Mário Cesariny portugál költő és festőművész születésének (1923. augusztus 9.) századik évfordulója kapcsán újra felvetődött a kérdés, hogy volt-e valójában szürrealizmus Portugáliában, hiszen az 1947-ben megújuló mozgalom hírét Párizsból Lisszabonba elhozó, és az első szürrealista csoportosulásban vezető szerepet játszó Cesariny sem jutott el költőként – hogy csak Helder Macedo irodalomtörténész véleményét idézzük – a tényleges szürrealizmushoz.

Bár olyan terjedelmes tanulmányok születtek az irányzat portugáliai megjelenéséről, mint Maria de Fátima Marinho mintegy hétszáz oldalas könyve, az O Surrealismo em Portugal, vagy Fernando J. B. Martinho Pessoa e os Surrealistas című műve, még ezek a szerzők is megkérdőjelezik, hogy valóban újító és önálló irányzat volt-e, amely francia hatásra a negyvenes évtized végétől, két hullámban is megjelent a portugál irodalomban.

Tény, hogy 1924 óta, amikor André Breton közreadta szürrealista kiáltványát, időről-időre érkeztek hírek Portugáliába az új mozgalomról, de a portugál avantgárd törekvéseket összefogó modernizmus ellentmondásos továbbélése, illetve a harmincas években megjelenő, és a politikai rendszer óvatos bírálójaként fellépő neorealizmus nyomasztó hatása miatt az irányzat jószerével nem talált sem táptalajra, sem követőkre. És akkor még a minden forradalmas fellépéstől tartó hatalomról nem is szóltunk.

Úgyhogy 

csaknem negyedszázadot kellett várni, hogy a Párizst megjárt, és Bretonnal kapcsolatba kerülő fiatal Mário Cesariny fellépése nyomán létrejöjjön az első szürrealista csoportosulás,

az ún. Grupo do Gelo, az irányzat mellett már korábban is óvatosan kiálló António Pedro, a művészettörténész José-Augusto França, Alexandre O’Neill, António Maria Lisboa és természetesen Mário Cesariny részvételével. De az irányzat még így sem tudott szárnyat bontani, és mozgalommá válva szélesebb körben hatni. Egyrészt a szürrealista csoportosulás tagjai óvakodtak attól, hogy mozgalomként jelentkezzenek, mert a salazari diktatúrában ez rendőri intézkedésekhez, és a csoport tagjainak teljes ellehetetlenüléséhez vezetett volna. Ezért is mondhatta maró gúnnyal Almeida Faria a Quaderni Portogheziben megjelent írásában, hogy 

Portugáliában leginkább csak egyfajta „surrealismo di casalinghi”-ról, azaz „otthoni szürrealizmusról” beszélhetünk.

De a szárnyait bontogató irányzatnak a lezáratlan modernizmus örökségével is szembe kellett néznie, ami végeredményben a szürrealizmus lázadó szellemiségével teljesen ellentétes megnyilatkozásokhoz vezetett.

Az 1915-ben megjelent Orpheu című folyóirat két számával induló és az 1917-es Futurista Kiáltvánnyal lényegében elhaló, néhány művész szűk köréből kitörni nem tudó modernizmusra nem történt harsány és határozott irodalmi reakció Portugáliában. Az 1927-től megjelent coimbra-i presença című folyóirat bár más esztétikai és ideológiai alapokról indult, mindvégig támogatta, megjelentette a modernista alkotók, Pessoa, Mário de Sá-Carneiro és a többiek műveit. Ennek következtében, és kapcsolódva ahhoz, hogy az Ática kiadó az 1940-es évek derekán megkezdte Fernando Pessoa műveinek kiadását, az 1947-től kibontakozni próbáló szürrealista kísérletek folytonosan visszatértek a modernizmus költőihez és íróihoz, amit nagyon jól mutat a Cesariny egyik, talán iránymutatónak nevezhető hosszú verse, a  „Louvor e Simplificação de Álvaro de Campos” (’Álvaro de Campos dicsőítése és leegyszerűsítése’) is, amelyben a pessoa-i heteronim költőtárs több száz soros, kaotikus képekkel és hosszú felsorolásokkal telezsúfolt verseit megpróbálja leegyszerűsíteni és érthetővé tenni. Bár az abszurd képek, a végtelen felsorolások és az olykor megjelenő groteszk helyzetek ábrázolása megfelelt a szürrealizmus szellemének, Cesariny és társai mégis túl „cerebrálisnak” tartották Pessoa-t. Ezért jobban vonzódtak a Dispersão (’Szétesés’) című kötetben megjelent, kavargó képeket megjelenítő „Rodopio” (’Körhinta’) költőjéhez, Mário de Sá-Carneiro-hoz (akinek az öngyilkossága ráadásul bizarr módon igencsak megfelelt a szürrealista kánonnak), mert benne 

„érzés volt, ami Pessoa-ban gondolat”.

De ugyanígy vissza-visszautaltak a futurista Manifesto Anti-Dantas kiáltvány szóömlenyeket gyártó Almada Negreiros munkásságára. A modernizmus alkotóira történő folytonos hivatkozás a portugál szürrealizmus egyik jellegzetessége volt: Cesariny egy másik terjedelmes versében a Discurso sobre a Reabilitação do Real Cotidiano (’Beszéd a mindennapi valóság visszaállításáról’) mintegy Álvaro de Camposzsal vitatkozva azt írja, hogy vissza kell térni a mindennapi valósághoz, és ezért még a portugál modernizmus egyik előfutárának számító 19. századi költő, Cesário Verde a nagyváros valóságát kritikus szemmel megmutató verseire is hivatkozik. Bár a Grupo de Gelo csoport tagjai szemben álltak a baloldali gyökerű neorealizmus parlagiasságával, nem tudtak a múlttól függetlenedő, önálló irányzatot létrehozni, ezért is írja O’Neill jó másfél évtizeddel később, ironikusan önkritikus versében, az Autocrítica, de Feira Cabisbaixa-ban (’Önbírálat, az ünnep után homlokráncolva’):

Mondják, hogy junqueiro vagyok,
meg tolentino, sőt paulino,
hogy mindezek ott zengenek a fülemben, és
hiányzik belőlem az eredetiség.
Cesário sokat jelentett nekem, szerette a gépezeteket, akárcsak én
és jól látható, hogy a boldogságához elég volt az,
ha pontos és eredeti alexandrinusokat írt,
tisztességesen kézben tartotta az eszközeit,
amelyekről tudta, hogy hatásuk
nem a szépségből fakad, hanem a
maradéktalan pontosságból.

[…]

(És a nagyképű beszéd lezárásaképpen,
ó, nénikém, íme egy levelezőlap Pessoa-nak,
akinek annyival tartozunk, nénikémet is beleértve!)

Kedves Pessoa barátom, már tudhatod,
hogy nem elég tisztánlátónak lenni, egy szart, nem elég,
megbújni a fal tövében, és
magas falakkal körbevenni az álmodót,
és nem elég kijelenteni, hogy elég a provincializmusból!