2024 októberében száz éves a szürrealizmus, rögtön két olyan szöveg miatt is, amelyek A szürrealizmus kiáltványa (Manifeste du surréalisme) címet viselik. Egyiket a pályáját expresszionistaként kezdő német-francia költő, Ivan Goll írta, és az egyetlen lapszámot megért Surréalisme folyóirat nyitószövegeként jelent meg 1924. október 1-jén. A másik, világhírűvé vált írást André Breton tette közzé két héttel később a Sagittaire Kiadónál ‒ és ma az ő szövege miatt emlékeznek a szürrealizmusra világszerte kiállításokkal, kiadványokkal, konferenciákkal és egyéb rendezvényekkel. Érdemes a nyomába eredni annak, mit tud az egyik kiáltvány, amit a másik nem, és egyáltalán: miért vonzó ma is a szürrealizmus világlátása és a koncepció nyomán megvalósult alkotások?

Forrás: Robert Delaunay/ Wikipedia. A Surréalisme folyóirat első és egyetlen száma.

Amikor alig egy fél évvel a kiáltványok megjelenése után Illyés Gyula beszámolt a magyar olvasóknak a szürrealizmus diadalútjáról, az aradi Periszkop 1925. nyári számában, még nem tisztult le teljesen a kép: Breton és Goll egymás mellett említődnek a cikkben. Illyés, elfogulatlan szemlélőként, bizonyára értékelte mindkét csoport avantgárd lendületét. Mint írja: „Magát a szürrealizmus szót Apollinaire írta le először Les Mamelles de Tirésias c. szürrealista drámájának címlapjára. Dada győzelme és dicsőséges halála után, 1924-ben André Breton és Ivan Goll vették ismét elő, s adtak a maguk elgondolása szerint, kevés változással, újabb értelmet ennek a szónak.”

Illyés, aki egyébként a következő két évben a magyar szürrealizmus kiemelkedő szövegeit hozta létre, joggal említi az apollinaire-i gyökereket: Breton és Goll egyaránt Apollinaire felől érkeznek, de más-más irányokban gondolták tovább a szó lehetséges jelentéstartományait. Goll számára a szürrealizmus valamiféle elemelt valóságot, esztétikai szintre vitt valóst jelent: „Cette transposition de la réalité dans un plan supérieur (artistique) constitue le Surréalisme.” („E valóság magasabb (művészi) szintre emelése jelenti a szürrealizmust.”) A mondat kontextusából egyébként kiderül, hogy magának a kiindulópontként választott „valósnak” a jellegében Goll lát újítási lehetőséget ‒ a „jelentéktelen”, a köznapi, a természeti egyaránt lehet elrugaszkodási pont, erre pedig a kubisták munkáit hozza fel példaként.

Breton definíciója abban a tekintetben ambiciózusabb, hogy a művészi irányultságot nem kezeli kiemelt módon, hanem semlegesen viszonyul hozzá: „SZÜRREALIZMUS, hf. Tisztán pszichikai automatizmus, mely a gondolkodás valódi működését hivatott kifejezni szóban, írásban vagy bármi egyéb módon. Tollba mondott gondolat, független az értelem bármiféle ellenőrzésétől s bármilyen esztétikai vagy morális megfontolástól. A lexikon pedig a szürrealizmus filozófiáját így határozhatná meg: »A szürrealizmus bizonyos, korábban elhanyagolt gondolattársítási formák magasabbrendű realitásán, az álom mindenhatóságán, és a gondolat öncélú működésén alapul. Arra törekszik, hogy véglegesen leszámoljon minden más pszichikai mechanizmussal, és az élet fő kérdéseit helyettük oldja meg.«”

Vagyis 

a Breton-féle szürrealizmus önmagát elsősorban nem művészeti irányzatnak tekinti, hanem az életformát és a megismerési módokat is meghatározó gyakorlatnak

– aminek, mintegy járulékosan, a művészeti tevékenység is része. Talán épp ez, a művészi és köznapiba ékelődő határán billegő koncepció jelentette a szürrealizmus legfontosabb vonzerejét az alkotók számára az elmúlt száz évben: az, hogy nem az ábrázolási technikák vagy formai-poétikai elemek voltak benne a meghatározóak. Sokféle módon lehetett és lehet szürrealistának lenni.

Az utókor a Breton-féle szürrealizmus koncepcióját tekintette inspirálóbbnak. Maurice Nadeau, a mozgalom történetének első krónikása szűkszavúan és leértékelően mondja Goll manifesztumáról: „Mint láthatjuk, egy világ választja el ezt a szürrealizmust a Bretonétól.” A két kiáltvány viszonyát vizsgálva a 2019-es, Bloomsbury-féle The International Encyclopedia of Surrealism szerzői ugyancsak a Breton-koncepció újdonsága és relevanciája mellett érvelnek, mondván: a különbség lényege talán épp abban áll, hogy a „valóság” transzpozícióját Goll viszonylag problémátlannak gondolja, míg 

Breton célja pont annak vizsgálata, mi is a valóság.

Ugyanakkor azt is hozzáteszik, hogy a „szürreális” szó köznapi használatban mintha inkább Goll definícióját visszhangozná korunk közbeszédében. A két, 1924. októberi kiáltványt összevetve tehát arra juthatunk, hogy a szürreális elemeltsége Gollnál valami olyasmit is jelent, hogy ellentétes azzal, ami valós ‒ és kifejezetten a művészet terrénumán belülre helyezi ezt a létmódot. Breton kísérletei pedig újra és újra nekifutva a valós kiterjeszthetőségét remélik, egy megismerésközpontú elképzelés jegyében. A szürreális tehát Breton felől nézve inkább rész‒egész viszonyban van a reálissal, mintegy magába foglalja azt, ami valós, miközben természetesen a maga szempontjai és a nagyobb szabadságfok felől nézve az újonnan belakott területeket értékeli fel.

Mindenki ismeri azt a szürrealista szépségdefiníciót, hogy „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”, mely a szürrealisták nagy elődjétől, az 1870-ben mindössze 24 évesen elhunyt, szituacionistákra is nagy hatást gyakorló Lautréamonttól származik. Breton idézi A szürrealizmus kiáltványában a Maldoror énekeit, de egy másik „szépségdefiníciót”, amely így kezdődik: „szép volt, akár az az élettani törvény, mely szerint felnőtt korban már nem fejlődik tovább a mellkas”. Bretont mindkét esetben ugyanaz érdekli: 

a váratlan képzettársítás, ami általában képpé is sűrűsödik.

Az ilyen, a megismerést találkozásokban, képi összeszikrázásokban kereső, és új társításokban megtaláló gyakorlat (ahogy a Breton-kiáltvány mondja is: „korábban elhanyagolt gondolattársítási formák” kiaknázása) az, ami a szürrealizmus-koncepció magvát jelenti.

Amikor Breton 1935-ben egy számára többszörösen – tereit és szellemiségét tekintve is – otthonos városban, Prágában tart előadást (Situation surréaliste de l'objet / A tárgy szürrealista helyzete), Max Ernstet idézve újítja meg Lautréamont képét: az, ami a varrógéppel és az esernyővel történik egy ilyen képben, valamiféle transzmutációt jelent, ahhoz hasonlót, mint ami a szerelmi egyesülésben jön létre. A különböző, heterogén valóságok valami mássá alakulnak át a találkozásban.

És itt már helyben is vagyunk. 

A találkozás és a szerelem kérdésköre realitásként és analógiaként egyaránt végigkíséri a szürrealizmus alapszövegeit.

Mindez a kép központi jellegében sűrűsödik össze, és az álom és automatizmus/spontaneitás terrénumai egészítik ki magyarázó elvként. Ideális esetben a szürrealista képpel való szembesüléskor intuitív módon megtudunk valami újat a világról vagy magunkról ‒ olyasmit, ami korábban eszünkbe sem jutott volna.

A szürrealizmussal való ismerkedés legvalószínűbb útja a 21. században alighanem olyan, mára közismert festők munkáin keresztül vezet, mint Salvador Dalí, René Magritte vagy Frida Kahlo. Ha az irodalmi szürrealizmus koncepciójára kíváncsi valaki, akkor nem érdemes elkerülnie André Breton Nadja című regényét, vagy L’amour fou („Az őrült szerelem”) című, magyarul egyelőre még nem olvasható könyvét. A centenáriumot előkészítő nagy rendezvények és kiállítások persze sokat tettek azért, hogy a Párizs-központúnak érzékelt irányzatot hálózatosítsák, nemzetköziesítsék. Mára sokkal többet tudunk a szürrealizmus női alkotóiról (például a nálunk is elemzett Leonora Carringtonról) vagy a globális Délhez kötődő szerzőiről, mint akár két-három évtizede. Ahogy azokról a politikai, nemi és ökológiai emancipációs törekvésekről is, amelyek ugyan a szürrealisták első generációinál még ambivalens módon jelentek meg, de koncepcionálisan korántsem idegenek a szürrealizmus világátalakító ambícióinak irányaitól. A szürrealizmus mai kutatásai döntően ezekhez a kérdéskörökhöz kapcsolódnak, és a százéves küszöbhöz érve újabb lendületet kaptak.

Csakhogy zárásképpen még valamit érdemes kiemelni: 

a szürrealizmus kiáltványai száz éve jelentek meg ugyan, de szürrealista alkotói csoportok továbbra is léteznek világszerte.

André Breton haláláig, 1966-ig folyamatos volt az eredeti csoport működése, amely mellé Közép-Kelet-Európában már egyidejűleg nagy energiákkal kapcsolódtak be cseh, szerb és román csoportok. De Breton halálát követően is alakultak újabb alkotói közösségek ‒ Chicagóiban, Stockholmban és másutt. Az irányzat kisugárzása természetesen messze túlterjed ezeken az avantgárd csoportokon ‒ és jelen van a kortárs filmben, regényben, dizájnban, divatban, zenei videókban David Lynchtől Lady Gagáig. Folyamatosan újraértelmezett és újrakódolt gyakorlat: ott van a múzeumokban, és egyelőre mégsem muzealizálódott végérvényesen.