül Murphynek nevezett férfi, aki a kafkaian erődszerű Forsythe-ban folytat tudományos kísérleteket. Zsidó miszticizmus találkozik a részletgazdag (ál)tudományos világgal, disztópia a domestic szférával. De, mint Marcus többi regényféleségében, itt is a magány, a tehetetlenség és a szeretetvágy érzékeny ábrázolása az, amitől a szöveg több mint apokaliptikusan játékos posztmodern narratíva, a regényt záró kép pedig ugyanazt a látszólag megnyugvó, az előzetes történések tükrében azonban nagyon is elbizonytalanító hatást váltja ki, mint McCarthy Az út című disztópiájának a vége:  

„Mikor a családom újraegyesül, nem lesz már szükségem olvasásra, beszédre, írásra. Egyáltalán, mit lehet még elmondani? Hármunknak nincs szüksége beszédre. A csend világát választjuk.

Megelégszünk annyival, hogy sétálni megyünk, mi hárman, annak a meredek, rémisztő sziklapárkánynak a mentén, ami a folyón uralkodik, és a Monostor árnyékán túlnyúlva átszeli a messzi mezőket. Beszélnünk nem kell. Talpunk alatt óriási, mozgó sórétegek, puszta maradékai mindannak, ami valaha is elhangzott. Ennyi maradt meg. A tisztásig megyünk. A szikláknál némán elköltjük ebédünket, aztán kinyújtózunk a napon.

Itt várok rájuk, a kunyhómban, és mikor Claire és Esther visszatér, így fogunk majd élni, egy családként.”

*

Jegyzetek:

[1] A szövegben szereplő idézetek a saját fordításaim. – H. V.

[2] Ben Marcus: Notable American Women. New York, Vintage Books, 2002.

[3] Ben Marcus: The Flame Alphabet. New York, Vintage Books, 2012.