1749: Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Magyarországon te ismered a legalaposabban ezt a regényt. Miként értelmezed Everett Huckleberry Finn-újraírását: a James inkább hommage, polemika vagy dekonstrukció Mark Twain regényével szemben?

Falcsik Mari: Ha a James tisztelgés is a Huckleberry Finn előtt, semmiképp nem valamiféle fölmagasztosítás formájában. Abban van az elismerés az előd iránt, hogy a fekete író ezt választja alapjául a maga regényének, amiben nem konkrétan jelen korunkat, de a faji megkülönböztetés és kirekesztés jelenkorig tartó történetének és e történet folyamatos föltárásának tapasztalatait írja meg. Persze, hogy vitázik az alapművel, ezt már a főhősválasztás és Jim portréjának alapos meggazdagítása is mutatja. Emiatt dekonstrukciónak is nevezhetjük, noha ez esetben a főszereplőnek választott figura, 

Jim alakjának a lebontása épp azáltal történik meg, hogy Everett tovább építette és kiegészítette a saját szereplőjét az eredeti figurához képest.

1749: Mondhatjuk, hogy ez a regény a cancel culture egyik legújabb terméke, hogy Everett az átírással akarja megsemmisíteni az eredeti, klasszikus történetet? Mi ez, bosszú vagy utólagos történelmi igazságszolgáltatás?

FM: A „cancel culture” túl erős fogalom ehhez: nincs direkt, s főleg nincs szavakban fölfedhető Mark Twain-ellenes irányultsága a regénynek. De szembeötlően nyilvánvaló a szinte máig tradicionálisan megmaradt rabszolga-ábrázolást elutasító gesztus. Ha nem konkrétan a „canceling”, de a regény minden rétegében – cselekménytől a jellemrajzig, és mindenekelőtt Everett döbbenetes nyelvi-stilisztikai leleményében – tetten érhető a Mark Twain korára még mindig jellemző, megörökölt hagyományos rabszolgafölfogás és -ábrázolás megváltoztatásának szándéka. Valahogy úgy, ahogy még a felvilágosodásban is dívó vicces-naiv jobbágyábrázolásnak is nekimentek a bátrak. Katona József Tiborc figurájával, később Móricz az összes szegényparaszti novellahősével tette ugyanezt. Ha már eltörléskultúra, akkor az itt inkább éri a „tisztességes fehér ember” fogalmát, mert ilyen csak a leghalványabb nyomokban van jelen ebben a könyvben, még az afféle eufemizált alak is alig, aki „rendes fehér, ha rabszolgát tart is”. Ilyen értelemben 

ez a regény, ha nem is bosszúállás, bár olykor afelé is hajlik, de igazi elégtétel-vétel.

Komoly történelmi igazságszolgáltatásnak is nevezhetném, ha nem volna szinte népmesei az az írói találmány, amivel ezt célba veszi.

1749: Everett regényében a fekete rabszolga, Jim a történet narrátora. Milyen hatással van ez a szövegre az eredeti tükrében?

FM: Szakadjunk el kicsit az „eredeti” megnevezéstől. A James új mű. Nagy erejű a cím: ez itt nem a Mark Twain-féle Huckleberry Finn Jimje, ez nem annak kedves kölyökkönyvnek a folytatása, sem átírása. Ez egy friss regény, amelyiknek az írója annak a cselekményelemeit és egyes figuráit veszi a maga műve alapjául. Szokott ilyen történni a világirodalomban: Jean Rysh Széles Sargasso-tengerén se kéri senki számon a Jane Eyre-t, sem Sandra Newman Juliáján az orwelli 1984-et. A James önálló, eredeti, új mű. Amiben minden figura azt csinál, amit az írója akar, úgy beszél, ahogy az író a szájába adja. 

Ha ez a James annak a Jimnek az emancipálódott énje, hát akkor most derül ki róla, hogy Mark Twainnél nem ismerhettük semennyire.

Ott csak azt láttuk, amit a fehérek láttak belőle, most pedig ő vall, ő, aki itt már eleve saját maga – és még inkább önmaga lesz, míg végigjárja fejlődése everetti útját. Bátor fikció Jimnek a Jamesben bemutatott igazi világa. Merész elgondolás, ahogyan Everett megszólaltatja az egyes elemzői szerint az igazi, szerintem e regény folyamán elsősorban a belső hangját, ami a regény végére, neve meghatározása idejére lesz igazán a sajátja: addigra, amire már le tudja írni. Kardinális mozzanat ez.

1749: Azt mondod, szakadjunk el attól, hogy a Huckleberry Finnre eredetiként hivatkozzunk, hogy ez egy új, független mű, ami bizonyos elemeiben hajaz a másikra. Mégis, minden marketingszlogen, minden magasztaló hang a Huckleberry Finnhez fűződő viszonyából artikulálódik. Meddig fontos és kényelmes ez a párhuzam, párbeszéd, és hol válik terhessé? Hol húzódik ennek a határa?

FM: Az elődre való hivatkozás marketingerejét értjük, és nyilván ki is kell használni. A mű első megközelítésében is természetes a párhuzamok kiemelése. De James előbb-utóbb kilép a Mark Twain-i Jim árnyékából, és önálló sorsú hősként áll elénk, a rabszolga-történelem földolgozásában segítő jelentős figurává. Persze ekként sem fog elmaradni az összevetés Mark Twain regényével, csak épp más hangsúlyokat kap majd, mint most, a fogadtatáskor. Ebben olyan erős új karakterteremtő motívumok segítik, mint a dupla nyelvhasználat, aminek még sok dicsérő és kritikus elemzését fogjuk olvasni, illetve a Huckhoz fűződő viszonya, amivel Everett meglep bennünket regényében.  

1749: A feketék kettős tudatosságát (a fehérek felé mutatott együgyűséget, nevezzük rabszolganyelvnek, és a belső, komplex hangot, nevezzük saját hangnak) mesterien váltogatja Everett – és te is. Miként találtál rá a roncsolt nyelvre, amelyen Jimet/Jamest és rabszolgatársait magyarul megszólaltatod?

FM: Hát, a költő már csak olyan, hogy mindenféle nyelveket talál ki, és azon beszélteti a hőseit. Én bármiféle nyelvet könnyen megteremtek, amit kihallok valakinek a belsejéből – akár a némaságából.

1749: Sokszor nehéz olvasni a rabszolganyelven írt szakaszokat. Milyen volt így fogalmazni majdnem négyszáz oldalon keresztül?

FM: Ó, azt kifejezetten sajnálom, ha nehéz olvasni! Ért már ilyen vád más nyelvteremtő fordításom miatt is – de hát ezt, úgy látszik, vállalni kell. Ezekben a nyelvalkotásokban két igen szigorú szempont vezérel: az első az eredeti szöveg, a második az, hogy az általam teremtett nyelvi változat híven szolgálja-e a mű legmélyebb értését. Öncélúságnak ebben helye nincs. És, hogy nehéz-e használni? Nem. Ha nyelvet teremt az ember, azt anyanyelvi szinten beszéli, ott már nincs külön tudatos szellemi munka. Megütöm a hangot, aztán beszélek azon a hangon. A Jamesben több létrehozandó nyelvréteg is volt: a déli tájnyelv is kellett, meg az a kissé emeltebb orrú változata, ahogy a társadalmuk magasabb rétegeibe tartozók beszélnek, aztán az a zagyvalék, ahogyan Huck öntudatlanul (és árulkodón) belekeveri az ál-rabszolganyelvet a déli akcentusba.

1749: Fordítóként volt-e olyan pont, ahol tudatosan „magyar olvasói horizontra” kellett hangolni a szöveget?

FM: Nem vagyok híve a szájbarágó (magyar vagy bármely másféle) olvasóbarát változatnak – de egy-egy elemmel, szóválasztással stb. bizonyára önkéntelenül is oda-odaigazítja az ember azt a térben is, időben is messzi világot a maga „nézői” elé. Ha van itt ilyen, az már csak a kultúrtörténeti ismereteim részeként, minden tudatosság nélkül működteti magát a szövegben. De sose fogok külön rámagyarítani a szóválasztás vagy a fogalommagyarázat szintjén, inkább két autentikus jelzővel többet áldozok azokra a jelenségekre, amelyeket a magyar olvasók számára valóban ismeretlennek ítélek.

1749: Volt-e olyan mondat, szövegrész, amelynél kifejezetten érezted a fordítás etikai tétjét? Ahol egy-egy szinonima vagy szórend teljesen más, sokkal erősebb jelentést adott volna? Vagy minden egyfelé tartott, nem voltak kérdéses helyek?

FM: Kifejezetten az utóbbi. Mivel az írója kétséget nem hagyva gondoskodott róla, hogy a regény üzenete kontúrozottan körülhatárolódjék és erősen hangsúlyozódjék, nem volt olyan megfogalmazás, ahol ambivalens lett volna az üzenet, ahol a magyarításban a vagy-vagy, illetve az és-vagy értelmezésnek lett volna tétje.

1749: Az előző kérdést tovább gondolva: szerinted mennyiben válik a fordítás aktusa politikai tetté egy ilyen regény esetében?

FM: Nyilván már az önmagában állásfoglalás, mit vállal el az írásművészetben alkotó ember, hogy az anyanyelvére lefordítsa, hogy a saját olvasóközönségének átadja. Felelős alkotó le nem fordít olyat, amit ő maga nem üzenne. Én még olyat se nagyon, ami semleges a számomra. De ha bármennyiben is politikai tett, azért műfordítóként csakis az írója által leírt szöveg minél pontosabb-nívósabb lefordításával felelhetek, az eredeti minél kifejezőbb átültetésével magyar nyelvre.

1749: A mű címe katartikus fordulatként jelenik meg a regényben. A névválasztás, akárcsak a nyelvhasználat tudatos elrejtő-megmutató funkciója: hatalom. Hogy látod, van-e még hatalma a nyelvnek a mai világban?

FM: Még? Ma van csak igazán. A social media lett a világ eseményeire való reagálás és a véleménycsere elsődleges fóruma. A klasszikus köz- és hatalmi média, a tévé, rádió, sajtó ugyanígy elsősorban nyelvi eszköz: célját, az erőteljes véleményformálást és vélekedésgenerálást mindenekelőtt a nyelven, a szavakon keresztül valósítja meg, bármennyi vizuális, zenei, szexuális hatáselemmel is operál. Egyre nagyobb csömörrel figyelem a politikai-anyagi potentátok általi manipulációt, hallgatom a hatalmi retorikát, aminek bunkóságig agresszív, fenyegető stílusa szintén irányítottan megválasztott nyelvezet. 

A nyelv hatalmának egyik nagy korszakát éljük – az már más kérdés, hogy miféle nyelvekét.

Olyanokét, amelyek ellen nehéz dolga van annak, aki a másik oldalon fölveszi a kesztyűt. De lám, itt van például Everett regényének sikere is, bizonyítékul, hogy erre a nyelvi provokációra a válasz is erőteljes.