Múlt szerdán megint egyszer kiderült, hogy az amerikaiaknak jól megy a díjkiosztás – még ha könyves elismerések átadásáról van is szó. A Cipriani Wall Street nevű elegáns New York-i rendezvényhelyszínen ugyanis rendben lezajlott a 75. National Book Awards gálája, és a netes közvetítés révén is nyomon követhető esemény nemcsak jól szervezettnek, de egyszersmind tartalmasnak és szórakoztatónak bizonyult. A ceremóniamester feladatkörét az Animal Cannibals Yózsefváros című dalának jószolgálati nagykövete, Kate McKinnon töltötte be könnyed és motivált otthonossággal, a szünetekben ott zenélt az Oscar- és Grammy-díjas zeneszerző és előadó, Jon Batiste, és ami számunkra még fontosabb: több író a pódiumon is a szavak emberének mutatkozott. Például és kiválólag az életműdíjjal kitüntetett Barbara Kingsolver, a Demon Copperhead tavaly Pulitzerrel elismert szerzője, aki a köszönetnyilvánításon túl olyan okos és emocionális szavakat szólt, hogy azok révén mondhatni reményt kínált a hallgatósága számára, alig pár nappal az amerikai irodalmi közösség túlnyomó részét (is) sokkoló elnökválasztási eredmény után. Persze

„a remény nem helyettesítheti a stratégiát” – ám ezt már a fikciós kategória győztese mondta

beszédében: Percival Everett, aki ugyan pár hete favoritként lecsúszott a Booker-díjról, de most (dacára ennek, vagy tán éppen ezért) a James Kirkus-díja mellé elnyerte az NBA-t is. Ő elegánsan fanyar humorával frappírozta a közönséget, s így egyebek közt

hálás köszönetét fejezte ki két tinédzser fiának is, akik szinte teljes közöny tanúsítanak a karrierje iránt –

és ezzel nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy távlatból lásson rá a saját munkálkodására. A további négy kategóriában a palesztinok ügyét egyként hangsúlyosan említő/éltető Lena Khalaf Tuffaha (költészet) és Shifa Saltagi Safadi (ifjúsági irodalom), valamint az angolra fordított művek mezőnyéből a mandarin nyelven alkotó Yáng Shuāng-zǐ és az embercsempészet témáját eredeti közelítésekből vizsgáló antropológus Jason De León (tényirodalom) diadalmaskodott.

*

Érzékeny témák már az előbbi híregységben is felbukkantak, ám ami a tavaly nyáron elhunyt Cormac McCarthyról a múlt héten kiderült, az ugyancsak szenzitívnek ítélhető. Merthogy a Vanity Fair hasábjain, illetve internetes felületén olyan anyag jelent meg, amelyben egy Augusta Britt nevű hölgy visszaemlékezik arra, hogy 1976-ban miként ismerkedett meg egy tucsoni motel fürdőmedencéje mellett, majd kezdett viszonyt a déli gótika nagymesterével. Az ismeretlenségből előlépő múzsa története pedig, amelyet több tucat levéllel is igazolni tudott a cikk szerzőjének, azért tekinthető kényesnek, mivel

Britt mindössze 16 esztendős volt akkor, midőn a 42 éves McCarthy szeretője lett –

és ez a tény most azzal együtt is elítélő állásfoglalásra késztetett számos vélt és valós véleményformálót, hogy maga Britt teljességgel konszenzuálisnak vallotta e kapcsolatot. Mi több, az elmúlt napokban a Vanity Fairnek is kijutott a kritikából, amiért úgymond riportjában glorifikálta és romantizálta McCarthy és a fiatalkorú „múzsa” majdnem fél évszázaddal ezelőtt elhált viszonyát. De úgy lehet, idővel még azt a mozzanatot is figyelemre méltatja majd az utókor, hogy valóban érdemi nyomot hagyott-e ez a szerelem annak az írónak az életművén, akinek a regényeiben – három házasság dacára – vajmi ritkán bukkannak fel erős nőalakok, és aki ezzel kapcsolatban Oprah Winfrey kérdésére felelve 2007-ben ezt mondta: „Nem teszek úgy, mintha érteném a nőket. Azt hiszem, a férfiak igazán nem sokat tudnak a nőkről; nagyon titokzatosnak találják őket.”

*

Az elmúlt napokban egy másik, közelmúltban elhunyt, de nem fakuló emlékezetű (és holtában szintén gyanú alá került) íróról is sokat olvashattunk, ugyanis november elején a Gallimard megjelentette Michel Tournier (1924-2016) Les Fausses Fenêtres című első, befejezetlen és mind ez idáig kiadatlan regényét. A mindössze 168 oldalnyi terjedelmű szöveg még 1949 táján született, közvetlenül azután, hogy

versenyvizsgáját elbukva a 25 esztendős Tournier lemondani kényszerült filozófiatanári terveiről.

Ettől azért a filozófiának még éppenséggel érdemi szerep jut ebben a regényben is, amit a két évtizeddel később sikeressé váló író életművének ismeretében nem is csodálhatunk olyan nagyon. Ahogyan szintúgy azon sem lepődhetünk meg, hogy a Péntek vagy A Csendes-óceán végvidéke (1967) akadémiai nagydíjas és A Rémkirály (1970) Goncourt-díjas szerzőjének legelső regényírói nekirugaszkodásában a 13 esztendős Nicolas kastélybeli nevelődése, felnőtté válásának folyamata körül szellemek, angyalok, varázsos-rejtelmes lények bukkannak elénk az ifjú Tournier számára végül megoldhatatlan feladatnak bizonyuló cselekmény során. Mindazonáltal ami akkor csupán egy újabb, fiókba zárandó kudarcot jelentett a reménybeli író számára, az a mából visszaolvasva izgalmas prelúdiumnak és utóbb sikerrel beváltott ígéretnek egyaránt tekinthető.