Percival Everett James című, 2024-ben megjelent regénye Mark Twain Huckleberry Finnjének (1884) afroamerikai szempontú újraírása. A Huck Finn kalandjaiban Huck egyes szám első személyben meséli el, hogyan menekült el otthonról a Mississippi folyón Jimmel, a szökött rabszolgával. Huck és Jim véletlen egymásra utaltságukban olyan együttműködésre kényszerülnek, amely már-már barátságnak tekinthető – annak ellenére, hogy a korban ez a viszony fehér és fekete ember között egyáltalán nem volt megengedett.

Az utazás végére Huck gondolkodó lénnyé érik, Jim pedig törvényesen szabaddá válik. Everett regénye ugyanezt a történetet mondja újra Jim, a szökött rabszolga szemszögéből. A Jamesben Jim – azaz James – meséli el saját életét, amely egyben menekülés a szabadságba.

 A James első része szorosan követi a Huck Finn eseményeit, de miután a két főszereplő utazásuk során elválnak egymástól, James új kalandokba keveredik, és végül saját erejéből lesz szabad.

A James 2024-ben elnyerte a Kirkus-díjat, próza kategóriában az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, majd 2025-ben az irodalmi Pulitzer-díjat. De vajon mi indokolja a díjesőt? Első meglátásom az, hogy Everett könyve Twain művének átírásakor a manapság nagyon népszerű, úgynevezett új rabszolga-elbeszélés (neo-slave narrative) műfajára támaszkodik. A klasszikus rabszolga-elbeszélések (slave narrative) olyan, a 18–19. században keletkezett önéletrajzi szövegek, amelyekben afroamerikai rabszolgák írják meg szökésük és felszabadulásuk történetét. A huszadik század hetvenes éveiben megjelenő új rabszolga-elbeszélések regényformában írják újra a klasszikus önéletrajzi rabszolga-elbeszéléseket: fikcionálisan konstruálják meg az afroamerikai rabszolgák lelki élményeit és fizikai nyomorúságát. Ezek az elképzelt történetek gyakran a rabszolgaság tapasztalatának a hivatalos önéletrajzokban tabutémának számító, elhallgatott aspektusaira helyezik a hangsúlyt. Everett Jamese hasonlóképpen gondolja újra a Huck Finnt, hogy megidézze „James” eleddig elhallgatott történetét a szabadság felé vezető úton.

Második meglátásom pedig az, hogy 

egy kortárs új rabszolga-elbeszélés megírása tudatos irodalompiaci önreflexiós gesztusként is értékelhető Everett részéről.

A James az újraírással és a faji előítéletekkel foglalkozó afroamerikai önéletrajzi regény. Az afroamerikai önéletrajzok irodalompiaci helyzetével Everett 1991-es, Törölve című könyvében foglalkozott (ebből készült az Amerikai irodalom című film). A regény egy afroamerikai kísérleti regényíró történetén keresztül problematizálja a „nyers és igaz történetek a feketék valóságáról” (az eredetiben: „true, gritty real stories of black life”) írásának intézményes kényszerét. A főhős igyekszik ellenállni az erőteljes könyvpiaci elvárásoknak, de végül a sebtében összecsapott nyers fekete regényparódiája zajos sikert arat és komoly pénzjutalommal járó irodalmi díjat kap. Kérdés, vajon a főhős a paródia megírásával elárulta-e írói eszményeit? Percival Everett az Törölvében (Erasure) körbejárja az afroamerikai regény, különösen az új rabszolga-elbeszélés lehetséges írásmódjait. Nem nagy logikai ugrás feltételezni, hogy Everett rangos irodalmi díjakkal jutalmazott friss könyve is egyfajta választ ad a Törölve által felvázolt írói dilemmára: szerintem a James az új rabszolga-elbeszélés radikális, azaz cselekvésorientált írásmódját képviseli, s írásomban szeretném megmutatni, miért.

Az alábbiakban röviden összefoglalom az új rabszolga-elbeszéléssel kapcsolatos kortárs kritikai véleményeket, majd a Jamest a faji megkülönböztetésen alapuló nyelvhasználat dilemmáira összpontosító regényként mutatom be. Ezután az Everett Törölvéjében kifejtett, afroamerikai életírásokkal szemben támasztott könyvpiaci elvárásokat és lehetséges írói reakciókat járom körül, és végül visszatérek a Jameshez, hogy elmerengjek azon, vajon a szökött rabszolga szabadsághoz vezető útjának bemutatása milyen választ ad a könyvpiaci elvárásokra.

A rabszolgaság kortárs narratívái

Az új rabszolga-elbeszélések a rabszolgák saját perspektívájából fogalmazott, rabszolgaságról szóló kortárs történelmi regények. Az új rabszolga-elbeszélés kifejezést először Bernard W. Bell használta, és „elsősorban népi anyagokon alapuló, részlegesen szóbeli, modern narratívákra utal, amelyek a rabszolgaságból a szabadságba való menekülésről szólnak”. Ashraf H. Rushdy szerint az új rabszolga-elbeszélések „kortárs regények, amelyek átveszik a polgárháború előtti rabszolgatörténetek formáját, konvencióit és első személyű hangját”. Ő veti fel azt is, hogy 

az afroamerikai szerzők a rabszolgaság témáját saját koruk kulturális vitáinak ábrázolására használják; a hatvanas években konkrétan a „ki és hogyan írjon az afroamerikaiak történelméről” probléma kifejtésére.

Arlene Keizer a téma kialakulásának irodalmi folyamataira irányítja a figyelmet, amelyek jóval szélesebb területen zajlanak annál, amit Rushdy bemutatott. Ezt a tágabb irodalmi területet nevezte el Keizer kortárs rabszolgatörténetnek. Keizer arra a következtetésre jutott, hogy ezek az irodalmi művek azt képzelik el, hogyan válik valaki „feketévé” mind a rabszolgaság intézményében, mind pedig a jelenben.

A rabszolgaság kortárs elbeszélései igen elterjedtek, de nem minden afroamerikai szerző használja fel szívesen ezt a műfajt. A Magyarországon is széles körben ismert Colson Whitehead „Mit írjak legközelebb?” című esszéje jól illusztrálja az aggodalmat az új rabszolga-elbeszéléssel kapcsolatban. Whitehead az új rabszolga-elbeszéléseket „a feketék nyomorúságáról szóló déli regényeknek” nevezi, s ironikusan hozzáteszi:

Afrikai származású amerikaiak, kezdjétek írói pályátokat ezzel az irodalmi alapművel! Vegyétek fel a szépia színű szemüvegeteket, és vizsgáljátok meg a rabszolgaság máig ható örökségét, az amerikai rekonstrukció korszakának máig ható örökségét, miegymás. Találjatok ki eszement átírásokat arról, szerintetek hogy beszélnek a rabszolgák.

Ennek ellenére Whitehead hét évvel később, 2016-ban publikálta A föld alatti vasút című új rabszolga-elbeszélését, ami azt jelenti, hogy 

a cikk közlése után néhány évvel megfogadta saját elrettentőnek szánt tanácsát.

Az egyik szakértő, Stephanie Li fel is háborodott Whitehead regényén, mondván, a fantasztikus környezetben tálalt erőszakos jelenetek miatt az olvasók végül érzéketlenné válnak az ábrázolt szörnyűségekkel szemben, mintha az erőszak is csak elképzelt lenne. Li azért is kritizálta a könyvet, mert hamisan pozitív végkifejlete ellentmond Whitehead saját, igen kritikus emberképének.

Vele szemben Gabriella Friedman védelmébe vette a regényt, mondván, az új rabszolga-elbeszélésnek nemcsak szentimentális, hanem realista hagyománya is van. A szentimentális új rabszolga-elbeszélések a szereplők belső világára koncentrálnak, költői nyelvre támaszkodnak, és empatikus reakciókat váltanak ki az olvasókból. Ezzel szemben a realista új rabszolga-elbeszélések a szereplők belső világa helyett az erőszakos cselekményekre összpontosítanak, leíró nyelvet használnak, és nem mutatnak empátiát az olvasó iránt. Friedman szerint A föld alatti vasút nem rossz könyv, hanem realista rabszolga-elbeszélés, s akár az a szöveghagyományt is pontosabban meghatározható, amelynek részét képezi.

A Whitehead-regény fantasztikus elemei és erőszakos jelenetei kapcsán kipattant vita előrevetíti Percival Everett Jamesének kritikai recepcióját. A James is egy rabszolga küzdelméről szól a szabadságért, s ebben a regényben is vegyülnek a fantasztikus és az erőszakos részek. A Jamesben Jim úgy válik autonóm James-szé, hogy álmaiban a politikai filozófia liberális klasszikusaival vitázik és lépten-nyomon szabálytalan és törvénytelen dolgokat művel, mire pedig eléri a szabadságot, többszörös gyilkos válik belőle – ennek nyomán pedig felmerül a kérdés, hol helyezkedik el Everett regénye Friedman realista-szentimentális rabszolga-elbeszélés skáláján.

Az Everett mint új rabszolga-elbeszélés

A James tehát kortárs új rabszolga-elbeszélés, melynek James a főhőse és a narrátora, aki szabadulásának részeként megírja önmagát. A regény se nem szentimentális, se nem realista: inkább a szentimentálisból a realista felé tolódik el. A stílusváltás oka James, a főszereplő változó beszéd- és írásmódja, mely végül radikális cselekvéshez vezet. A főhős kialakuló aktivizmusa szorosan összefügg a nyelvhasználat és az írás kérdéseivel. A szabadság kérdése itt is, mint az összes klasszikus rabszolga-narratívában, összefügg az írni-olvasni tudás képességével. Emellett James, az eleve fiktív szövegből származó narrátor, szavakkal és cselekedetekkel is játszik az új regényben. Ironikus módon az átírt történet, azaz a Huckleberry Finn, az egyik leginkább kanonizált amerikai nemzeti narratíva. Az eredetiben a tizenéves Huck a rabszolga Jimet egyszerű, babonás, tudatlan embernek látja. Az átiratban azonban James perspektívájából Huckot látjuk hiszékeny fehér tinédzsernek. A James szerint Huck Jimről alkotott sztereotipikus képe a rabszolga trükkös nyelvhasználatának eredménye. 

Így válik a James a Huckleberry Finn nyelvileg átdolgozott és bővített kiadásává.

A nyelvi átdolgozás feladatát James, a narrátor végzi. Úgy is mondhatnánk, hogy James profi alkalmazott nyelvész: zökkenőmentesen tud váltani a nyelvi kódok között.  Nyelvileg képes szimulálni a „fekete” rabszolgát, ugyanakkor tud „fehér” módon is beszélni. Ilyen nyelvi kódváltásokkal, egyik helyzetből a másikba kerülve, szó szerint mondatok közepén alakul át a rabszolga Jim a felvilágosult Jamesbe, majd vissza. James ezt a tudatos nyelvhasználatot „rabszolgaszűrőnek” nevezi. A rabszolga gyerekeket is megtanítja arra, hogyan váltsanak a fehér és a fekete nyelvhasználat között. Íme néhány alapszabály:  

– Ne nézz a szemükbe! – mondta az egyik fiú.

– Soha ne te szólalj meg elsőként! – mondta az egyik lány.

– Soha ne érints közvetlenül semmilyen konkrét témát, ha egy másik rabszolgával beszélsz!

– Hogy nevezzük ezt? – kérdeztem.

Együtt felelték rá:

– Jeladás. (30-31)

Ironikus az is, ahogyan James rabszolgatársaival a hagyományosan fehér nyelvnek tartott, standard angol nyelvet használja. A fehérekkel folytatott beszélgetések során pedig azt a nyelvet, amelyet a fehérek fekete nyelvhasználatként dekódolnak: az afroamerikai dialektust/szociolektust.

A regényben az afroamerikai nyelvhasználat tulajdonképpen nyelvi stratégia. A fekete szereplők a fehér felsőbbrendűség illúzióját tartják fenn általa, s így lehetőségük nyílik a fehérek nyelvi manipulációjára. James elmélete szerint 

a fehérek biztonságban érzik magukat, amikor rabszolgáik a nyelvet elvárásaiknak megfelelően használják: ha a rabszolgák beszédük miatt lassúnak, alacsonyabb rendűnek tűnnek, akiknek szükségük van a vezetésre.

James úgy gondolja, hogy a fehérek nagyon hiszékenyekké is válnak, amikor beszélgetőpartnereik ezt a nyelvi elvárást tiszteletben tartják. Az afroamerikai nyelvhasználat fenntartása tehát James részéről ideális eszköz a megtévesztésre.

Vegyük például Normannek, James fehér bőrű rabszolgatársának az esetét. Norman fehérnek néz ki és kétnyelvű: mind a fehér, mind a fekete nyelvhasználatot anyanyelveként beszéli, de saját döntése alapján feketének tartja magát. Amikor James és Norman megszöknek színpadi munkájukból, Norman James gazdájának adja ki magát. Bármennyire piszkos és elnyűtt is Norman ruházata, a bőrszíne és a nyelvhasználata miatt a fehérek szegény fehér emberként, nem szökött rabszolgaként azonosítják őt, és így sikerül drágán eladnia Jamest, hogy pénzt szerezzenek a továbbutazáshoz. Ezzel szemben a fehérekből félelmet vált ki, ha egy rabszolgát fehér dialektusban hallanak beszélni, ahogyan az is irritálja őket, amikor egy fehér ember fekete fordulatokat használ.

A könyv első részében a fehér és fekete nyelvhasználat kettőssége komikus hatást vált ki. Az irónia abban rejlik, hogy a fehérek nem ismerik fel a rabszolgák nyelvi trükkjeit. Például Huckleberry Finn nem lát át Jim nyelvi leleményein: elhiszi, hogy Jim nem ismer fel bizonyos helyzeteket, hogy alszik, mint a bunda, hogy mindenhol rémeket lát, és babonás. James ezeket a jeleneteket világítja meg új szempontból: Jim reakciói rabszolgaszűrőn átesett nyelvi megnyilatkozások, s idézőjelben kellene őket olvasni, de ezt sem Huck Finn, sem a Huckleberry Finn fehér olvasói nem értik. Az új könyv második részében az irónia fokozódik. Jó példa erre egy jelenet, amely rádupláz az iróniára: James, a világosbarna rabszolga egy minstrel show-ban énekel, és úgy tesz, mintha egy feketére festett arcú fehér ember lenne, aki fekete dalokat parodizál – pedig valójában (bár titokban) a fehérek iróniáját ironizálja.

Az utolsó részben azonban James megváltoztatja ironikus nyelvhasználatát:

úgy dönt, hogy nem alkalmazza többé jól bevált rabszolgaszűrőjét. Ehelyett Higgins munkafelügyelőt nyíltan és „fehér” nyelven vonja felelősségre erőszakos cselekedetei (szexuális erőszak, brutalitás) miatt, majd az áldozatok igazságát képviselve megfojtja a férfit. Emellett a Huckleberry Finnből ismert Thacker bírót is megijeszti kifinomult jogi kifejezéseivel, amikor James családjának eladásáról tárgyalnak. „Fehér” nyelvhasználata váratlanul félelmet kelt fehér beszélgetőpartnereiben, cselekedetei pedig intenzív dühöt és haragot váltanak ki bennük.

James megváltozott nyelvhasználata összefüggésben áll szabadságért folytatott tevékenységének radikalizálódásával. Korábban lopott, hazudott és menekült, látta, ahogy rabszolgák értelmetlenül, áldozatokként halnak meg. A túlerőtől félve soha nem állt nyíltan ellen a fehérek erőszakos cselekedeteinek: a passzív ellenállás jellemezte minden tettét. Ám a könyv utolsó részében merészebbé válik: nyelvileg és fizikailag is szembeszáll a fehérekkel, megöl két embert, felgyújt egy parasztházat, sőt: mások életét is kockáztatja azért, hogy családjával együtt eljusson északra, s szabad legyen. Így amikor valóban szabaddá válik, már nemcsak szökevény, hanem tolvaj, gyújtogató és gyilkos is egyben. A nem rabszolgatartó északon emiatt törvényenkívüli is válik belőle.    

Hadd tegyem hozzá, hogy James nemcsak ügyes szónok, hanem emellett szemfüles olvasó és jó tollú író is. Felvilágosult liberális politikai filozófusok, John Locke, Voltaire, sőt John Stuart Mill könyveit olvassa, álmában velük vitatkozik, képzelt beszélgetéseikben lelkesen kérdez rá a filoszok szövegeinek ellentmondásaira. James íróként saját élete történetét egy fehér minstrel-dalszerzőtől ellopott daloskönyv lapjaira kezdi el írni, palimpszesztként, mintha a fehérek gúnydalait törölné ki és írná át önéletírásával Egy olyan ceruzával ír, amelynek megszerzéséért életével fizetett az a rabszolga, aki ellopta neki. Sokan mondják Jamesnek, hogy jól tenné, ha valami fontos történetet írna a drágán szerzett irónnal. Ő pedig nekiáll, és megfogalmazza saját lázadásának történetét.

A Huckleberry Finn e nyelvileg tudatos palimpszesztje ennek megfelelően nem sorolható be Friedman szentimentális/realista felosztásába. Friedman szentimentális csoportját a belső világ, a költői nyelv, az olvasói empátia felkeltése jellemzi, míg a realista irányzatot a belső pszichológia hiánya, a grafikus erőszak ismétlései és az empátia felkeltésének hiánya definiálja. A Jamesben végig megjelennek a rabszolgák belső élményei, folyamatosan ismétlődnek az elszenvedett borzalmak részletes és pontos, már-már szenvtelen leírásai, a nyelvhasználat nem költői, hanem ironikus és játékos, míg végül közvetlenné nem válik. A főszereplő eleinte tartózkodik az erőszakos cselekedetektől, később azonban egyre brutálisabbá válik, a történet végén pedig, amikor feladja trükkös nyelvhasználatát, nyíltan törvényen kívüli helyzetbe kerül.

 A Törölve mint kontextus

Megpróbálhatjuk a regény főhősének a tettek, nyelvhasználat és ábrázolásmód szintjén is érzékelhető radikalizálódását Everett egy korábbi művének kontextusában elhelyezni. A 2001-ben megjelent Törölve önéletrajzi tűnődés arról, milyen regényt is írjon legközelebb Monk Ellison afroamerikai író – aki nem azonosítja magát afroamerikai íróként, csak olyasvalakiként, aki elsősorban író, és csak másodsorban fekete. Monk egész életében komoly kísérleti regények írására készül. Már tizenéves korában egy Bűn és bűnhődéshez hasonló fajsúlyú műről álmodozik, egyetemi éveiben viszont túlértékeltnek érzi James Joyce Finnegan’s Wake-jét:

A könyv legfontosabb jellemzője, hogy valójában hagyományos elbeszélés. Ahogy a metaforákat és szimbólumokat rétegezi. A különbség az, hogy minden mondat, minden szó felhívja a figyelmet ezekre az eszközökre. Így a mű valójában megerősíti azt, amit látszólag leleplez. Az irodalmi kísérlet érvényessége tehát a hagyományos elbeszélői mód érvényességén múlik.

Magyarán szólva Monk a hagyomány és az egyéni tehetség kapcsolatán gondolkodva a konvencionális irodalmiságot és az irodalmi kísérletezést egymással összefüggő területeknek tekinti.

A későbbiekben Monk profi íróként is ragaszkodik ehhez az elképzeléshez, és a kísérletezést leginkább mint újraírást fogja fel: kéziratai posztstrukturalista regények paródiái és Euripidész komédiáinak átírásai. A cselekmény jelenében következő, metafikciós regényén dolgozik. Ennek egyik része bele is ékelődik a regénybe egy felolvasás szövegének formájában, amelynek Monk a szereplője. Ez a beékelt szöveg „Barthes S/Z című művét ugyanúgy kezeli, ahogyan az S/Z a saját témáját, Balzac Sarrassine című művét” írja kissé epésen a beékelés narrátora. Monk tehát egy parodikus átírásra szakosodott önreflektív író-elbeszélő a Törölvében.

A történet elején Monknak családi okok miatt pénzre lenne szüksége, de nincs bevétele, mert a kiadók visszautasítják friss kéziratát, ezért dacból ír egy új regényt a fizetőképes piac számára. Monk legutóbbi szövegét azért utasították el mindenütt, mert nem volt elég „fekete”. 

Mit hiányoltak a szerkesztők? Mint kiderül, tárt karokkal várnák az „nyers és igaz történeteket a feketék valóságáról”, amelyek magukon viselik a „szóbeli történetmesélés nyomait, s megpróbálnak valakit felszabadítani”, valamint a feketék „életének képét” mutatják be.

Műfajilag besorolva a kívánalmakat: a piac új rabszolga-elbeszéléseket igényel. Monk erős ellenszenvet érez ezekkel az elvárásokkal szemben, de frusztrációja és hirtelen fellépő anyagi nehézségei miatt úgy dönt, hogy a paródia iránti vonzalmát új módon felhasználva mégiscsak megírja a kiadók által kívánt nyers és igaz történetet a feketék valóságáról. Három hét alatt összedobja a My Pafology (My Pathology helyett) című hosszú novelláját, amelyet végül álnéven, Fuck címmel adat ki. A könyvet veszik, mint a cukrot, ami megoldja Monk anyagi gondjait, bár a siker esztétikai szempontból nehéz helyzetbe hozza az írót.

Monk úgy tekint a szövegre, mint a kiadók elvárásainak, illetve a fiktív Juanita Mae Jenkins We’s Lives In Da Ghetto (kb. A gettóba’ élnyi) szabaduló bestsellerjének paródiájára. Ezért van az, hogy a Fuck egy fordított új rabszolga-elbeszélés Van Go Jenkins életfogytiglani bebörtönzéséről. Van Go afroamerikai városi srác, aki anyjával és testvérével él. Kimaradt az iskolából, és tizenkilenc éves korára négy különböző anyától már négy gyermeke születik. Rendszeresen megerőszakolja a lányokat, akikkel jár és akiket felszed; arról álmodozik, hogy megöli a saját anyját. Szeretne egy revolvert, hogy bosszút állhasson azokon, akik cselekedeteiben korlátozzák. Amikor véletlenül fegyver birtokába jut, pénzért öl, majd elmenekül. A rendőrség főműsoridőben, élőben közvetített brutális hajsza során fogja el.

A Fuck negatívan parodizálja az új rabszolga-elbeszélés főhősének tudatos felemelkedését a szabadság és a gyógyulás felé, hiszen szabadulás helyett spontán lealacsonyodást ábrázol: a történet vége az egyre brutálisabbá váló egyén szabadságának elvesztése. A főszereplő erőszakossága irracionális, mivel énjét alapvetően primitív vágyak listája határozza meg: táplálkozás, szex, gyors autók, pénz, revolver és bosszú, televíziós szereplés, ismertség. Bűncselekményei is ösztönös reakciókból fakadnak, így a semmiért lesz belőle gyilkos. A regény nyelvezete követi a fekete nyelvhasználattal kapcsolatos fehér elvárásokat.

Bár a könyv története abszurd, a nyelvezet lebutított, a főhős pszichológiai motivációja kimerül a düh érzésében, ironikus módon a kiadók nem ismerik fel, hogy a Fuck a kiadók által elvárt írásmód keserű paródiája.

 Emiatt Monk dilemmába kerül: előbújjon-e szerzőként, vagy maradjon a háttérben.

A probléma az, hogy bár Monk az író végre elérte az eladott kötetek és megjelent könyvismertetők számában (és persze bevételben) mérhető áhított sikert, mindez írói ars poétikájának teljes feladását követelte. Ha nevét adja az olvasók által nem paródiaként olvasott paródiához, azzal felszámolja teljes addigi írói működését. Ez feloldhatatlan esztétikai dilemmát jelent Monk számára, így az Törölvében szereplő szerző története is kesernyés paródiává avanzsál, amely immáron az esztétikai elvek alól való felszabadulásról szól; a(z esztétikai) megalkuvásról és szétesésről.

Az új rabszolga-elbeszélés paródiája a Törölvében lehetőséget nyújt a beékelt Fuck és a 2024-es James összehasonlítására. E szövegek az új rabszolga-elbeszélés műfajának két nagyon különböző változatát jelenítik meg. Első pillantásra a főszereplők abban hasonlítanak egymásra, hogy mindketten a hatóságok által körözött, jól látható törvényen kívüliekké válnak, akiket a véletlenek késztetnek cselekvésre. Van Go és James azonban a szabadsághoz fűződő viszonyuk tekintetében teljesen különböző utakat járnak be. Egyik oldalon Van Go értelmetlen kriminalizálódása családi helyzetéhez és az oktatás hiányához köthető, tehát ő közvetlenül a társadalmi körülményeire reagál. A másik oldalon viszont James tudatosan ellenáll a körülményeknek: megtanul írni és olvasni, nyelvhasználatával manipulálja a fehéreket, elhatározza, hogy felszabadítja feleségét és lányát, és illegális cselekedetei jó eszköznek bizonyulnak a sikerhez. James szökött rabszolgaként eleinte kívülálló a fehér rabszolgatartó társadalomban, de a történet végére radikális cselekedetei révén törvényen kívülivé válik. Csak radikális törvényen kívüli helyzete teszi lehetővé számára, hogy elnyerje a szabadságot, és új identitással lépjen be egy másik társadalomba: Jim helyett immár Jamesként. Az új rabszolga-elbeszélés örökségének formai elemeit a két könyv jelentősen eltérően hasznosítja. A Fuck az afroamerikai köznyelv használatára támaszkodik a szereplők beszédének ábrázolásában, a cselekmény egyszerű, tárgyszerű, a vége ijesztően értelmetlen. Ezzel ellentétben a James játékosan kifigurázza a nyelvi elvárásokat, a bonyolult cselekményt a rabszolgák belső pszichológiai élményeinek terjedelmes leírásai tarkítják, a történet vége pedig ijesztően tudatos törvényellenes lázadás a fehér rabszolgatartó társadalom ellen.

Hogyan támaszkodik mégis a James az új rabszolga-elbeszélés irodalmi hagyományára? A kötet összekapcsolja a radikális szökevény, azaz James, történetét a radikális új rabszolga-elbeszélés, azaz James, történetével. James, a főszereplő a radikális cselekvés híve lesz, amikor a művelt és intelligens férfi egy ponton felháborodik az intézményesült társadalmi igazságtalanság mindent elárasztó, fojtogató jelenléte miatt, és cselekvésre szánja el magát. James tudatos nyelvhasználóból tudatos cselekvővé válik, aki szavakkal és tettekkel egyaránt harcol saját és családja szabadságáért. Minél élesebb a nyelv, annál erőszakosabb a cselekvés, és mindegyik célorientált. A James című könyv a főszereplő James szabadságért folytatott küzdelmét az új rabszolga-elbeszélés hagyományának játékos, ám vérre menő felhasználásával ábrázolja. Ahelyett, hogy negatívan parodisztikus fordított új rabszolga-elbeszélés lenne, radikálisan politikus új rabszolga-elbeszélés lesz. A főhős kilép az igazságtalannak tartott politikai rendszer keretei közül, saját mikroközösségének természeti törvényét érvényesítve küzd a túlélésért és a szabadságért. Szívszorító és félelmetes történet az öntudatra ébredés végtelenségéről.

Percival Everett: James. Fordította Falcsik Mari. Budapest, Jelenkor, 2025. 372 oldal, 5999 forint