A művészet mind Proust életében, mind művészetében központi szerepet játszik. A művészet képes átalakítani emlékeinket és a világról alkotott képünket és elviselhetővé tenni a valóságot. Proust a zenét a művészetek között is mindenek fölé helyezte, még az irodalomnál és a festészetnél is fontosabbnak tartotta. A fogoly lányban írja: „vajon a Zene nem egyedülálló példája-e annak, amilyen lehetett volna – az emberi nyelv megalkotása, a szavak kialakulása, a gondolat analízise nélkül – a lelkek érintkezése.”

Marcel Proust ifjú korában rendszeresen járt az Opera hangversenyeire. A zene élvezetének színhelyei az Operán kívül az irodalmi és zenei szalonok voltak. Zene iránti rajongása oly mértékű volt, hogy egy alkalommal éjszaka három órakor felhívta Lucien Capet-t, egy neves kvartett vezetőjét, és azt kérte tőle, azonnal menjenek el hozzá a Boulevard Haussmannon lévő lakásába, és játsszák el neki Debussy egyik darabját. A nem mindennapos felkérésnek a zenészek eleget tettek. A zeneszerző és brácsás Amable Massis hasonló felkérésről számolt be a francia rádió egyik adásában: „Egy férfi közelített hozzám, vidragalléros télikabátban, egy bottal; nem volt rajta sapka, jellegzetes bajuszt viselt és a haja oldalt fésülve simult a fejére. Minden teketória nélkül megkérdezte, eljátszanánk-e lakásában Franck kvartettjét. Természetesen nagyon meglepődtem, és azt kérdeztem: „de hát kicsoda ön?” Átadta névjegyét: Marcel Proust.” Massis elfogadta Proust ajánlatát. Az író néhány nappal később maga ment el taxival mind a négy zenész lakhelyére, és magával vitte őket otthonába. Végignyúlt ágyán, a zenészek pedig a bútorokra helyezve kottáikat, éjjel egy órakor, az éjszaka csöndjében eljátszották Cézar Franck D-dúr kvartettjét. A koncert után Proust hűséges házvezetőnője, Céleste Albaret pezsgős vacsorát tálalt fel, majd az író azt kérte a zenészektől, játsszák el újra a darabot. Azok bármennyire fáradtak voltak, eleget tettek a kérésnek. Az elragadtatott Proust egy kínai dobozkában egy marék ötven frankos bankjegyet nyújtott át köszönetképpen a zenészeknek. Az utcán négy taxi várta a muzsikusokat, hogy szállásukra vigyék őket. A zenészek távozása után mondta Proust Céleste-nek: „Ez egy komoly kiadás, Céleste és micsoda felfordulás, micsoda fáradság! De meg kellett tenni. Szükségem volt rá.” Proust nem tette hozzá, de nyilván erre gondolt: „regényemért”.

Proust 1891 júniusának végén kezdte el látogatni Párizs zenei szalonjait. Ezekben a szalonokban a fiatal Marcelnek alkalma volt zeneszerzőkkel és előadóművészekkel való találkozásra is. Így ismerkedett meg 1894-ben a zeneszerző-zenekritikus Reynaldo Hahnnal is, aki a Belle Époque zenei életének megkerülhetetlen alakja volt. Nem csupán zongorázott, de a szalonok látogatóit kitűnő hangjával is elkápráztatta. Amikor Prousttal megismerkedett, mindössze húsz éves volt.

Proust zenei ízlése az évek során változott. Húsz évesen Johann Sebastian Bach és főleg Ludwig van Beethoven zenéjét kedvelte. Ez utóbbihoz élete végéig vonzódott. Levelezéséből többi kedvencére is fény derül: Christoph Willibald Gluck, Robert Schumann, Jules Massenet, Camille Saint-Saëns és Richard Wagner, akinek Walkürjét 1893-ban hallgatta meg az Operában.

Arról, hogy Proust maga milyen szinten művelte a zenét, keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy gyerekkorában Chopint és Schubertet játszott. A Boulevard Haussmannon lévő lakásában volt egy zongora, amit szeretett édesanyjától örökölt. Polignac herceg zenei szalonjában Gabriel Fauré és Maurice Ravel zenéjét is hallgatta. 1907. július elsején Proust egy zongora- és hegedűversenyre hívta meg barátait a Ritz szálloda egyik szalonjába.

Az irodalomtörténészek kimutatták Az eltűnt időben legtöbbször előforduló zenészek sorát: Wagner több mint ötvenszer, Beethoven hússzor, Debussy több mint tízszer, Liszt hatszor, Richard Strauss négyszer kerül említésre. Rajtuk kívül Fauré, Franck, Saint-Saëns, Berlioz, Bizet, Händel, Puccini és mások is szerepelnek a regényben.

Az eltűnt időben a zene mindenütt jelen lévő. Madame Verdurin szalonjában rendszeresen adnak hangversenyt neves muzsikusok. Swann számára a zene ugyanolyan szerepet tölt be, mint a narrátornál a madeleine vagy a galagonyabokor: az akaratlan emlékezés eszköze, általa éli meg „az eltűnt időt”.

Vinteuil és a Vinteuil-szonáta Az eltűnt időben

Proust kitalál egy zeneszerzőt, akit Vinteuil-nek nevez el, és aki komponál két zeneművet, a Vinteuil-szonátát és a Vinteuil-szeptettet. Az eltűnt időben Georges Vinteuil egyszerű zongoratanár a Combray-hoz közeli Montjouvin-ben, ám később kiderül, hogy híres párizsi zeneszerző, a narrátor rokonainak zongoratanára. Szigorú erkölcsi felfogása miatt megszakítja kapcsolatát a narrátor családjával, mert nem akar találkozni Swannal, aki szerinte nem megfelelő házastársat választott magának Odette de Crécy személyében.

A Vinteuil-szonáta Az eltűnt időben megkülönböztetett szerepet játszik. Végigvonul valamennyi köteten, egyfajta esztétikai mágiát gyakorol, a prousti regény egyik kulcsa lesz. A szonáta elsősorban Swannhoz fűződik, aki Az eltűnt idő első kötetének címadó szereplője és központi alakja. A zene néhány hangja elbűvöli Swannt. A Georges Vinteuil által írt darabban van egy „kis frázis”, egy dallam, ami megannyiszor újra meg újra előjön, mindig megváltozott formában. A Vinteuil-szonáta először a Swannék oldala című részben hangzik el. Mélyen megérinti Charles Swann lelkét, és ez indítja el viharos szerelmét Odette de Crécyvel. Swann többször is meghallgatja a szonátát, ami nem csupán a zenével való kapcsolatát mélyíti el, de mindannyiszor Odette iránti szerelmének változásaival jelenik meg. Ugyanakkor a megtalálhatatlan ideált kergető mondén a Vinteuil-szonátában találja meg banális életének értelmét: „mintha ez a szerelem egy zenei frázis iránt egy pillanatra valamiféle fiatalodás lehetőségével csábította volna Swannt. Olyan régóta letett már arról, hogy életét egy eszményi célnak szentelje, és annyira csakis a hétköznapi kielégülésekre korlátozta, hogy úgy hitte, bár kimondani sosem mondta ki magában, hogy ez már nem is változik haláláig; (…) Swann a rég hallott frázis emlékében, egyes szonátákban, amelyeket azért játszatott el, hátha felfedezi bennük a frázist, azon szemmel nem látható valóságok egyikére talált, amelyekben nem hitt már, s ettől, mintha a muzsika sorsdöntő hatással lenne az őt sújtó morális aszályra, most új vágyat és szinte erőt is érzett magában, hogy e valóságnak áldozza az életét.”

Swann a zene révén idealizálja azt az Odette-et, aki azelőtt semmit sem jelentett számára. Verdurinék szalonjában kezd hozzá vonzódni, amikor meghallgatja Vinteuil zongorára és hegedűre írt szonátáját, amit valaha már hallott egyszer. Először még közömbös volt a darab iránt, hirtelen azonban nélkülözhetetlenné válik számára. A zeneimádó Swann sokszor meghallgatja a zenedarabot a regény folyamán, és a Vinteuil-szonáta lesz a vezérfonala a félvilági Odette de Crécy – akit feleségül vesz − iránti szerelemnek. A Swann által „kis frázisnak” nevezett zene szimbolizálja Swann Odette iránti érzéseinek sorozatos változásait.

Csakúgy, mint a madeleine Marcelnél, a szonáta hangjai elindítják Swannál az akaratlan emlékezés mechanizmusát, és a Vinteuil-szonáta kis frázisa megeleveníti előtte egy örökre elmúlt szerelem számtalan epizódját.

Azok az irodalomtörténészek és muzikológusok, akik meg akarták fejteni a Vinteuil-szonáta valóságos modelljét, magával a regény faggatásával nem jutottak előbbre, mivel Proust itt nem tárja fel inspirációjának forrását. Elsődleges mintaként Camille Saint-Saëns első zongorára és hegedűre írt szonátáját jelölik meg a kutatók. Választásukat arra alapozzák, hogy ez a zenemű szerepel Proust befejezetlen regényében, a Jean Santeuilben is, ahol a főszereplő szemébe könnyek gyűlnek, amikor Saint-Saëns szonátáját hallgatja, és arra gondol, akit annyira szeretett, és aki oly sokszor játszotta neki a darabot szerelmük himnuszaként. A kérdésre maga Proust adta meg a választ barátjához, Jacques de Lacretelle-hez címzett ajánlásában, amit a Swannék oldala kötetbe írt 1918. április 20-án. Az ajánlás sorait magyarul is olvashatjuk Ádám Péter fordításában az 1749-en: „Kedves barátom, nincsenek kulcsok ennek a könyvnek a hőseihez; vagy egyetlen hőshöz nyolc-tíz kulcs is van; ugyanígy, a combray-i templomnak emlékezetem szerint egyszerre több templom volt a „modellje”, és már nem is nagyon tudom megmondani, hogy melyik. (…) A szonátát illetően azonban már sokkal pontosabbak az emlékeim. Amennyire segítségemre volt a valóság – de az igazat megvallva csak nagyon kis mértékben −, a szonáta dallama a Sainte-Euverte márkinő estélyén, de ezt még nem mondtam soha senkinek, szóval ez a bájosnak bájos, de mégiscsak középszerű dallam Saint-Saëns zongora és hegedű-szonátájából való, pedig ezt a zeneszerzőt nem is szeretem. (…) Ugyanezen az estén, amikor a zongora meg a hegedű úgy búg, mintha két madár felelgetne egymásnak, Franck (főleg Enesco által megszólaltatott) szonátája járt az eszemben, akinek a vonósnégyese a regény későbbi köteteiben is megjelenik. Verdurinéknél a főtémát elnyomó tremolókat a Lohengrin egyik prelűdje, a főtémát viszont egy Schubert-mű ihlette. De a főtéma valójában Fauré egyik elragadó zongora-darabja.”

A Vinteuil-szeptett

Vinteuil szeptettje Marcel számára ugyanazt a szerepet tölti be, mint Swannál a szonáta, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbinál a szonáta csupán a szerelem kiváltója és kísérője, a narrátor a szeptett révén érti meg, hogy egyedül a művészet hozza el lelki békéjét és boldogságát. A Proust-kutatók egyöntetű véleménye szerint a Vinteuil-szeptett leírásai Proust művészetről alkotott esztétikájának lényegét tartalmazzák. A Vinteuil-szonáta modelljeit Proust megnevezi: Schubert, Fauré, Saint-Saëns, Franck. A szeptett esetében nem nevez meg forrást. A kritikusok a legtöbbször Cézar Franck nevét említik.

Marcel számára a Vinteuil-szeptett ugyanazt a gyönyört okozza, mint az akaratlan emlékezést kiváltó többi motívum: „semmi sem hasonlított jobban egy szép Vinteuil-frázisnál ahhoz a különös gyönyörhöz, amelyet egyszer-egyszer éreztem életemben, például a martinville-i harangtornyok, egy balbeci út bizonyos fái láttán, vagy egyszerűen ennek a műnek a kezdetén, amikor egy bizonyos teából ittam egy csészényit. Akárcsak az a csésze tea, a fény megannyi hatása, a tisztán kivehető neszek, a harsány színek, melyeket Vinteuil küldött nekünk abból a világból, amelyben komponált, kitartóan mind fel-felcsillantottak valamit képzeletemben − csakhogy túlságosan gyorsan ahhoz, hogy értelmem megragadhatta volna − valami olyasmit, amit egy muskátli balzsamos selymességéhez tudnék hasonlítani.”

*

Az idézetek forrása: 
Swannék oldala. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2017. Ford. Jancsó Júlia
A fogoly lány. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2001. Ford. Jancsó Júlia